Van-e élet Pécsett az EKF után?
Zsolnay Negyed, Trafik, Nappali bár, Szabadkikötő
Parti Nagy Lajos és Kulka János Pécsett, a Trafikban, 2016. február 26-án Fotó: Cseri László
Különös műfajú rendezvényeken jártam az elmúlt hetekben, télből tavaszba fordulóban. A Pécsi Magyar-Orosz Társaság ünnepelte a Civil Közösségek Házában fennállásának 19. évfordulóját, s már készültek a 20.-ra. Énekeltek, zenéltek, képeket állítottak ki, maguk közt voltak nyilvánosan: aki kívülről csöppent közéjük, meglepődött a hosszú, önreflexív bevezetőkön a dalok előtt, az időnként elcsukló, elfogyó hangokon. Voltak azonban megindító, lélegzetelállító pillanatok, néhány dal szárnyalt és borzongatott. A tájainkon régóta zenélő Csizmadia Sándor, egyben a falakon látható fotók szerzője magyar, orosz és más külföldi számokat is előadott tágas repertoárjából. A klubhangulat, az összetartozó közösségé a többé-kevésbé kívülállót is magával ragadta.
Jópofa vegyes nyelvű dalok: az egyikből átírt, a másikra áthangolt csasztuskák szerzőjeként is emlegették néhány héttel később az énekesek őt egy másik helyen. Az említett úr kameramanként segített ekkor fiatal kollégáinak a Szabadkikötőben. Zenés műsorokra jutok el az utóbbi időben ide. Nehéz, zsúfolt napok végén ajánlott betérni rövid időre is erre a szórakozóhelyre akár egy másik program után. Jót tesz. Így találtam magam az egyik márciusi csütörtökön (egy vallomás után Az alkotó személyiség árnyoldalairól, amit a Van-e élet Pécsett az EKF után című beszélgetés követett) a Transszibéria Expresszen. Boris Yakhsov zongorázott, Yazhyan Terézia énekelt Magasi Ágnessel, főleg oroszul, Tóth Ildikó fuvolázott. Szívet melengetően, lenyűgözően csengtek-bongtak a sanzonok Oroszországból, s csüngtek megszólaltatóikon a könnyes tekintetek.
Ingyenes program volt ez is, mint a legtöbb, amiről itt írok. A Vasutas Művelődési Ház Értelmiségi Klubjának imént említett EKF-es beszélgetésén szó esett arról, hogy nem szakértők ülnek a városi kulturális bizottságban, amelynek alelnöke a társalgók közt foglalt helyet. Bár kedveli a modern dolgokat is, mint mondta, ő a népművészeti értékeket élesztené fel Pécs városában. Sokan emlegették, s szinte konszenzus van abban a tekintetben, hogy kiürült a belváros kulturális élete, miután átkerült a fókusz a Zsolnayba. Azt pedig nehéz eltartani, még ha számottevő központi támogatás jut is rá. A városi kultúrára kapott mostani milliárdos fejlesztés speciális célra (múzeumok, épületek) fordítható. Hadd tegyem hozzá a magam civilszervezet-vezetői s kultúrafogyasztói perspektívájából: ingyen szervezünk ingyenes programokat, a fellépőknek sem tudunk fizetni. Mi, a civilek biztosítjuk a város, a belváros kulturális mindennapjait is (ld. hamarosan a Trafik – Nappali – Szabadkikötő háromszöget) önmagunk és a fellépők kizsákmányolásával. Ha néha nyerünk is egy kis pályázaton, a felét ítélik meg a kért támogatási összegnek, az adminisztráció vele iszonyatos, és személyi kifizetésre belőle elvétve van lehetőség. Talán minket is méltányolni kellene végre.
Szabadkikötő Fotók: Weber Kristóf
A Zsolnay Negyed gyönyörű, alig használt helyiségét, az egyik központi gyűjteményük fölött található Júlia-termet szeretné belakni Balogh Robert egyetemi, városi témákat érintő UnivPécs-kerekasztalaival. Üvegplafon? Női szerepek, vezetők, gender-elmélet címmel sikeres nőkről és társadalmi nemekről beszéltek hatan néhány fő előtt, de nem is volt céljuk a kiterjedt szervezés, mint hallottuk. A terem technikai alkalmasságát próbálták ki: a hangmérnöké, a fotósé volt a főszerep. A beszélők közül többen kizárólag egymáshoz fordultak, őket a második sorból sem lehetett hallani mikrofon nélkül. Néhányan (ahogy például Schadt Mária szociológus, kiváló pécsi genderkutató) minket sem hagytak figyelmen kívül, végül még kérdezhettem is a második óra utolsó perceiben. Szó esett (statisztikai kimutatásokat alapul véve) a nők alulreprezentáltságáról a közéletben, politikában, a vezető posztokon. Szentes Anikótól, a Szigetvári Takarékszövetkezet fiatal ügyvezető igazgatójától megtudtuk: náluk ténylegesen számítanak a nőkre is. Ő ebbe a magas pozícióba kerülve megtanulta elődje, egy idősebb férfi példájából, hogyan kell immár távolságot tartani, rendelkezni, kritikát megfogalmazni, értékelni a munkatársakat a szó minden jelentésében.
Szintúgy rendhagyó műfajt képviselt, persze másképp, Parti Nagy Lajos és Kulka János februári estje a Trafikban; a helyen, amit már annyiszor dicsértem. Két órán át hallottuk őket közéletről beszélni – moderátor nélkül, a közönség aktív közreműködésével. Zsúfolásig megtelt a kávéház. Aktívan szerveződött a program, hetekkel korábban kérdezték már a csatlakozók a Facebookon, hogyan fognak beférni ennyien. (Nem is jutott mindenkinek ülőhely, pedig behozták az előtérből az összes fellelhető puffot.) A művészek ingyen vállalták a fellépést, az ötszáz forintos beugrót pedig két jelenlévő nehéz helyzetű családnak gyűjtötték a szervezők. A szereplőkre nagy teher hárult azzal, hogy bedobták őket a szituációba: szinte az elejétől már a jelenlévő pécsiek kérdéseire válaszoltak úgy, hogy nekik kellett észrevenni, ki jelentkezik, ki szeretne kérdezni tőlük. A hatalmas tömegben ez nem volt egyszerű. A legnagyobb gondot a mikrofonhiány jelentette: a hozzászólók anélkül beszéltek. Aki mögöttük ült, semmit nem hallott a kérdéseikből. Kulka János ismételte meg a szavaikat. (Egy korábbi hasonló közéleti alkalmon körbejárt a mikrofon, újfajta családiasságot, lokális érzést, már-már közösségi identitást alakítva ki.) Újra és újra elcsodálkozom ezen: az elöl ülők képesek olyan halkan kérdezni, hogy azt csak az előadók hallják. Ezek szerint a többiek, a mögöttük ülő hallgatók százai pedig nem számítanak? Mit gondolnak ezek az embertársaink? Hogy magánbeszélgetésen vesznek részt?
Bár a program alcímében pécsi emlékek, barátok s a fellépők művészete is szerepelt, az eseményen szinte kizárólag közéleti témák kerültek elő. A szervező liberális ALMA Alapítvány (molinójuk időközben a színpadra vonult) közegének, kapcsolatrendszerének köszönhető valószínűleg a tónus, azaz hogy az ellenzékiségé volt a főszerep. Parti Nagy és Kulka nem kívánták senkitől, hogy egzisztenciájuk kockáztatásával legyenek bátrak. Ők, mint mondták, megtehetik: függetlenek a hatalomtól. Kulka fejében azért megfordul, hogy színházát esetleg sújthatja a magatartása. Parti Nagy a könyvkiadók magántulajdoni jogállásával indokolta, miért nem függ a regnáló hatalomtól. Idős, rossz körülmények között élő kollégáikról eszükbe sem jut ítélkezni, akik például belépnek az MMA-ba.
Fotó: Csizmadia Sándor
Ugyanitt más fontos közéleti programok is zajlottak, zajlanak. Néhány héttel később kisebb érdeklődés mellett került sor a megindító című Szereti-e Isten a cigányt?-kerekasztalra. A hosszú beszélgetés korántsem ilyen lírai-melankolikus hangulatban telt, ahogy a cím sugallhatja. Szenvedélyes, értelmes, szikrázó vita volt – elsősorban közoktatásról, szegregációról, integrációról. Az utóbbi az esélyhátrány felszámolásával történhet meg folyamatos segítő, támogató tevékenységgel, például a pedagógiai asszisztensek jelenlétével. Bódis Kriszta és Setét Jenő megszólalásai hagyták a legmélyebb nyomot bennem, s az, hogy a közönség mennyire szeretett volna bekapcsolódni, s milyen kevés idő marad erre szinte mindig. Gyakoriak mostanában a majd’ háromórás kerekasztalok, szünet nélkül, aminek az utolsó félórájában kap szót a közönség.
Szabadkikötő a Király utca végén
A Trafikon és a Nappali báron kívül (az utóbbi március elején ünnepelte fennállásának ötödik évfordulóját) a Király utca végi Szabadkikötőt szeretném dicsérni most és megint. A nevezett intézmények rendkívüli népszerűsége cáfolja, hogy a központból (a Zsolnay Negyed miatt) kivonult volna a kultúra. Ötszáz méteren belül található e három kiváló hely, kettő közülük a Király utcán, a harmadik közvetlenül alatta. A fiatal Szabadkikötő helyén néhány éve még a város egyik utolsó Kádár-kori műanyagtálcás ebédlője működött. A belőle kialakított olcsó, barátságos, retróhangulatú kocsmát (ahol ebédelni is lehet!) a belváros szélén rögtön felfedezték különféle pécsiek, diákok, művészek, alternatívok, kisgyerekes családok. Kívülről, az utcáról jól látható a nagy kirakat mögötti kényelmes, színes retextil-dekoráció. Az ülő- és fekvő zsákocskákkal telerakott hajószimuláció embléma és játék egyaránt. Ezek a használati és berendezési tárgyak a gyerekeknek jó szolgálatot tesznek: ugrálós, befészkelődős helyek. Március elején egy pénteken a Saul fia után ültem be ide, ha nem is a hajóba: az L alakú terem túlsó, színpadhoz közeli sarkába Víg Mihály Szerzői Estjére. Nagyon jót tett. Az Apollo moziból (ami a Trafik emeletén van) tíz perc idáig az út, eljöttem közben a Nappali előtt, ahol a Pécsi arcok fotóit láttam a falakon. Ide kerültek egy időre a Pécsi galériából, sokat írtam róluk legutóbb.
Öröm betérni ezekre a helyekre. A Nappali Bár finom bio-ivóleveivel, folyamatos kiállításaival, intelligens zenéjével és egyre bővülő tereivel, jó időben az utcára kitelepülő székekkel s a benti hűvössel sokakat vonz a Király utca közepén. A Trafik különleges belsőépítészete, teraszos lejtése kiválóan alkalmas kulturális programok rendezésére: még őrzi nyomait annak, hogy az egykori Kossuth mozi nagyterme volt. A Szabadkikötő barátságos belső környezete, designja, antik kályhája mellé még egy csábító építészeti elem csatlakozott. A közelmúltban ugyanis a belső udvar fölé magas mennyezetű, üveges verandát emeltek körbe, ahol dohányozni is lehet.
Folytatása következik
