Vámos Miklós: Az isten szerelmére
Pillantása levetkőzteti az írókat, a műveiket: sok mindent másképp fogsz látni a magyar irodalomban.
Vámos Miklós Fotó: Athenaeum Kiadó
Irodalomtörténet is lehetne, de nem művekről szól, hanem találkozásokról: írókkal, költőkkel, kiadókkal. Később meg könyvekről, de nem kritikusként, hanem kulisszák mögé bepillantó íróként. A legjobb, hogy itt a szerző nem dicsekszik, ki mindenki vette körül ifjúkorában meg később, mikor már neve-híre volt. Nem, Vámos olyan perceket mesél írótársaival kapcsolatban, melyek kínosak vagy nem valók a dicsőségtáblára. Mint például az OSE (’56 a nép körében használt fedőneve) után sittre vágott írókról (Déry, Háy Gyula, Tardos Tibor, Zelk Zoltán) írtak: pillanatképek, szellemesek. Utoljára marad Zelk (kétszeres Kossuth-díjas). A költő azt mondja a szerzőnek, hogy látta valahol a fényképét, most már meg fogja jegyezni a nevét. Mire Vámos spontán riposztja: „arra a kis időre már nem érdemes”. A teremben halálos csend – rajta kívül mindenki tudta, hogy Zelk gyógyíthatatlan beteg, a sír szélén támolyog, és bár Vámos nem erre akart célozni, a mondat elszállt, és mindenkit fejbe vágott.
Szóval ilyen tónusban fut a legtöbb író-író találkozás miniatűrje (merthogy rövid, alig pár oldalas egy-egy nagyság pillanatképe). Melyeknek még egy sajátsága van: Vámos a kötet első részében az embereket, a személyeket akarja bemutatni pár vonással, egyetlen írónak sem említi műveit. (Művekről, könyvekről a kötet második része – az Írhatnám polgár című gyűjtemény – beszél.)
De vissza az első rész író-író találkáihoz. Vámos például imádja Mándy Ivánt, lassan közelít az akkortájt épp letiltott szerzőhöz, végül odaülhet asztalához, és akkor ketten hallgatnak (ahogy írja)… Ugyanez Szigligeten, az alkotóház teraszán: Mándy, mondja Vámos, istenien tudott hallgatni. Gyanítom, hogy Mándy akkor is írt, magában, fejben, képzeletbeli tollal, merengésbe burkolózva. Novellákban volt remekíró, habár a Régi idők focija (a Régi idők mozija című felejthetetlen írás újraadaptálása Sándor Pál rendező keze alá) zseniális alkotás, meghatározhatatlan műfajban, mégis halálra röhögöm magam rajta, pedig nem is bohózat.
Szóval a személyes perspektíva élteti e portrékat, és, teszem hozzá azonnal, a távolságtartás: szerzőjük nem akar dicsekedni, hogy ki mindenkivel volt jó viszonyban (majd’ mindenkivel), bár olykor megvillantja saját sorsfordulóit, mégsem ezt tolja arcképrajzai előterébe. Ami jótétemény az olvasónak, mert van mire figyelnie.
Bár megéltem a Mozgó Világ indulásának, letiltásának, újraindulásának, majd újabb letiltásának históriáját, itt egy új történethasábot kapok. A pártközpont behívja Vámost, a történet kicsit (de csak egy kicsit) kódolva van: ketten fogadják, a „jobb kéz” és a „balkéz”. Nem nehéz kitalálni, hogy a szereplők Aczél és valamelyik munkatársa (Knopp Andrásra tippelnék). Közlik, hogy újraindul a Mozgó, győzködik, hogy vállalja a főszerkesztést. Vámos kézzel-lábbal keres kibúvókat, meg is találja őket, de akkor a prózarovatot mondják neki, ismét kéz- és lábtorna, sikerül a hárítás, („jellemes ember semmit nem vállal ezeknek”). A kihallgatásnak vége, ám a portrénak még nincs. Vámos ugyan nem kerül közeli kapcsolatba a legfőbb kultúrfőnökkel, de az élet úgy hozza, hogy az író házával szemben lévő épületbe költözik, fakabát, hivatali kocsi stb. „Évek múltán néztük a tévén a történelmi pillanatot, amikor Aczélt kiszavazták a pártvezetésből. Percekkel (!) az adás után törpedarus teherautó kanyarodott a szemközti házhoz, hipp-hopp, elvitte a fakabátot, a rend őrével együtt – többé nem járt. 1991-ben leszólított a benzinkútnál egy kopottas, borostás férfi. A jobb kézre ismertem benne. Hová lett az elvtársi elegancia? Jelenleg munkanélküli, mondta, de majd csak lesz valahogy! – visszaült a Skodájába.” (Ebben az évben halt meg, Bécsben, teszem hozzá, már ott, az említett benzinkútnál is súlyos betegen válaszolgatott Vámosnak.) A portré utolsó mondata: „Megálltam, hogy ne kérdezzem, anyagi helyzete milyen. Fekvő emberbe ne rúgjál, tanította Örkény István”. Tökéletes villanás.
Lengyel József. Közelről ismertem, Jovánovics csinált valami alapítványt, hogy Lengyel kéziratait, nevét, hírét őrizzük (az oroszok még a rendszerváltás után is el akarták vinni a hagyatékát – nem adtam…). Ebben a funkciómban többször is voltam nála, tudtam, milyen a „kicsi, mérges öregúr”. Vámos talán kétszer említi írásait, egyébként a tisztaság és gyémántkemény becsület mintaképét rajzolja róla. Az is volt. (A tizennyolc év Szibéria tanította? Vagy a hazatérése után látott viszonyoktól undorodott? Nem tudom. Vámos se kutatja.) A portréból kirajzolódik, milyen kemény és egyben végtelenül kedves volt Lengyel. Nem panaszkodik, nem átkozódik, csak ír. Az se volt könnyű, mert igaz, hogy az akkori párt félt tőle, anyagilag pátyolgatta, kapott lakást, tisztes honoráriumokat, de például a Sárga pipacsok című novelláját (a legkeményebb leszámolást a Gulág-komplexummal) a Kortárs folyóirat letiltotta: ellenforradalmi szöveg, mondta az akkori főnök, Király István. „Ha nem így alakul, talán világszerte ő kapja azt a figyelmet, ami Szolzsenyicinnek jutott.” (Mélyen egyetértek: az Igéző 1961-ben jelent meg, az Iván Gyenyiszovics egy napja, Szolzsenyicin mindent felforgató írása egy évvel később. Ha nem tartják vissza a Kicsi, mérges öregúr című írást – csak zárt kiadványként látott napvilágot 1989-ben –, akkor tán övé a Nobel.)
Vámost okítja: „magára valamit adó ember nem kér protekciót, nem fogad el alamizsnát, és nem nyal segget”. Hm, kemény lecke, mindjárt az első órán. A portré vége megrendítő: „Gyönyörű nekrológokat írtak róla. Weöres Sándor költeményben gyászolta. Mára azonban a feledés iszapja borítja. Az ifjabb nemzedékek a Lengyel vezetéknév hallatán Lászlót emlegetik, a harcos publicistát. Irodalmárok Pétert, a regényírót. Ám akinél van hitelem, olvassa el gyorsan a Kicsi, mérges öregurat. Az Oldás és kötést. Az Igézőt. Hogy nem kaphatóak? Talán majd…” Ez szíven ütött. Mert tényleg felejtős lett a neve és életműve. Történelmi igazságtalanság. Vámos arcképe valamit igazít ezen a méltatlan helyzeten.
A kötet második része (Írhatnám polgár alcímmel) nem személyekről, hanem könyvekről szól, illetve írók és könyveik párosáról. Szívből jövők a Móricz Zsigmonddal kapcsolatos írások (több is van belőlük), érdekes Török Sophie rehabilitációja – tudniillik sokan csak Babits árnyékaként tisztelik, Vámos megírja, milyen is volt igazán. Hatvany Lajos: portréja a Pozsonyi úti házról ugrik be (itt élt 1961-ig), apropója az annak idején megjelent levelezéskötete. (Ami számos leleplező adattal – ki kunyerált mennyit – lepte meg a gúnyolódni szerető pesti publikumot). Portréja vonzott, mert mint szponzort (hmm) végtelenül tiszteltem, palotája (ami elpusztult) építészeti csoda volt. Itt tudtam meg, hogy akadémikus lett, és Kossuth-díját Aczél vitte a betegágyához. Hány élete volt? – kérdem, hisz a portré címe erre sarkall. (Ki volt Hatvany Lajos? – a feledés mai kultúrájára célozva.)
E sorozatból igazán Gelléri Andor Endre rövid portréja kapott meg. (Apropója: Egy önérzet története című önéletrajza.) Megkapott, mert nekem Gelléri mindig proli író maradt, mert voltaképp az is volt. Igaz, zsidóként vitték el, már halálos betegen, de túlélte, az amcsik Welsbe vitték, hogy feltáplálják, de ott már csak két napja marad életéből. Flekktífusz. De nem az érdekes, hanem a zsidó proli író, aki igazán csak a novellához meg a nőkhöz értett. Önéletrajzában köntörfalazás (eufemizmusok) nélkül írja meg nagy keféléseit – tán elsőként a magyar irodalomban. De csóró maradt élete végéig, soha nem volt pénze, viszont csodálatos testtel dicsekedhetett, ezért is kaphatott meg kurvától úrinőig mindenkit. És úgy írt, ahogy szeretem: proli módon és mégis magas irodalmi szinten. Szókimondásáért a prűd kormány csak 1957-ben engedte kiadni. Vámos ennek az embernek a portréját adja vissza, egy felhívással kiegészítve: az „Egy önérzet története nehezen szerezhető be. Pedig, kiadók és ivarérett honfitársaim, tizenhat alatt és fölött, figyelem! Sokkal izgatóbb, mint – bocsánat a hasonlatért – a pornófilmek. Az irodalmi valőr és az olvasás kéje persze százszor többet ér a kukkolós izgalmaknál…”
Ha már itt Vámos stílusosan idevágja Csáth Géza naplóját (Napló, 1912–1913, Töttös Gábor utószavával, Windsor Kiadó, 1995 – de Vámos még hártyapapírra gépelt variánsát olvassa gimis korában…Hm.) Mert hogy Csáth nemcsak morfinista volt, hanem nőfaló is (fürdőorvosként könnyen mehetett neki…). Rémes történet, bepillantásként, ha van alkalmad, nézd meg Szász János 2007-es filmjét (Ópium, Egy elmebeteg nő naplója), ámulni fogsz. Vámos viszont azt írja meg, ami nincs a filmben. Szent és szörnyeteg. (Ugrok egyet: egyetemi folyosón – ’70-es évek vége – minden diákom kezében/zsebében Csáth könyvei: cool olvasmány volt, nélküle nem sétálhattál a folyosón… Aztán jött más, őt feledték, mint a többieket. A felejtés kultúrája…)
Vámos írói életébe vezet be ezekkel az írásokkal, jóllehet önmagáról alig szól, legfeljebb pályakezdésének éveiről (szinte kamaszkorában közlik első novelláját). De a magyar irodalomtörténet el nem mesélt históriáiból sokat tanulhatsz.
Vámos Miklós: Az isten szerelmére. Athenaeum Kiadó, 2019. 425 oldal, 4499 Ft
