Római pillanat
Odatartozunk valakihez, és legbelül érezzük, bár ki nem mondjuk, hogy hálásak lehetünk ezért a sorsnak, világnak, az életnek.
Fábián István: Ikarosz
Ha elkezdem a római utazás emlékeit gombolyítani, Istvánék is szóhoz jutnak benne, István és Judit, velük való röpke, csak éppen köszönésféle, a meglepetés örömével ható találkozás a bűvöletes Falconieri-palota udvarán 2010 július havának közepén, a legközepén, amikor is általában szokás szerint Európában barangoltunk Borbálával, születésnapjainkat ünnepelendő: az övé 15., az enyém 21. Akkor ott Róma volt, ahogy máskor, London, Stockholm, vagy legutóbb Koppenhága. Hol a születésnapjainkat a lehűlésre szántuk, és a fojtó nyárból a hűvös északra kívánkoztunk, hol meg a Mediterráneum világába, mert a dél vonzása olyan, mint a jáspisfényé: nem lehet kitérni előle. Ezt éreztük Szarajevóban, Mostarban és Dubrovnikban is; próbálja az ember önmagát, személyes bátorságát egy teljesen másként föltáruló világba helyezni.
Róma a nérói hőséget jelentette, hozta a formáját, ontotta az ősi kövekből az antik forróságot, a forró láz behatolt a csontjainkba, Marcus Aurelius szoborszeme szigorúan nézett ránk a Capitoleumról, égetett az a szempár, maga volt a római kánikula. „Rekkenő hőség”, írta Kosztolányi a Neróban; nincs pontosabb jellemzése.
Ebből a hőségből, elvégezve napi munkánkat („legszebb alkotás a séta” – WS), hét óra környékén érkeztünk vissza a Via Giulián álló gyönyörű épületegyüttesbe, hogy az éjszakai kalandozásaink előtt fölfrissítsük magunkat. Közel a Tiberis rakpartja várt, kicsit távolabb az isteni Fellini filmvilágának valósága; mindkettőbe belekóstoltunk. A római éjszaka hangulata külön fejezet mindenki életében, külön fejezet a „rózsaujju hajnalé” is, mint odébbról, a Földközi-tenger másik csücskéből Homérosz hangján szoktuk hallani, Arany János lantja után. Vagyis Róma költészete közrefogott minket, hangsúlyossá tett minden pillanatot.
Istvánékkal való találkozásunk hangsúlyai később, évekkel később kezdtek szép lassan kirajzolódni, mint a vízjelek, aztán felerősödni, mint a nagyító alá tett papírnyomat. Főként én gazdagodtam a barátsággal, mivel István kivételes beleélő-képességgel, sokatmondón írt a munkáimról. Tanulhattam tőle kollegiális szeretetet, önzetlenséget, arányérzéket – és (más alkotásaiból még), munkaszenvedélyt.
Ha a grafikáit nézem például, olykor azokat tükröknek látom.
Innen csak egy lépés volt az elhatározás: a rajzok által közvetített hatásnak úgy vetem alá magam, hogy közös munkára veszem rá (szedem rá?) Istvánt.
Lesz, ami lesz. Reménykedő tervezés mintegy a kertek alatt.
A könyvünk csalitja:
ki-ki,
kettős: pont,
a mint b.
Üveggyöngy, gyermekkor, az elhagyott éden.
Fábián István: Christmas
BUDAI PILLANAT
A Mikó utca Logodinál kezdődő lejtős része szembefut a Vérmező sarkával. Ott gurulnak le októbertől az utcai ostorlámpák fényénél a kőkockákon csörgedezve a vadgesztenyék. Ide érkezem meg a hosszú lépcsősor után, ha a Várból ereszkedem le a Krisztinába. Ezek a gyámoltalan és alig észrevehető zajok, mint apró pontocskák kisebesítik az este párás szövetét. De hiába is hallgatóznék: a lehulló vadgesztenyék kopogása nem tart ütemet semmivel. Az érett termést szabadjára engedi a természet. A fáknak már nincsenek hozzátartozói, szolgálati idejük erre az idényre lejárt. A közelítő tél nem tart igényt a munkájukra, csak az önvédelmet követeli meg tőlük, hogy épségben vészeljék át a hideg évszakot, mely a földtekének ezen a pontján hosszú hónapokig kitart.
A vadgesztenyefák a legcsekélyebb indulat nélkül veszik ezt tudomásul. Hóval díszítik magukat, ha eljön az ideje. Majd némi küszködéssel ismét zöldbe borítják a koronájukat. Zöldjükön átüt az Ég, és a nyár hevében a Földre költözik.
Amikor az utamon odáig érek, ahol ez a gesztenyesor áll, mintha ösztönösen tanulni kezdeném ezt a helyet a fákkal. Lecövekelek a kereszteződéssel szemben. Leülök egy padra. Ez a gesztenyesor mintha mutatna valahová, de nem tudom megfejteni hová. A két rövid házsornak ebben a kicsinyke medencéjében azonban a mérsékelt égövi éghajlat minden árnyalata megfigyelhető a színeken, amelyek vagy elnyelik, vagy visszatükrözik a Nap fényét, és mindezt az évszakok forgásától teszik. Ez segít nekem. Ezért elfogadható magyarázatot találok a télben celofánosan csillámló jégtócsákra, a tavaszi sarat fölszárító szelekre, az antik hőséggel bágyasztó nyárra, és egyéni szándékomnak megfelelően legszebbet az embernek tartást adó őszre.
(Amikor idemásoltam ezt a rövid szöveget, azért tettem, mert arra gondoltam, hogy talán István is látta, érezte ezt a budai pillanatot; a közelében él.)
Fábián István: Galamb
NEHÉZ MINDENT SZAVAKBA FOGLALNI
Fekete eső, novemberi ég, hideg, hideg, föl a Délitől a Németvölgyi útra, Istvánék hajlékába;
már az elmúlástól megtépázott kert fogad, a drótfonatú kerítéstől kövezett járda vezet a lépcsőházhoz, ez az egykori bérpalota oldalában van, ház a kert közepén helyezkedik el, szabálytalan alakzatban foglalja el a kert közepét, a ház távol van a gépkocsik zajától, a ház elhúzódott az utcától, békésen ül a természetben, lehetne egy kisváros villasorában is, de ez a budai hegyvidék alsó szegélyének a része. Régi villaépület, valamikor jómódú emberek építhették, az első emelet feléig az egykori gazdagságra utalva súlyos márvány borítja a lépcsőházat, aztán a márványburkolat hirtelen abbamarad, elvitte a háború, vagy később szedték le, lépcsőnek, sírkőnek használták, ki tudná megmondani. Ezen a bérpalotán is átvonult a történelem; ahogy sok ezer ház őrzi a saját múltját, hol titkolva, hol nem, de többnyire titkolva; kik éltek benne, rossz emberek, jó emberek, mit láttak a falak; ha a falak beszélni tudnának, de az öreg házak csak Mándynak meséltek, szigorú értelemben csak neki…
Aztán nézelődöm a szép tágas lakásból az őszi kertre, és az ember addig-addig nézelődik, amíg meglát valamit, de ezt már fekete-fehérben látja, mert a múltjából lát valami nagyon közelít, az emlékeiből lát meg valamit, és az már fekete-fehér, mert soha sem lehet többé színes. A rozsdálló árnyékok közt a füst fehér oszlopa tör föl.
A füstoszlop halvány jelenlétét érzem.
A kertben mindig kavarog a füst, ha az avart égetik. A levegő kesernyés szaggal telik meg, a füst vándorútra indul, kertről kertre száll, a távoli mezőkig elér, aztán a füstoszlop lassan szétfoszlik.
A kerítésközök árnyai barátságosak, táncot járnak a füvön. Udvarok mélyén tűz serceg, az üstök mélyén lassan lávaszerűvé válnak a szilvaszemek; lekvár készül, szorgos kezek dolgoznak, a kinyúló lángnyelvek fölött megperzselődött levelek pilléi. A kései Nap fénye áthatol a fák koronáján, a kései Nap fénye a kerítésközökben jár. Neszez az idő, a jelenből visszahajózunk a gyermekkorba, kikötőből kikötőbe, szigetről szigetre. Szépnek látunk mindent; ami körbevesz minket, az szép.
Álmomban látom a füstoszlopot; szürke csík. Ottmaradt a gyermekkor városa fölött.
Amikor írom, javítgatom ezeket a sorokat, István szénfekete rajzai járnak az eszemben. Vajon mire gondol, amikor ezt a kertet nézi, amikor szemügyre veszi ezt a kertet, mely hervadtságában is olyan dús, bozontos, mint valami erdőszél; táplálja-e alkotó szellemét ez az a télbe hajló enyészet, a természet magadása, vagy magára-maradása, ez a drámai fokozás, ez a drámai leépülés, vagy csak én látom bele a rajzaiba a természet démonikus harcát.
Mindenesetre, ha rendelkeznék az ő kézügyességével, lerajzolnám az álmomban látott füstoszlop szürke csíkját a gyermekkor városa fölött. Minden álmomat lerajzolnám. Ragaszkodnék ehhez.
Fábián István: Fa
KANIZSAI KISLÁTÓSZÖG
A gyermekkor városa. Számomra innen ered az az érzelmi gazdagság, amelyből erőt merítek a munkáimhoz. Amit írok, az mégsem önéletírás, hiába táplálja a gyermeki szem és a vidék mítosza. Egy határszéli kisvárosban, Kanizsán nemecsek ernő (végig kisbetűvel) hőstörténetén ámuldoztam például; az indiánregények biztos támaszt adtak a Potyli-parti kalandozásainkhoz, és Verne Gyula otthonossá tett utazásai is egytől-egyik szerencse-javainkká váltak. Amit olvastunk, a mi szegényes (és szemérmes) életünkben összenőtt velünk, aztán ezekből az életre szóló élményekből erényt kovácsoltunk a magunk számára, vagy legalábbis megpróbáltunk a képzeletünkkel gazdálkodni, hasznát venni az olvasmányainknak; mi mást tehettünk volna. Erről persze akkor nem volt tudomásunk, tettük, amit a többi gyerek a környékről. Így telt az idő az öreg diófák alatt. Nehezen felejthető mindez. Ma is meghatódom tőle. Aztán ebbe a vadromantikába, ahogy nőttünk, nőttünk, és lassan felcseperedtünk, a futball kezdte elfoglalni az olvasmányok helyét. A futballhoz a Bugyi-rét látszott alkalmas helynek, tágas tisztás a hetes műút túloldalán; kapkodtuk a lábunkat, amikor átszaladtunk rajta, még kevés volt a forgalom, nem lett baj belőle.
Két tégladarab jelölte a kaput, és mi álló nap rohantunk a labda után; a Bugyi-rét lett a mi grundunk, még ha nem is szabályos grund volt az.
A grund szóval a Pál utcai fiúkban találkoztam először. A grund sajátos játszótér volt, illegális terület, a maga hasznára foglalta el egy csapatnyi fiú. A grund: égig érő farakásokkal védett földdarab csúnya nagy tűzfalak négyszögében, jól el lehet bújni benne, és körömrágásig lehet izgulni érte, ha a földmérők szerszámai, baljós előjelként, megjelennek az éjjelőr deszkabódéjában. Elmondhatom, hogy A Pál utcai fiúk grundjához sohase lettem hűtlen, vagy pontosabban: hűségem máig tart. Amikor már középiskolásként a hetvenes évek elején a nyarak egy részét Pesten töltöttem, mert vegyésztechnikus-diákként szakmai nyári gyakorlatokat végeztem egy festékgyárban (máskor meg egy gyógyszergyárban), szabadidőmben a grundok fölkutatása foglalkoztatott; még jóval több volt bennem a gyerek, mint a kamasz. Képzeletem mindig valahogy a grundra tartott – ez volt a Pesthez való hozzáállásom azokon az utolsó felhőtlen nyarakon. Annyira azért járatos voltam a dologban, hogy a pál utcaiak grundját már meglelni nem lehet; de jócskán akadtak még foghíjak a magas bérházak között, többnyire gyomos és elhanyagolt területek, olyanok, mint akiknek nincs gazdájuk, akikkel nem törődik senki, akik mindenkié lehettek tehát, és senkiéi – nekem ezek a foghíjak kínálták a grund képzetét, más szóval: definiálták újra a grund jelentését – nem gondolhattam másra.
Aztán egyszer csak egy napsütötte délutánon rátaláltam egy csapatnyi, atlétatrikóra vetkőzött srácra, akik egy ilyen foghíjon rúgták a gumilabdát azzal az angyali elszántsággal, mint mi a Bugyi-réten.
Káprázott a szemem. Hazaérkeztem.
Lehet, hogy ott volt István is közöttük.
Fábián István: Gyalog
A TARTOZÁS
Szeretem olykor leírni ezt a (köznapi használatban kellemetlen hangzású) szót: tartozás. Én a hála szó párdarabjaként írom le, és csak akkor, ha irodalmi-művészeti dologban „utazom”; például egyszer leírtam már – teljes mellszélességgel – Weöres Sándor századik születésnapjára összeállított szövegmontázs előtt. Mert WS-nek mindnyájan tartozunk, akik magyarul írunk. (Ebben akár még közmegegyezés is lehetne, bár a WS-felejtés ideje borul ránk.) Ahogy anyanyelvünk gazdagításáért (és azért, hogy megtanultunk magyarul) Arany Jánosnak és Kosztolányi Dezsőnek, a szavak helyi-értékének kijelölésében pedig Illyés Gyulának. Ehhez talán nem is kellene mit hozzáfűzni, hiszen az evidenciák birodalmába tartozik. (Legalábbis tegnap még oda tartozott.) És hosszú névsort lehetne összeállítani az első magyar nyelvemlék ismeretlen szerzőjétől a mai nagyon is ismertekig. (Biztos sokunknak van ilyen láthatatlan listája, csak nem mindig gondolunk rá.)
A tartozás és hála érzelmileg hódítást is jelent a számomra; azért vagyok hálás valakinek, és azért érzem, hogy tartozom neki valamivel, mert meghódított bennem valamit, és én is elhódítottam belőle/tőle valamit – ami aztán holtomiglan az enyém lesz. Érzések furcsa, kibogozhatatlan szövevénye ez, olyan, mint amikor együtt üldögélünk valakivel, mert az olyan magától értetődő.
Odatartozunk valakihez, és legbelül érezzük, bár ki nem mondjuk, hogy hálásak lehetünk ezért a sorsnak, világnak, az életnek.
Kortársak esetében voltaképpen nem is személyes találkozások alkalmai a döntőek, a számszerűségük meg biztosan nem; Istvánnal elvétve találkozunk, barátságunk tartósságát nem ez
adja, hanem olyan erények állandó jelenléte, mint az egymás munkái iránti figyelem és bizalom.
Olykor káprázik a szemünk.
