Nem látszol

|

Nyerges Gábor Ádám: Az elfelejtett ünnep

A környezet kiszolgáltatottsága, a haza hazátlansága, a szél fázása és együttérzése olyan képalkotási kísérletek, amelyek a személyes lírán való túllépés fele mutatják az utat.

Nyerges Gábor Ádám         Fotó: Facebook

A háttérben szürke alak vág át a hófödte úttesten, közelebb egy másik készül az átkelésre. Az alakok kontúrjait kiemeli az utat borító hó, anélkül belesimulnának a kitaposott helyek, a keréknyomok szürkeségébe – láthatjuk Nyerges Gábor Ádám 2015-ben megjelent, Az elfelejtett ünnep című kötetének borítóján. Edward Heim April Snow című fotográfiájából kiindulva olyan kérdéseket vethetünk fel, amelyek a szerző életművének viszonylatában a jelen kötet nyelvezetének újításaihoz kapcsolathatók. Az elfelejtett ünnep recepciójában[1] ugyanis több helyen előfordul a felismerés, hogy a 2012-es Számvetésforgó egyfajta posztmodern költészeti modellt követve a hagyományt ironizálja, írja szét, és ugyanezen a pászmán helyezhető el a szerző Petrence Sándor álnév alatt megjelenő Fagyott pacsirtájának (2013) megkonstruált álarca is. Helyes megfigyelés tehát, hogy Az elfelejtett ünnep ehhez az irányvonalhoz képest újdonságot mutat – amit én úgy jelölnék meg, hogy ennek a kötetnek nagyobb a személyes tétje. Ha ezt a felvetést elfogadjuk, feltehetjük a kérdést, hogy ki ez a szürke alak, hogyan konstruálódik meg a kötet fókuszában álló szubjektum, és hogy mi a korábbiakhoz képest fokozott személyesség szerepe a könyvben.

A kötetből kiolvasható koncepciót figyelve a hipotézisem az, hogy olyan szubjektum-konstrukció jön létre a szövegekben, amely nem ragadható meg a maga önállóságában, sokkal inkább viszonyfogalomként: egy másik személy viszonylatában, a determináló idővel szemben létrehozott magatartásmintázatokban különül el vagy olvad bele környezetébe.

A Nem reklamáltam ennek fényében felfogható összegzésként, amely visszamutat a szubjektum markereit megrajzoló viszonyra. A versben ugyanis egy beteljesületlen szerelem lezárásával kapcsolatos következtetések fogalmazódnak meg, amely viszony alapképe az árvaság. Ezt a tematikát a József Attila-i szöveghagyományhoz való visszanyúlásként is értelmezhetnénk, azonban itt az elárvulás nem a létbevetettség, világhiány következménye, hanem egy, a múltban létező hiányalapú viszonyé. Ebben a relációban a megszólaló egyedül hagyott csecsemőként beszél magáról, aki törődést követelne. A kapcsolat másik oldaláról – ami pedig egy szigorú anya képében körvonalazódik – érkező visszautasításra adott reakciókban fogalmazódik meg az a viszonyulásmód, amely a kötet első részében (Fegyelem) létrehozott szubjektum önazonosságát adja. A “fegyelem”ugyanis a versbeszélő passzív biztonsági játszmája, amely alapján nem reklamál, nem cselekszik: „Fázhatok bárhogy, sose engedj be / eleve így lett ez kitalálva.” (Fázhatok –18.). Ez a viszonyulásmód a versbeszélő oldaláról is ellehetetleníti a kölcsönösséget: „nem átkoztalak, vertelek, s mindig csak azt mondtam, / mégsem tudhattad, s így nem szerettelek.” (46.)

Ilyen módon, tehát a passzív konstatálás hozza létre a kötet első kompozíciós egységében a szubjektumot, aki több nézőpontból, a szövegek erős retorizáltságában jön létre. A Szívügy és az Ez a hideg című versekben az egyes szám második személyben megszólaló versbeszélő elhatárolódik attól, aki ezt a passzív játszmát játssza, aki a vágyak folyamatos erodálódásának szemlélője, az egyedüllét cselekvésképtelen elszenvedője. A Szinte hibátlan című vers viszont pont egy ilyen, távolról szemlélt alakban azonosítja a megszólalót: „az lettem végre, aminek látszom, // amit tükörben naponta láttam, magányos férfi ballonkabátban –” (11.). Az egyedüllét tehát az az állapot, amellyel szemben fegyelmet tanúsít, és amiben a hiány permanens jelenléte az emlékezés puszta lehetőségét is megkérdőjelezi. Az emlékezés fájdalma kínozza a nehezen felejtő balerinát is (Nehezen felejtő – 13.), akit már gyerekkorában “leselejteztek”, de mégsem tud a jelen sivárságában előrenézni. Ebben a versben a beszélő ismét saját szubjektivitásának egy kívülről szemlélt mását, leképeződését hozza létre, aki hamis időt dédelget: a megspórolt múltat, az emlékek idejét, ami szembefeszül a jelenvaló térrel.

A kötet második része (Rebbenés) éppen ezeket a visszatekintés-lehetőségeket mutatja meg, jó példa erre az Olvadóban felidézett és elszalasztott szinte-idill, a Mindenem című versben a múlt olyan szintű permanenciája, ami a jövőt is múlttá teszi: „Addig maradok/ testben, lélekben, tévhitben,/ amíg jövőm is lassan tegnappá aszalódik” (26.). Az emlékezés kontemplatív magatartásmódjával, a galambok rebbenésre való folyamatos kísérletezésével metaforizálódik a jövő vállalásának a lehetősége – de ezt ellehetetleníti a folyamatos átmeneti állapotban való létük. Így a galamb, mint komolyabb kalandot nem vállaló madár a lírai én cselekvést, “felrepülést” elmulasztó kivetülése.

A kötetben az ünnep fogalma talán az átélt, az idő ciklikusságából kiemelkedő időt jelentené, ezért éppen a folyamatos átmenetiség és megkésettségérzet vezet az ünnep elfelejtéséhez, elmaradásához. Olyan szubjektum, olyan alak konstruálódik meg a műben, aki az idő szándékos figyelmen kívül hagyását, „számon tartatlanságát” választja, így egyfajta rezignált, figyelő szerepbe kényszerül („nem számolva, kimaradt-e néhol egy-egy szívverés, / ha nem tudjuk, milyen nap van, nincs, aki kinevetne.” 5.). Az elfelejtett ünnep (5.) ellenpólusa a kötetzáró vers, amely éppen az ünnep újra számba vételét vállalja: „Kint már hó keveredik az esőbe, / s nyakunkon az ünnepek.”.

Ez a vállalás egyben a lehetőségek hiányának a vállalása is, ami csak önkéntes alapon és kényszer nélkül működne: a szív készenléte, amely a kötet harmadik kompozíciós egységét szervezi (Készenlét). Az idő számontartása, a saját létállapot valamint a lehetőségek hiányának tudatosítása azok a tényezők, amelyek a kötet harmadik kompozíciós egységét működtetik. Itt ugyanis több idősíkot átölelő, összegző, és önlebuktató, a színlelés árulkodó jeleit feltérképező szövegeket olvashatunk. Ebből fakad a Jobb esélyünk nincs felismerése, ami egyrészt a cselekvésképtelenséget tudatosítja, másrészt az idő szemléléséből való kiszakadásra, az időszak lezárására szólít fel. Ezek a létösszegző versek számot vetnek magával az idővel is: az idő folyamatos kihúzásával, a repetitív merengés fölöslegességével, azzal, ami a jövőben nem valósulhat meg, a jelen szegénységével és a múltbeli jelenvalóság kétségességével, a nosztalgia lehetetlenségétől való félelmével s végül az ünnep idejével, amit „Nagy hiba volt annyit keresnem, / s benned találnom meg” (Szerenád – 45.).

A személyesség létrehozásának megfigyelése azonban felveti a kérdést: mennyiben egocentrikus ez líra? Átlépi-e a szubjektum a saját határait, színre léphet-e mondjuk a környezete, amelyből alakja kitűnt? A versek képalkotásában ugyanis több helyen megfigyelhető, hogy a környezet képei csupán szubjektum létállapotainak plasztikus lenyomatai. Itt olyan egyértelmű párhuzamokra lehet gondolni, mint hogy a Fegyelemnek az egyik alapmotívuma, a tél hidege érzékletesíti az egyedüllétet, az Olvadóban felidézett nyár és meleg pedig egyfajta múltbeli idillt, a szerelmet. Továbbá azokra a hasonlatokra, melyekben a természet mintegy tükrözi ezeket a létállapotokat, például a Közel s távol című vers esetében, melyben az egymástól való elidegenedéshez hasonul két természeti folyamat:amikor az ültetett csemetéket beborítják és szétválasztják a gyomok és „a földben felejtett hagymák, / hogyha a növést abbahagyják” (30.). A Szinte hibátlan című versben a környezet az a hely, ami a szubjektumot láthatóvá teszi. Olyan tér, amelyben a formák elvesztik alakjukat, a szép eldönthetetlenné válik, a színek pedig csak árnyalataikban léteznek. Ebben a térben a figyelő tekintet nem ismeri ki magát, „Próbálok látni valamit, mégis / nézésemhez idomultam én is” (11.), így a környezethez, a láthatósághoz való viszonyulás határozza meg a szemlélő azonosságát is – az ő látványában, tükörképében találkozunk újra a ballonkabátos, magányos férfi alakjával, akihez hasonló a kötet borítóján is megjelenik, s akinek alakja végigvonul a kötet egészén. Itt olyan azonosság jön létre, amely nem a szemlélőhöz tartozik, hanem a környezetében válik láthatóvá: a tükörben és a mozivásznon.

Ezzel párhuzamosan több opuszban a környezet részei maguk is érző létezőkként lépnek színre: „versenyt fújnak egymással / izgága, meghűlt szelek.” (Összebújik az ágakon –12.). Ez pedig azt jelentheti, hogy a lehűlést eredményező természeti erő is érezhet meghűlést, a nehezen felejtő balerinához hasonlított tél maga is tétova, „mi csak félig hideg” (Nehezen felejtő – 13.). A környezet ezekben a képekben már nem egyszerű lenyomata egy-egy állapotnak, hanem inkább együttérző létező, amely így hasonlóvá válik a kötetben körvonalazódott szubjektummal. A Haza című vers a következőképpen hozza létre ezt az együttérző környezetet: „Nem működik a lift. / Zihál a kopott ház. / Villany sem ég a folyósón. / Nem látszol. Botorkálsz. / Megbotlik a lépcső. / Nem talál a korlát.” (14.). Ez a haza-kép nem csak az ott-élés otthontalanságát, hanem magának a hazának a kiszolgáltatottságát, sötétségét és esetlenségét is mutatja, amelybe egy külső nézőpontból beleolvad a hazaérkező. A hazaérkező megkülönböztethetetlensége legélesebben a következő két mondat közötti feszültségben érzékelhető: „Nem látszol. Botorkálsz.” (14.). Itt a botorkálás nem annak az eredménye, hogy a hazaérő kiszolgáltatottja környezete látási viszonyainak, hanem környezetével egymáshoz hasonlóan kiszolgáltatottnak tűnnek, ezért megkülönböztethetetlen a hazajáró és a haza. A szubjektum és környezetének elhatárolása mégsem szűnik meg egy képben sem teljesen: mindig létezik egy pozíció, ami kiemelkedik, ahonnan el lehet mondani, hogyan néz ki ez a megkülönböztethetetlenség, pontosabban fogalmazva ebből a pozícióból újra meg újra előbukkan annak a valaki létezésnek a lehetősége, akivel környezete együtt érez, akihez hasonlít. Az egyik kötetvégi versben ennek megfelelően egyfajta vágy fogalmazódik meg a környezetté való átlényegülésre, a vágy támasztója pedig éppen az a tulajdonság, ami megkülönböztet: „Fának kellett volna születni, / zöldnek és még inkább halknak,/ hogy ne kelljen emlékezni/ azokra, akik meghalnak.” (Nagyon féltem – 49.)

Amikor először olvastam a kötetet, felidézte néhány saját élményem, amelyekben átélni véltem a fent elemzett átmeneti állapotot, amelyben csak a várakozás létezik, és amelyben cselekvési lehetőségeim igencsak korlátozottak voltak. A következő olvasás során viszont megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mennyiben öncélú egy személyes hiánytapasztalat végigjárása és tudatosítása, kritikusan viszonyulva a saját hiánytapasztalataimhoz is. Hogy helyet ad-e ez a beszédmód annak, hogy másfajta, a személyen túli hiányokra figyeljünk. „Süt a nap. Ácsorgok. / Nem szeretlek. / Elhajtok egy koldust./ Gondolkodom.” – bár érzékelhető némi irónia ezzel a magatartásmóddal szemben, a szöveg nem problematizálja, hogy az önmagába forduló gondolkodó elutasít egy segítségre szorulót. Ebből a perspektívából nem látszik például, hogy léteznek olyan hiányok, amelyek csökkentésének vitális tétje van, vagy egyszerűen nem látszik egy valaki, valami más által megélt hiány. A környezet kiszolgáltatottsága, a haza hazátlansága, a szél fázása és együttérzése viszont olyan képalkotási kísérletek, amelyek a személyes lírán való túllépés fele mutatják az utat. Utat a személyes hiánytapasztalatokon túlra, lehetőséget a személyen túli ünnep-hiányok meglátására.

Nyerges Gábor Ádám: Az elfelejtett ünnep. Műút-könyvek, Miskolc, 2015.

 

[1] Lásd: Murzsa Tímea: Most tél van és csend. Alföld, 2016/5, 104–106.Online: http://kulter.hu/2016/06/most-tel-van-es-csend/ [2016.12.28.]. Smid Róbert: Ismét tort ülni a hagyományon. SZIFOnline, 2015. 12. 03., Online: http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=339[2016.12.28.].

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: