Fájdalmas-mulatságos emlékeztetők

|

Nyerges András: A falra hányt borsó esete az erkölcsi tőkével

Kötet, amiben a múlt olyan, mint a jelen, vagy fordítva (korrupció, mismásolás, zsidózás stb.)

Nyerges András új könyvét lapozom, és csak ámulok a korok szinkronján, azon, hogy – durván kifejezve – ami volt százötven éve, az van ma is, alig változott valami. (Mondjuk kivéve a neveket…) Nyerges például így festi ezt a szinkront: azt írja az újság (Magyarság, 1926) a frankhamisítási pert lezáró ítéletről, hogy a bűnösök elítélése (például többek közt az elmarasztalt Windischgrätz Lajos herceg valamint az akkori országos főkapitány), hogy szóval mindez disznóság, mivel azokat is el kéne ítélni, akik az egész slamasztikát kinyomozták, feljelentették, mert végül is ez a manőver (csalás) hazafias tett volt, csak a zsidó média felfújta a dolgot. (Közben az az igazság, hogy egész Európa csodálkozott egy ekkora botrányon annak idején…)

Minderről az egyik kis esszéjében ír Nyerges András, akinek vaskos új kötete sok ilyen gyalázatról szól (mondjuk a 1920-as, harmincas években), de van annyira karakán író, hogy megtalálja párhuzamait a mai politikai harcmezőn is, szinte azonos szófordulatokkal. Ez ennek a kötetnek az elementáris ereje: az emlékeztetés. Ilyenek voltunk és az, ami ma történik – korrupció, meg állami elsuvickolás, tagadás, valamint az ellenzék szapulása eme ügyek kapcsán – nem újdonság, hanem a boldogult békeidőkben is így volt ez. (Igaz, ami igaz, akkor, azaz annak idején végül Windischgrätz herceget elítélték, vagyis volt következménye a trükkösködésnek, ma nem biztos, hogy eljárást indítanának hasonló esetben…)

Pontos filológiai emlékeztetéssel persze csak Nyerges András tud szolgálni, mert keze ügyében ott van a szinte teljes magyar sajtótörténet – ami nem mondható el másokról –, az akkori összes lapokkal, hírekkel, glosszákkal, szinte hihetetlen gazdasággal fel tudja kutatni, be tudja idézni, szóval ez a múltidézés nem halandzsa, hanem precíz dokumentáció. Olyan újságokat idéz, melyekről még csak nem is hallottam, pedig pártok-pártocskák szócsövei voltak az 1920-1930-as években, ám Nyerges ezekben is megtalálja, még a pár soros kis hírekben eldugott hazugságot is, vagy az elrejteni kívánt gonosztetteket.

Nyerges András

De a történelmi bűnök elsinkófálása mellett vannak más, például tudományos hazugságokat terjesztő dokumentumok (sőt ebből gyűjtemények). Ilyen például a darwinizmus-vita (1947), amelyben – amerikai példát, ld. „majompert”, követve – bűnös propagandistának minősítik azokat a tanárokat, akik az evolúcióelméletre oktatják tanítványaikat. (Igaz, ezek a feljelentéssel felérő hírek jobbára vallásos, folyóiratokban, újságokban láttak napvilágot, de a következmények így is lesújtóak voltak. Aki ilyesmire vetemedett (bár akkor már 1947-et írtunk, Darwin műve pedig 1859-ben jelent meg…), az megnézhette magát. Hogy ez az hercehurca a tudományok sárba taposása, az nem számított. Ha jól meggondolom még ma sem számít. Hisz napjainkban is akadnak, akik Darwin tézisét pusztán csak egy „véleménynek” nevezik más vélemények mellett, és korántsem látnak benne tudományos forradalmat. (Nyerges például Semjén Zsoltot is idézi a csak „véleményt” vallók sorában…) Azért rémes, hogy a 21. században így le lehet szólni ezt az alapvető (és ősrégi) tudományos tételt (evolúció)…

Persze sok más is szerepel az ötvenhat rövidebb-hosszabb esszé között. Például a „nemzet”, nemzeti identitás valamikor a ’20-as évektől állandó cantus firmusa a lapoknak: „nemzeti” jelző nélkül nem jöhetett ki újság abban az időben, logo volt, vagy cenzúramentesítő védjegy. Meg aztán itt van az irodalmi kánon – a jobboldal dobta be, valamikor a kommün után, és ma újra itt van, nem szeretem. S vele együtt Tormay Cecile, ami nem baj, csak a Nobel-díj ismétlésétől kicsit elkábulok… (Ti. azt gondolták, s gondolják ma is, hogy TC megérdemelte volna a Nobel-díjat…) Aztán van itt egy kuriózum is: Révai a nyugati sajtót idézi, és azt írja, hogy ott már Lukács György kivégzéséről beszélnek. Egy hosszabb kritikában szerepel Márai Sándor is, aki 1945-ben felháborodik azon, hogy egyesek abba akarják hagyni a „múlt hánytorgatását”. (Szegény, aztán a hánytorgatásból – orosz közreműködéssel – élete végéig tartó száműzetés lett.)

A kötet vége felé egy hosszabb vitasorozat található: Révai feleleveníti a zsidókérdést (a kisnyilasok szabadon engedésével kapcsolatban, 1947-ben), amit Darvas József (a népi írók pártfogója) helyesel. Amit ott olvas az ember, attól bizony borsódzik a háta, hiszen nagyon erősen visszhangzik a mai napok szólamaival. De hogy belekössön Révaiba és Darvasba? Az merész gesztus, mert annak a kornak szinte minden politikai árnyalata kötelességének érzi, hogy beleszóljon a vitába, helyeselve Révainak. De a legnagyobb poén, ahogyan dolgozatát befejezi. A következőket írja: az Igazság című lapot idézi, 1956 decemberéből. „Darvas József tegnapelőtt beballagott az Írószövetségbe, s hogy megnyugtassa feleségét, felhívta telefonon. A jelenlévők a következőket hallották: ’Anyukám, útközben feltartóztatott egy felkelő, mondtam neki, hogy én Darvas József vagyok. Azt válaszolta, hogy hát éppen erről van szó. Aláíratott velem egy nyilatkozatot. Ez van benne: Én, DJ, egy utolsó piszkos csirkefogó vagyok. Tizenkét évig nyaltam Rákosi seggét. Elárultam a hazámat.” Aláírás: DJ. „S tudod mi a szomorú, ANYUKÁM? Hogy ez mind igaz!” Atyavilág. Poén.

Hát, ilyen kordokumentumot, ilyen színesben, országosan-történelmileg körbe tekintve még nem olvastam. A nevekre már olykor nem emlékszünk, de arra persze igen, hogy nem állunk olyan messzire az elmúlt százötven évtől, mint ahogy szeretnénk. Tökéletes múltfeltárás és egyben modernizmus-kritika.

Nyerges András: A falra hányt borsó esete az erkölcsi tőkével. Kronosz Kiadó, 400 oldal. Ára: 3000 Ft.

CÍMKÉK: