Nincs boldogabb égtáj

|

Kertész Imre: A végső kocsma

Kertész azt teszi, ami az írói „létezésszakmából” következik és telik: figyel, lát, érzékel, jeleket keres, jelzéseket fog föl, ír, följegyez.

Kertesz-Imre-1118_390x

Kertész Imre       Fotó: Gordon Eszter

1.

A világ zsarnokoskodik rajtunk, anarchiát termel körülöttünk és bennünk, megeszi a lelkünket; kiszabja ránk az életfogytig tartó magányt, mint a saját egyetlen és (még) élhető életünket. Ez kisebb-nagyobb pontatlanságokkal Kertész Imre képlete. Mihez kezdhetünk vele, hová álljunk a sorban; mit ér a számítgatás és számítás. Honnan kezdődött el az önfelszámolás rítusa? Mit ér az, hogy az ember Nobel-díjas, vagy (miként A végső kocsma-jegyzetek egy részében) mások Nobel-díj jelöltje „csak” a mindentudás varázspálcája nincs a kezében. Az író tudja ezt, szemérmesen lesüti a szemét; szomorúan, dühösen vagy megengedően érzékeli azonban, hogy a környezete nem akar erről tudomást venni. Mert a környező világnak van valamiféle késztetése, hogy „viszonyulni kell”. Kertész azonban minduntalan letépni igyekszik a nagy író maszkját az arcáról, mert a saját maga számára zavarba ejtően egyszerű mindaz, amit gondol magáról (és a környezetéről). De ne gondoljunk csak az utca népére; miféle világnagyságok villannak elő a könyv lapjairól. Kertész azzal köti meg (nem mondanám, hogy odaláncolja) az olvasóját, hogy szinte állandóan hadakozik legbenső énjével vagy (és többnyire) a világ kusza árnyaival, amelyektől hol különbözik, hol nem; könnyen ráfoghatná a felületes olvasó (és az írón kívül mindeni más az), hogy a jegyzetekben, munkanaplókban az öntetszelgés Kertész otthona. A felszínen nem is biztos, hogy mindig tévedne.

Csakhogy Kertész Imre a Sorstalanság írója.

2.

Kertészt hiába lett bejáratos a párnázott ajtók mögé, émelyíti az előkelőségek és hatalmasságok giccses és felületes világa; a hiúság azonban nagy úr nála is. A Nobel-díjas író néhanapján elcsúszik a banánhéjon. Engedményeket tesz; ez – gondoljam így –, a laudált író hamiskás „üzemmódja”. Nehéz a kedvére lenni és tenni, de fölényében ott a védekezés védtelensége, sértettségében ott a szenvedő ember megtörtsége és méltósága; továbbá a zsörtölődése, tettetett vagy valóságos sértődöttsége. A sértettség és sértődöttség: mint jó magyar betegség, amelyből, úgy vehető ki olykor, még neki is kigyógyulni képtelenség, és őt is a fölhöz tapasztja.

3.

Kertész Imre A végsó köcsma

A könyvet, ezeket a szétszórt, a létezést megszólaltató „szakmai” jegyzeteket, melyben azért mégiscsak az élet és az irodalom, a világ és az író kapcsolata a megszólalási terep, Kertész az olvasóhoz intézett nyúlfarnyi ajánlásban „művei koronájának tekinti”. A végső kocsma nem az. Még önironikus, vagy a világra fintort vető túlzásként sem. A nagy regények környezetéhez sem lehet odacsempészni. Töredékekből, vázlatokból, esetleg – hogy Mészöly Miklóst egykori szép kifejezését kölcsönözzem – „végleges vázlatokból” összeálló olvasmány; ne feledjük, hogy a meg nem írt regény Első, és Második nekirugaszkodás című fejezetét csak ebből a nézőpontból érdemes olvasni. A többi: az életmű utolsó hányadának kísérőjegyzetei, mindenféle „cetlik” halmaza, képek, képzetek és filozófiai gondolatcsírákat tartalmazó töredékei; mondhatni, a történelem, és a valóság Kertész-féle „elviselésének” magándokumentumai. Kertész azt teszi, ami az írói „létezésszakmából” következik és telik: figyel, lát, érzékel, jeleket keres, jelzéseket fog föl, ír, följegyez — szívesen időzik magánál, az élet- és munkakörülményeinél, dünnyög kedélytelen állapotain, az évtizedek alatt kifejlesztett, vagy az újsütetű untságán.

Őszinte.

Ide-oda botorkál a mai kocsmában.

4.

Az ember a világot a saját képére stilizálja.

Nincs boldogabb égtáj, ahol a végső kocsmát végül is meglelhetné.

CÍMKÉK: