Dióhéjban: Kosztolányi Petőfiről
Vajon tudunk-e még lelkesedni Petőfiért, egyáltalán az irodalomért, az irodalmi múltért és az irodalmi hagyományért?
Vagy ez a kérdés mára érvényét vesztette, és a tegnapra, tegnapelőttre fölényesen (és ostobán) fittyet hányó időkkel bevégezte aktualitását. A dolog egyelőre még nem így áll, és nem zárult be semmi. Azt hiszem, bátran fölidézhetjük a fiatal Kosztolányi Dezső idevonatkozó szavait. Ő tizenkilenc évesen, rövid bécsi egyetemista évében, 1904-ben egy Babitshoz címzett levelében a következőket írta: „Megéreztem a múlt hatalmát, titokzatos vonzóerejét, mely mint a föld központja, maga felé vonzza a tárgyakat; mint a sír a földi harcban kiszenvedett testet; (…) a múlt hagyományait nem kell kiköpnünk, mert porosak, de térdet kell hajtanunk előttük, mert vannak.”
Igen, térdet kell hajtanunk Petőfi előtt is, még ha ez elsőre patetikusan hangzik a pátoszokat mélyen elutasító, és érvénytelenítő jelen időben. Petőfi a tizenkilencedik század emlékezetesen nagy magyar és európai politikai költője, aki a kevesek egyikeként, magyarként lépte át a világhír küszöbét. Korának középpontjában, a nagy 1840-es évtizedben, amely mindenképpen méltó a világtörténelmi jelzőre, minden, itthon és külföldön egyaránt a politika körül mozgott, több nemzedéknek is elég lett volna, nem egynek. De annak az egynek, a magyar kései reformkornak nagyon is a sajátja volt. Hegyeket a helyükből kimozdító személyiségeket állított a történések színpadára az élet, a sors, olykor a kor béklyóival viaskodó ádáz szerephelyzetekben, amelyeknek olyan dinamikája támadt egyik percről a másikra, amelyet talán nem ismert sehol sem a történelem. Mitologikus eredetű kifejezéssel élve szinte varázserejű hősöket: az óriássá változott Petőfi életének egy napja, 1848. március 15-e, egy megismételhetetlen forradalmi pillanat dokumentuma, a csatamezőn történt szörnyű kínhalála egy elveszített szabadságharc szimbolikus és lezáró vége – azóta is sokféle jelentés lehetőségét tulajdonítva neki, beleolvadva és föltámasztva, a mítoszt, megütve a halhatatlanság messze ható hangját.
A János vitéz megismételhetetlen népmesei imitációban és fikcióban, ahol Franciaország egyenesen Indiával határos, a költői térben és időben, Tündérországban, a szerelem földöntúli kertjében megszűnhetett a halál, a valóságban azonban nem. A földi élet nem képes megállítani az időt; a látnoki képességgel fölruházott költőt szinte hamvas ifjú korában utolérte a végzete, hiába gyürkőzött neki, hogy elkerülje. Az életművet lezáró, az apokalipszist megidéző, a történelmi bukással a bekövetkezett apokalipszist is feltételező, a halál közeliséget talányosan megsejtető versének a címe, az utolsó állomásé: Szörnyű idő.
Első szakasza így szól:
„Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.”
A negyedik, utolsó pedig így:
„S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli
Zavart ész meséjének?”
Petőfi teljes élete az életszabályokat még részben sem igen elismerő és elfogadó, saját kora normáit szilajon megváltoztatni, és gyökeresen átalakítani akaró személyé és lobbanékony személyiségé, aki lerázza magáról „a szent haza” összes terhét, miközben szó szerint a gyönge vállára veszi azt, és mozdíthatatlan téglákat rak annak épülő házába. A látnok költői szerepét variálja, miközben hadakozik az ismeretlen kézzel, és elszenvedője lesz a kor valamennyi kontrasztjának, és – kis-, és nagypolitikai — viszontagságának: „Egy örült, rémülésteli / Zavart ész meséjének” – mondanám utólag kijelentő módban, őt másolva.
Petőfi sorsa a magyar nemzeti mitológiában történelmi jelentéssel bír. Talán azzal tudnám jellemezni, hogy mindazt, amit politikai költőként jelentett nemzetének, a magyarságnak, más számára már nem volt elérhető és megismételhető a későbbiekben – ez idáig, Ady Endrétől Petri Györgyig, legalábbis nem.
A Szeptemberi áhítat költője, Kosztolányi Dezső nem tudott betelni a Szeptember végén költőjével. A Pesti Hírlap 1934. június 24-i számában hosszú elemzést szentelt a versnek. Hogy ez a költemény mennyire állt sarkalatosan érdeklődésének homlokterében, mutatja, hogy hat évvel korábban már rövid jegyzetben foglalkozott vele. (Új Idők. 1928. szeptember 23.) A versélmény újbóli jelentkezése, szinte elementáris feltörése azonban Kosztolányiból újból kikényszerítette a megszólalást. Éppen ezért föl akarja tárni, hogy miért szép ez a Petőfi-vers? Miért hatott rá? Ez Kosztolányi szövegmagyarázatának is a módszere: lépésről-lépésre haladni, fölfejteni, mit tesz a költő a tárgyával, mit teszi költőivé és maradandóvá a nyelvét, milyen előadásmódot választ hozzá, mi szolgálja a legteljesebben a célját?
Kosztolányi először azt zárja ki, amelyekre fölösleges hagyatkoznia az olvasónak, mert a vers hatásának a magyarázata az alapgondolattal, a költői őszinteséggel, a keletkezés tárgyi adataival kudarcra ítélt kísérlet. Megállapítja ugyanis, hogy „A nagy költemények rokonok abban, hogy az élet ősi, egyszerű, többnyire elcsépelt mozzanatait szólaltatják meg, s csak a kifejezés tündéri varázsával hatnak, mely úgy lebeg fölöttük, mint végesen a végtelen.” Tehát ezek az összefüggések, ha érvényüket nem is vesztik, a tapasztalatok szerint járulékos motívumok. „Úgy látszik, nincs más mód, minthogy a verset magából a versből értsük meg.”
