Hartay Csaba: Átkiáltani az őszbe
Hartay Csaba verseskötete érzékeny és határozott. Nyelvi precizitása közvetlenné teszi összetettségében is, közvetlensége pedig olyan egyedi otthonosságot teremt, amilyenben szívesen tévedünk el és találunk ismét útra.
Képes-e az ember valódi emlékezésre? Mennyiben rekonstruálható a tapasztalat, ha az egykori érzékelő azóta más emberré vált? A valamikori valóságot tükrözi-e az, amit az egyéni percepció töredékeiből előhív a szándék? Hartay Csaba legújabb kötete az érzékek könyve. A versek által létrehozott szubjektum az érzékelés, a tapasztalás által próbál az emlékek között eligazodni, és tévedése elkerülhetetlen: amit kutat, eleve érzékelt, tapasztalt jelenségek gyűjteménye, ezért önmaga útvesztőjében hol bolyong, hol utat talál. Az emlékek töredékeiből egy sokszor álomszerű világ épül fel, amelyet a rendszerezés igénye mozgat.
E szubjektum önmagában keres, világának részleteivel a végletekig azonosul, az évszakokkal vagy épp a tájjal: „A Mecsekben alszom. / Ágyam a puha avar alatti / földbe kapaszkodik” (21.) vagy „Tenyerem évekkel erezett levél” (21.) – írja Hartay Apró tüzeket hagyott rám a nyár című versében, de a versbeszélő hasonlóan mossa össze saját alakját a tájjal az Áprilisi ébredésben, önmegszólítás révén: „Fiatalon fogsz meghalni, április. / Cserebogarak röpködnek majd / réteken elterülő ravatalod felett.” (20.) A versek visszatérő toposza az évszakok körforgásának és az emberi életszakaszok egymásnak való megfeleltetése, ezt az elhasznált toposzt azonban revitalizálja Hartay sajátos költői nyelve: a kötet legtöbb szövegének szervezőelve egyfajta asszociatív írásmód, ami egymástól távol eső képeket egy-egy gondolati csomópont által köt össze. Ez olykor egymástól túlságosan is széttartó sorokat eredményez egy-egy strófán belül, ám többszöri olvasásra az is világossá válik, hogy ez a feszültség együtt dolgozik a kötet egyik alapvető problematikájával: az emlékek rekonstruálásának (és rekonstruálhatóságának) lehetetlenségével.
Ízek, színek, illatok hívják elő az emlékeket és benyomásokat, sokszor szóalkotással nyomatékosítva: „Hőszirup csurog a napból. Termékenyítő idő. / Július szirmai. Illathúsok” (10.) és „Ablakodon túl legyen tenger halászhajóval, / a színek kikiáltása: az újrakent zöld és / a kézfestő kék” (16.). A lírai szubjektum küzdelme, ahogyan sorról sorra, a képzettársítások segítségével hívja elő – a folyamatban torzuló vagy pont, hogy verssé szerveződő – emlékképeket, a poétikai eszközök által performatív módon is jelen van a szövegekben. „Valami belső ősz. / Ahogy reménykedve néztük. / Talán visszaemelkednek a fákra. / A vérvesztett tenyerek. // Csupa üres tér. / Kiszáradó mederben halkeresők léptei. / Cserepes ajkakkal töredező beszéd. / Van valami felkereshető hanyatlás” (43.), ahol a vérvesztett-üres-kiszáradt-cserepes ajak-beszéd-hanyatlás asszociációs lánc szervezi a szöveget: az írásmód maga is úgy működik, mint maga az emlékezet, asszociációk révén.
A köteten belül a szövegek egymással is párbeszédbe lépnek az asszociációk és az egymásra utalások által. Az egyik visszatérő motívum az avar, amely természetesen az ősszel és így az elmúlás gondolatiságával áll összhangban, de szoros a kapcsolata az iszappal (amely természetesen egy másik elem, a víz felé nyitja meg a poétikai lehetőségeket, az értelmezést pedig egészen más irányba tereli, például a változékonyság és a tisztulás tematikája felé), mindkettő leülepedett, nyugvó állapotban, az élet potenciális talajaként jelenik meg. Ilyen módon ez a fajta képzettársító erő nem csak a feszültségkeltést szolgálja, de felveti az átalakulás és az újjászületés lehetőségét is, hiszen a különféle szimbólumok összekapcsolása által utat nyit továbbiak felé. A kötet végül reflektál önmagára, utolsó szövegei között, a Végig májusban Hartay így fogalmaz: „Esőfüggöny láttat. Hogy még van rejtett / évszak. Hogy még van átaludt hajnali madárkoncert. / Gyertek be álmaimba, zöldellő emlékeim. / Hogy végig május. Hogy a határok átúszhatók” (79.). Így újra beköszönt a tavasz, és a bomlás, a korhadás világában végül is felsejlik egy új – vagy immár rendezett – kezdet lehetősége. Az asszociatív szövegalkotás is kölcsönöz a kötetnek egyfajta álomszerű hangulatot, de a Test nélkül nyitóképei már szürrealitásukban is megteremtik azt: „Tenyeremben két bolygó. / A szív vízfelszínen lebeg, / apró halak rajzanak köré” (76.). A legszárnyalóbb madár nyitósoraiban ezt olvassuk: „Szívek érnek a fákon. / Barackok üteme. / A rostok vezetik a vért. / Leadják mélyre.” (12). Az emlékek töredezettségére, halványulására utalhatnak az olyan hirtelen sorok, mint „Ha egyszer elfogynak elzárt hónapok. / Nem múlik tovább odabent” (29.). Olyan benyomást keltenek ezek, mint mikor egy álomban már csak részleteiben bukkan fel egy-egy régi emlék, elhangzott párbeszéd.
Hartay szubjektuma a rendteremtés, a rendszerezés szándékával indul ebbe a saját világba. A kötet kiemelt, dőlttel szedett nyitóverse az Álmom hetvenhét címet viseli, és így fogalmaz benne: „Az álom is épület, nem tudok szabadulni / az elmémből. / Nem nyomaszt semmi jobban, / mint a rendetlenség” (5.). A kötet végén fel is sejlik az ébredés lehetősége, és a szubjektum mintegy visszatekint az imént álmodottakra. „Kívül, ezt mondtam ki hajnalban. Magamnak, / magamban. / Félálomban, féléletben, félfélelemben, / egészen kívül” (81.), illetve: „Az ágyon fekve a könyvespolc címeit / betűzöm, olvasom. / Összeáll belőlük egy ima, egy beismerés, egy / legendárium.” (81.). Azt a képlékenységet, bizonytalanságot vagy feszültséget, amit ez az álomszerűség gerjeszt, szépen ellenpontozzák az olyan végletes kijelentések, mint „Csak amit láttál, azzal tudsz fizetni.” (67.) vagy „Az évszakokban ott a halál sérthetetlen / fensége.” Ez a fajta kizárólagosság már-már a kötet belső világának aforizmáivá, vonatkoztatási pontjaivá teszik ezeket a következtetéseket, és ezekben jelennek meg azok a tanulságok, amelyekkel a versszubjektum talán önmagát is próbálja összetartani, betájolni saját vidékein. Ezzel a kijelentő móddal is rendet teremt, sőt utasít, felszólít egyes versekben (mint például A színek kikiáltásában: „Te védj meg engem, emlék.” [16.]), a háttérben azonban ott húzódik ezek labilitása is, hiszen a kötet kérdései is ponttal végződnek („Te hogyan látod az éveket.” – [29.]), így a kijelentő móddal mintegy önmagát szuggerálja a versszubjektum az énnel és emlékeivel való viszony rendezésének folyamatában. Olykor a bizonytalanság, álomszerűség élményét teremtik meg a hiányos, töredékes mondatszerkezetek is, mint a Végig május már említett sorai, vagy ahogyan a Negyvenévekben ír: „Nehéz lélegzet, bezárt elindulás. / Hogy valaha volt egy utazás.” (56.)
Bár izgalmasak a szövegek asszociációi között létrejövő feszültségek, néhány helyen a már említett széttartás a képek közt olyannyira dominál, hogy a képzettársító erő sem tudja összetartani a sorokat, mint a Kiplakátolt világosság utolsó strófájában („Csak ne hazudjanak, ha a napot kicsinyítik. / Igazat kérek, ha a lángot nagyítják. / Gerezdjeire hullik a cukorhővel tartósított jelen” [47.]), vagy kizökkentenek az olyan jelzőkkel operáló gondolatok, mint „Avas horizontok és szenesedő magasságok” (45.), Hartay Csaba verseskötete érzékeny és határozott. Nyelvi precizitása közvetlenné teszi összetettségében is, közvetlensége pedig olyan egyedi otthonosságot teremt, amilyenben szívesen tévedünk el és találunk ismét útra.
Hartay Csaba: Átkiáltani az őszbe. Scolar Kiadó, 2020, 88 oldal, 1495 Ft
