Mohai V. Lajos esszéje
Egy rövid bekezdésnyi regényrészlet vezet vissza a múltba, egészen egyetemista koromig.
1974 őszén iratkoztam be a budapesti bölcsészkarra. Napfényes idő volt, szikrázott a szeptember, a forróság sokáig kitartott, boldog volt az ég. Hálával tartoztam a sorsnak, hogy elsőre fölvettek az egyetemre; alig múltam tizennyolc, a katonaságot egy kései skarlátfertőzés miatt megúsztam.
Fejest ugorhattam egy másik életbe.
Az öt bölcsészév zökkenőmentesen telt el, illő módon végeztem el a tanulmányaimat, ahogy egy vidéki fiútól elvárták. Az élet szeszélyei elkerültek, egy mukkanásom se lehet utólag sem. A megpróbáltatások és a hányattatások azután következtek, hogy kiléptem az egyetem falai közül, és elkezdődött zarándokutam a sors kiismerhetetlen labirintusában. Azon az őszön azonban más volt a helyzet, a gyermekkor szökellése bennem élt, a félszegség pedig megóvott a rossztól. Felnőttként már az ember nem mindig tud vigyázni magára, és a helyzet eldurvul.
1974 őszétől munkaköri kötelezettségként sokat időztem a Széchényi Könyvtár nagyolvasójában. A Nemzeti Múzeum épülete adott otthont a könyvtárnak a kiskörúton; mentemben az Astoria szálló hatalmas üvegtáblái mellett haladtam el. Néha, nem tolakodóan, megálltam nézelődni; a látvány tiszteletet parancsolt, ünnepélyesnek éreztem a hangulatát. Csak évekkel később merészkedtem a szentély falai közé, amikor már elegendő tapasztalatot gyűjtöttem be a pesti életről, amely cseppenként adagolta az újabb és újabb meglepetéseket. Azóta is sokszor megfordulok itt, és eltűnődve bámulom meg az Astoria üvegtábláit, vagy térek be a szálló régimódi kávézójába, mert az utca jeleneteit szeretem onnan megfigyelni, szeretek elcsípni valami misztikus érzést a múltból, mely föltámasztja az elhagyott éveket. Gyakran jut eszembe Mirko Kovač leírása a helyiségről.
Az ismerkedés hetei sietve teltek, bóklásztam a pesti Belváros sűrűjében. Először a Duna-parttól az Astoria szállóig húzódó sáv nyílt meg előttem. Volt fölfedeznivaló bőven, alig győztem a szememmel. A szeles Kossuth Lajos utcán akkor még csillogó kirakatok sorakoztak; világiasnak tetsző életét élt a Belváros. Egy vidékről jött fiatalt lépten-nyomon meglepetések értek. Azóta sokfelé megfordultam, és talán csak Isztambul lármás forgataga ragadott magával annyira, mint a pesti Belvárosé akkor. Szinte megittasultam tőle; addig Pest valahogy visszaverte a közeledésemet, én meg az ellenkezésemet nem voltam képes megfékezni.
Minden az Astoria szállónál változott meg.
Felejthetetlen pillanatok fűznek oda.
Évtizedek múltán a képzeletem vásznán föl-föltűnik cingár alakom, ahogy a szálló akváriumfényében félénken elsuhan, vagy ahogy a kivilágított üvegtáblák előtt téblábol, mert nincs bátorsága bemenni. Százszor történt meg hasonló, más-más szcenárióval, de ugyanazzal a csúfos végeredménnyel; gyámoltalanság a neve. Az irodalomban minden „világra jöhet”, úgyhogy évtizedekkel később egy regény néhány mondatában ráakadtam arra leírásra, amellyel a kudarcom jóvátehetővé vált a magam számára:
„Délután hat óra tájt az Astoria szálló megtelik öregasszonyokkal. mindegyikük a maga korának divatja szerint van öltözve: szalagos kalapok, pipaszár lábakon régimódi cipők. A kávéház hullaház, amelyben teáznak. A mozgó halálnak ez az egyedülálló látványa hét körül szertefoszlik, a kávéház kiürül, majd fiatalokkal népesül be. Rám tekint egy ragyás, vén női arc, mintha intene, hogy vegyem be a regénybe, kapcsoljam össze a hősnővel, aki minden gondolatomat leköti. Malvinának szenvednie kellett intézeti társnőjének ótvaros, keléses arca miatt.”
Egy montenegrói születésű író a hatvanas évek végén rövid időt az Astoria szállóban töltött. Szakmai felelősségvállalás hozta Pestre, anyagot gyűjtött készülő munkájához, egy vérfagyasztó balkáni halottaskönyvhöz, a Malvina Trifkovič életrajzához. Szerencsésen álltak együtt a csillagok: véletlenül megismerkedett egy szállóvendéggel, egy olasz lókupeccel, „ronda pasassal”, róla mintázta Malvina becstelen csábítóját, az Astoria szálló halljában pedig Pest különös panoptikumát is megfigyelhette; ezekről a Bevezetés a másik életbe című könyvében ír. A lókupecnek nincs szerepe a történetemben, a kávézónak – mint az idézetből nyilvánvalóvá vált – annál inkább.
A könyv írójáról sokáig azt sem tudtam, hogy a világon van. Nevét már az előbb elárultam, Mirko Kovač. Ez a fölkavaró és rejtelmes prózakötete a kilencvenes évek fordulóján került a kezembe; hamar a megszállottja lettem. A könyvre a Margit körúti antikvárium rendetlen, roskadozó polcainak egyikén akadtam rá; vadásztam a jugoszláv írókat, mert Ivo Andrić megfertőzött, utána már nem hagyhattak hidegen. A határ közelsége Kanizsától és néhány gyermekkori pillanat megerősített ebben a vonzalmamban. Az idő elhomályosít sok apró emléket, néhányat olykor kiélesít, olyat, amire nem is gondolnánk; az utcát, ahol megszülettem, föláldozta a város, hogy terjeszkedni tudjon. Az építkezéshez horvát vendégmunkások jártak át a határ túloldaláról. A napi robot végeztével teherkocsik platójára ácsolt padokra ültek föl, elfásult testtel, mumifikálódott arccal várták, hogy hazaszállítsák őket. Kíváncsian lestem őket; kevés idegent láttam addig a városban, Jugoszlávia közelsége nekünk kedvezett, a kishatárátlépő kiváltság volt, Csáktornyáig lehetett eljutni vele, de nem a gyerekeknek. A sóvárgás érzése gyötört, mint amikor olvasmányélmények nyomán már középiskolásként kijártam a pályaudvar kellemes monarchikus épületébe, hogy lássam a zágrábi expresszt. Szinte hihetetlen meglepetés volt a számomra, hogy azok horvát emberek a bizalmukba fogadtak; pintesüvegben sört vittem nekik és dohányt, ha kifogytak belőle. Ha kínáltak valamivel, elfogadtam; csokoládét, rágógumit hoztak nekem, és mosolyogva nyújtották oda, néhány ismeretlen szó kíséretében. Mindig hálával gondolok rájuk, mert új színt hoztak a gyermekkoromba.
„Budapest különös élmény volt. Megkopott előkelőséget, történelmi raktárat láttam benne, amelyben mégis volt némi rend.”
A városról ennyit írt, nem többet; ellenben bekukucskált otthonokba. Nem közönséges tanulságait már csak azután értettem meg, hogy az egyetemi leckekönyvemet az asztalfiók mélyére süllyesztettem:
„Akadt néhány ismerős, jártam néhány lakásban. (…) Néha mintha régiségboltban jártam volna. Nézegettem a múlt darabkáit. Valami megmagyarázhatatlan szag terjengett ezekben az otthonokban. Szinte hihetetlen, hogy nem is kell kutatnod, lépten-nyomon regényanyagra bukkansz. Csak rá kell gondolni a könyvedre, máris megjelennek és felkínálkoznak az alakok.”
Számomra az élet valósága akkor más ablakokat nyitott meg. A Belvárossal való találkozás revelációjának a Felszabadulás tér rekonstrukciója vetett véget. 1974 késő őszén fogtak hozzá az átépítéshez. Gyors ütemben zajlott a bontás, megrökönyödéssel néztem, ahogy a munkások darabokra szednek mindent, föltépik a villamossíneket, kibelezik az utcákat, árkokat ásnak, vasrudakkal csörömpölnek. Az emberek földhányások fölött deszkákon imbolyogtak a naponta áthelyezett buszmegállókhoz. A járdákon megszűnt a közlekedés, átjárókat nyitottak a Petőfi Sándor utcai bérházak udvaraiból; kopott kapualjak, kicsorbult lépcsősorok, eltört kapucsengők, átázott, foszladozó névtáblák és szomorú ecetfák tárultak föl a város eddig piperkőcnek tetsző szögletében. Komor szagok szivárogtak a pinceablakokból a levegőbe az egyetem nyugalmat sugárzó épülettömbjétől néhány lépésre.
A lassan megszokott részletek hamar elmozdultak.
Részlet A gyalogosan megtett út című emlékezésprózából
