Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
Ha a próza olyan a műfajok közt, mint kenyér az asztalon, Mohai V. Lajos, első olvasatra, lírai módon dagasztja a kenyeret.
Teheti: sokoldalú literátor: irodalomtörténész, esszéista, költő, jó ideje prózaíró is, pontosabban irodalmi író. Utóbbi kifejezés persze Ady és Kosztolányi pengeváltása óta kissé dehonesztáló csillámot kapott, mondván irodalmi író az, akinek művei nem elég „életesek”, noha az igazi irodalom mégiscsak az „életes”, legalábbis Ady szerint.
Mohai ezúttal nem költ, körmöl inkább, lévén prózát ír, mégpedig szép-, sőt nagyon szép prózát. Találomra pár mondata, melyekből egymás alá szerkesztve akár egy vers is kijöhetne:
„Neszezett a sűrű hó
a villanylámpák boldog cilindere alatt,
engedetlen kutya módjára
cikázni kezdtek a lázas fények,
csak néztem a tenger fagyos szemébe,
éreztem, az élet
a ráncos kezekben elfér,
amíg csak botozgatok a Földön.”
Szép, ugye? Márpedig ilyen variábilis sorok sűrűn sorjáznak a könyvben, játékos kedvében kis kötetet is kiállíthatna belőlük az olvasó (pl.: Lelki neszek az elmúlásra, a’ la Mohai), mert ehhez a szerző prózai mondatain belül néhol előzékenyen még rím is kínálkozik:
„az ember sárfia,
égitestek között
sóvár pária”
Első kérdés: mennyi lírát bír el a próza?
Szerencsére számomra ez nem szakmai kérdés, hanem ízlés dolga. Ízlésem pedig nem esztétikai kategória – mint ahogyan senkié sem az, horribile dictu, a minősített kritikusoké sem.
Olvasó vagyok. Tudom, hogy a prózában manapság (még mindig) vannak történetek és léteznek csakúgy-szövegek, s hogy a szakma brancsközi konszenzusa ezeket meg azokat is legitim irodalmi alkotásnak tekinti, habár az egyik brancs erre, a másik arra fanyalog. Én azonban élvezetből, kíváncsiságból olvasok. Dobait, Spirót – hogy most csak két egymástól alkatilag távol eső magyar írót említsek – például szívesebben, mint teszem azt, Esterházyt. Az ő szövegbűvészete olyan számomra, mint hajdan a rangadók szünetében a labdát folyamatosan a homlokán táncoltató fejelő művész, aki magára vonzotta ugyan a szurkolók szemét, fogadásokat kötöttek, elrontja-e vagy sem, de senki sem kérte volna fel a második félidőre középcsatárnak. De még egyszer: ez korántsem értékítélet, miképpen is lehetne az? A kortárs, bármit mondjon, csak olvasói vagy „szociológiai” véleményeket alkothat egy kortárs műről; a legfőbb esztétikai fórum sosem az aktuális ízlés, nem az aktuális brancs, ellenkezőleg, maga az idő, melynek mércéje előtt uszkve ötven évig minden könyv – még a kortársaktól leginkább ajnározott is – csupán kiadvány.
Az pedig, hogy mennyi lírát bír el a próza, szerzője válogatja. Prousté például, a jelek szerint, jó sokat elbír.
Második kérdés: vajon történetet ír-e Mohai, avagy – esetében költői – szöveget?
Történetet akar, második olvasatra ez igen világos. Művének tétje éppen az, sikerülhet-e ez egy lírikusnak?
Könyve egyik esszé-betétjében írja, hogy az ilyes kísérletek a „kritikusok dühödt hadának” reagálását eredményezheti, s eredményezi is: „költői felfuvalkodottságot” emlegetnek vele kapcsolatban – s ő mégsem tágít. Hogy is tágítana – mondom én -, az ember nem térhet ki a saját maga útjából, hiába szorítanák erre. (Hű, ez olyan skizoid, bölcsészlilás árnyalatúra kicsúszott mondat, rögtön zárójelbe is teszem.) Neki eredendően a látásmódja lírai, nem csupán a prózanyelve, s a kettő nem ugyanaz. Líraian lát, ha a mondatai „csak” elmondanak valamit, leírnak valakit, akkor is. A költő esete ez a prózával; fordítottját, az elbeszélő esetét a költészettel, Rózsa utca, retrospektív, majd Bel canto (Álom a régi Kanizsáról) című versesköteteiben kísérelte meg, előbbit vállaltan, sőt kihívóan „ódivatú” egyszerűséggel egyenesen eposznak is nevezve.
Csakhogy egyik vezérlő csillaga, Kosztolányi Dezső például sosem írt lírai prózát – lírát és prózát külön-külön, azt igen. De Kosztolányi prózai műveinek mondataiból nemigen lehetne alkalmas verssorokat kiszemelni. Ami meg a fordítottját, az elbeszélő esetét illeti a költészettel, azt „A szegény kisgyermek panaszai”-ban ő is kipróbálta, és kétségtelenül halhatatlanul (jócskán eltelt már ötven év…) véghez is vitte.
Szóval Mohai most grandiózus kísérletet végez, és evvel tisztában van: „Nekem a próbára tett tehetség imponál, akkor is, ha beletörik a bicskám.”
Harmadik kérdés: összeférhet-e a lírai alkat a próza szenvtelenebb szemmértéket igénylő alkotói kívánalmával?
Flaubert szakállas intése szerint a prózából az ént, ha már ez a cél, a szenvtelen ábrázolás hámozhatja ki, „Bovaryné én vagyok”, mondta állítólag. Írás előtt azonban a Code Napóleon lapozgatását ajánlotta, hogy a kellő szövegszárazságot elsajátítsuk. Ennek megfelelő jogi szakszövegeket Mohai aligha olvasgat, de mondatain átüt a törekvés, hogy eredendő lírájából próza legyen. Kiváltképp sikeresen akkor, amikor nem magát elemzi, hanem a családtagjait, barátait, környezetét ábrázolja.
Az emlékező próza, amit választott, a kezére játszik. Emlékei mindenkinek vannak, az alanyiság itt úgymond veleszületett adottság. Az emlékíró szükségképpen szubjektív – következésképpen nagy a tudatos vagy az öntudatlan emléktorzítás veszélye -, hisz’ objektíve, prózai szenvtelenséggel emlékezni külön erőfeszítés. Mohai pillanatig sem tagadja ezt az erőfeszítést, sőt mindvégig erre a tényre figyelmezteti az olvasót. „Életrajzi füzérét” „gyászmunkának, lírai thanatológiának” nevezi – lefegyverző önismerettel, pontosan. Más kérdés, hogy önreflexív pontossága sem óvja meg följegyzéseit a „cicomásságtól”, amit még jóakarói is a szemére hánynak olykor. Ami pedig nem a stílusára, szerintem sokkal inkább a mű szerkezetére vonatkoztatható. A könyv szerkezeti töredezettségének logikája számomra még megfejtésre (harmadik olvasatra) vár, de lehet, hogy bennem van a hiba. Bár azt maga is írja, hogy „esszéisztikus betétei hevenyészett megoldások (…) nehézkessé válik a szöveg velük”.
Negyedik kérdés: milyen valóságanyagot görgethet magában egy emlékezés?
Ha Proustból indulunk ki, szinte bármilyet, de esetünkben ezt maga a szerző sorolja föl tételesen. A város, a család, és mindenekelőtt a hozzájuk fűződő elmúlás neszeit, s a belőle fakadó – egyszeri és örökemberi – planctusokat (siralmakat).
A vidékiség, annak is a kertes kisvárosi rajza egy alsó középosztálybeli szegény család ifjabbik fiúsarjának érzékeny lelkéből bontakozik ki a lapokon, roppant érzékletesen. A lírai látásmód nemhogy gátolná, éppen hogy erőteljesebbé teszi a leírásokat, sok helyütt szinte odaragasztja az olvasó kezéhez a könyvet. Kár, hogy emlékezése – egyelőre – nem tágul szélesebb társadalmi méretűvé (mint az általa sokszor idézett Mirko Kovacé), pedig e tágabb horizontot helyenként felvillantó képei több, mint ígéretesek.
No de, „Minden írónak szüksége van egy befejezetlen kéziratra”, így szól a mű egyik fejezetének címe. Valóban. Nagy kísérlet ez, ám tényleg befejezetlen – más kérdés persze, egyáltalán befejezhető-e…
Mindenesetre tessék folytatni, tovább szenvedni, mondja az olvasó.
Megéri.
Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház – Befejezetlen kézirat. Prae Kiadó, Budapest, 2023. 208 lap.
