A Kanizsai Hidegház
Mohai V. Lajos regényrészlete
Mohai V. Lajos
A SZENESEK
A szenesek karjai erőtől duzzadtak, az életük hasonlított a sörösökéhez, mert munka közben éppúgy nem kímélték magukat, ahogy a város sörösei sem. Ők is a várost szolgálták, érzelmesen, türelemmel, jajszó nélkül, szinte bocsánatkérően; amikor elindultak fuvarozni az utcánkon át, megcsillant a bőrükre kiült izzadtság, ragyogott a szemük, az arcukra a szénpor rajzolt redőket, nyáron fénylett a hajuk, télen a szemöldökük fehér hódarával volt kihúzva. A szeneseknek semmi se szeghette a kedvét, se a tikkasztó hőség, sem a meztelen hegyhátakról beáramló fagy, aminek nem állta útját semmi. Hozzánk kora ősszel jöttek megrakodva a tojásbrikettel, ilyenkor még közelebbről figyelhettem meg őket, hogy ne akadályozzam a munkájukat, igyekeztem észrevétlen maradni, éreztem a testük kipárolgását, az izmok feszülését, láthattam egy szeletét az életüknek, amelyet addig csak madártávlatból szemlélhettem az istálló drótkerítése mögé bújva, vagy a házunk ablakából. A dróthálós nyíláson, a pinceboltozat rekeszeibe, ahonnan a nyers téglákra támaszkodva az Ég madarait szoktuk Öregapámmal kémlelni, ott döntötték be a rakományukat. Nehéz bakancsaik alatt megcsikordultak a kövek. A szenesek összeszorították a fogaikat, hogy az inas hátak és a fölhólyagosodott tenyerek legyőzzék a durva terhet. Néha káromkodás törte meg a szívlapátok dörejét, cifra kanizsai káromkodások. Aztán, ahogy kosaraik odacsapódtak a házfal lábazatához, égbe csattanó korbácsütések hallatszottak, a fonott-vesszők éles zaja belehasított a levegőbe. Messzire elhallatszott a szenesek munkája, jövetelüket mindig izgalom előzte meg, mert a téli tüzelőről való gondoskodást senki se halogatta. A szabadhegy felől a mezőn át fagyot leheltek a téli éjszakába az istentől elszabadult szelek, ki ne borzongott volna a hosszan elnyúló hideg napoktól, amikor az udvari csapokban elakadt a víz, és a bádoglavórokban összegyűlt eső tükörsima jéggé változott. Ezért a szenesek nagy becsben álltak, akárcsak a város sörösei. Amikor kiürültek a kosarak, a pincében kezdték el föllapátolni a brikettet, elegyengették a szénhalmok tetejét, és lelapították az oldalukat. A fölszálló szénpor vastagon rájuk tapadt; amikor kiértek a napra, úgy néztek ki mintha a kéményből másztak volna elő, a tenyerükön égővörös hegek látszottak, sebek nyomai a bőr mélyen bevésődött barázdáiban.
Nagykanizsa, anno
A ZSINAGÓGA AZ UDVAR MÉLYÉN ÁLLT
Gyerekkoromban, felső tagozatosként, amikor már egyedül elengedtek hazulról, a Kanizsa poros utcáit jártam a szünidőben azzal a tudó-tudatlan érzéssel, amelyről később, felnőtt fejjel azoktól az íróktól olvastam, akiket a gyermekkor kísértete életük derekán utolért. A Rózsa utca a város keleti szélén volt, a balatoni és a kaposvári műút közé ékelődve, ott állt a szülőházam. Már az 1900-as évek elején lakóházak és gazdasági épületek sorakoztak itt, azokban az időkben költöztek oda az első lakók, amikor a város szívében megjelentek az első bankok, megépültek a kereskedők és pénzemberek széles homlokzatú bérpalotái. Ezek a hányatott sorsú épületek még őrizték az Osztrák-Magyar Monarchia idején naggyá tett város hangulatát az ezerkilencszázhatvanas évek közepén is.
Idővel a közeli helyektől, a Katonaréttől, vagy a kórház kertjétől mind messzebbre merészkedtem, ide a város szívébe: ismeretlen, még fölfedezetlen arcát mutatta Kanizsa, szerettem ott nézelődni, besettenkedni a kapualjakba, bekandikálni a lépcsőházakba; semmi sem vehette el a kedvemet ezektől az óráktól, pedig láttam, hogy a szép épületek megcsúnyultak, régi tekintélyük a történelem szeszélye folytán megkopott, némelyikük tetszhalott állapotban várja sorsának jobbra fordulását.
A városnak ezt a főutcáját akkor Lenin útnak hívták.
Ha a Felsőtemplom aprócska dombjától indultam el, bal kézre estek ezek az egykoron fényes épületek, amelyek a szülővárosom múltjáról új, fájdalmas szavakkal beszéltek hozzám. Tudtam, hogy az épületsor mögött, valamelyik udvar mélyén, tűzfalakkal körbevéve áll a zsinagóga, elszunnyadva, elgyötörve; tudtam, hogy a háború alatt háromezer kanizsait, kanizsai zsidót elhurcoltak a városból, tudtam, mert a családban beszéltek erről, belevésődött a tudatomba Stein téglagyáros neve, akit egy-két hétig bujtatott a család, majd azt is tudtam, hogy nyoma veszett, soha többé nem hallottak róla. Tudtam a zsinagógáról, mert volt egy Mozsolits nevű iskolatársam a Teleki (akkori nevén: Néphadsereg) utcai általánosban, akinek a szülei visszatértek Auschwitzból; Mozsolits mesélt róla, hogy ő már látta a zsinagógát, és nekem is megmutatja.
Aztán valahogy erre nem került sor.
Magam kerestem meg.
Ha a Felsőtemplomtól indultam el a lejtős Deák téren átvágva, a Lenin úton álló széles homlokzatú épületsor vége felé bal kézre egy udvar mélyén állt a zsinagóga épülete, rongyosan, elszegényedve, levegőért kiáltva, szomorúan.
Az épület olyan elesetten és árván állt ott, hogy legszívesebben átöleltem volna és fogtam volna a kezét;
és eszembe villant ott abban a pillanatban Stein gyáros emléke, akiről sohasem hallott többet senki a Rózsa utcában,
és Mozsolits is, az iskolatársam a Teleki (akkori nevén: Néphadsereg) utcai általánosból, aki végül is nem mutatta meg nekem a zsinagógát, és megértettem, hogy miért nem tette.
/Részlet Mohai V. Lajos A Kanizsai Hidegház című, készülő regényéből./
