Meghalt Tandori Dezső
Mohai V. Lajos írása
1
Olvasmányélményei kezdetén az embert az irodalom semmivel sem összemérhető varázsa vonja magához, majd egész életére odaköti, ha egyszer is rálel az eltéphetetlen szálra írója és a saját olvasó énje között. Tandori Dezső korszakfordító irodalmi jelenségének kezdeti fölismerése egyetemi tanulmányaim idejére, a múlt század hetvenes éveire esett. Lassacskán jöttem rá, hogy Tandori vakmerő költészetalakításával megtépázza a költészetről addig bennem élő elképzeléseket. Aztán, ahogy lenni szokott, olyan szobák ajtajait nyitotta meg előttem, amelyekben Kosztolányi Dezső, Franz Kafka, Raymond Chandler, a Monarchia halhatatlan osztrákjainak (hogy csak a legfontosabbakat említsem) az íróasztala állt.
2
2004-ben jelent meg Innen el címmel Tandori Dezső fordításában a Kafka-hagyaték cédulás maradványait mutató Innen el című kötetecske. Figyelmemet nem kerülte el a Kafka (újbóli, ismételt) föltámadását jelző szerzői hagyaték akkurátusan vezetett füzeteiből összeálló A nyolc oktávfüzet, és a Töredékek füzetekből és papírlapokról című kötetkettős sem; ugyanattól a fordítótól és kiadótól jelentek meg magyarul, és amelyért nem lehetek elég hálás. Ezek a nyújtott alakú, lapos könyvek egymás mellett sorakoznak az íróasztalom fölötti polcon, hogy szememet megpihentessem rajtuk, amikor a lehangoltság rám tör, és elerőtlenedve, kételyektől meggyötörten, vagy csak az izgalomtól kihagyva odapillantok. Erősen hatott rám a kafkai/tandori-i élményhatás; célom volt, hogy a szövegfoszlányokból, a torzóként is örök életű kafkai/tandori leleményekből szabadon fölszívjak annyit, amennyit tudok, pontosabban amennyit az érzékenységem engedni engedett. Nem futnék ki a világból, ha bárki megbélyegezne érte; „Kafka kisajátíthatatlan“ – szögezi le Tandori; tehetetlenségemben és szerencsétlen pillanataimban számtalanszor eszméltem erre, az esendőség határait megtapasztalva. „Minél teljesebb Kafka-élményünkért, képünkért, minél többet és minél szélesebb skálán kell foglalkoznunk a Mesterrel” – mondja Tandori.
3
Augusztusi délelőtt a föltorlódó hőségben a budai rakpart gesztenyefái alatt. A nyár elegyes történései munkagondokkal. Egy kötetterv variációi a tabáni temető halott-verseivel. Előbb-utóbb óhatatlanul fölmerül a „chandleri hely”: „mindegy, hogy hol fekszik (…), ha egyszer meghalt.” Nem úgy mindegy; az „úgy” aláhúzva. Chandleré nem az az illetlen realizmus, amely a szétmálló érzéseken és a romló játékanyagon alapul, mint teszem azt, mostanság, a regionális érdekűvé süllyedt/süllyesztett hazai futball. A puha fedelű Chandlerben („sárga könyvek”) nem megcsúfolt jegyben folyik a játék; a kánon rejtett anyaghibája, hogy csak egy detektívregény-író. (Mit tesz az, hogy csak egy ember, csak egy személy. Vas István-nyomok, Petri György-nyomok.) Az amerikai alkoholista, szegény, egész életében, amíg írt, masszív eredménnyel kecsegtető edzésmunkát végzett; nem az alkohol, hanem ez életének (a regényírásának?) legmélyebb tartalma, legfőbb erőforrása. Máig többet őrzött meg az irodalom ösztönös szenvedélyéből, mint talán (akkor még hírnevesebb) kortársainak többsége: bízott a tehetség, az érzelmi ráhatás lendítő erejében. De nem hitte el, hogy csakis magamagához fogható, eredeti tehetség. Kételkedett. Öröktől fogva. Ahogy a felfedezők.
4
A Tabán lankái és a Várhegy az esős időben, álom-pára – ahogy emelkedek és süllyedek, attól függően, hogy lefelé megyek, vagy fölfelé –, olyan, mint valami óriási kikötő. A királyi palota méltóságteljes tengerjáróként horgonyzott le a ködben. Néha sokáig megbámulom, odatapad a szemem hozzá. Súlyos, nehéz épülettömb ebből a távolságból. A történelem mély kötése a horizonton. Mintha kívül állna a gyanúval, gyanakvással átszőtt mindennapok károgó zsibvásárán. Borúlátás, féltés: balkáni gerlék a fákon. Mozgó, fekete, madárszerű árnyékok a fázós ágak között. A terebélyes platánokat egészen a törzsek tetejéig visszavágták a teniszpálya melletti lépcsősoron, az visz le a Krisztina körútra. A pihenőkön tócsákban áll a víz, a rosszul megtervezett lejtés miatt nehéz kerülgetni a pocsolyákat.
Semmi sincs jól, de így van jól.
Tandori a kilencvenes évek elején döbbenetes erejű ikerverseiben, a Londoni Mindenszentekben és a Párizsi Mindenszentekben a magyar elégiaköltészet, a halál-líra legmagasabb csúcsait ostromolja. Szpéró, a veréb, a „csillagkép-halott”, 1988 júniusában hunyt el. A gyász megélésének és kibeszélésének nagy verse, a Londoni Mindenszentek, a mindenkori magyar költészet egyik legmegrendítőbb, kivételesen egyedi gyászdala, sírverse.
A Tabán lankáin van Tandori Dezső verébtemetője.
