Mátyás Győző posztumusz kispróza-kötetéről
Az író legtöbbször az értelmiségiek, művészek hétköznapjairól beszél. A kavargó hétköznapokról, ahol kicsit mindenki szeretné megemelve láttatni magát; ezeket az élethelyzeteket olykor kiegészíti vagy (számomra) ellenpontozza az írói toll részéről a komikum, a fintor és az irónia.
Mit tehet az író? Körülnéz a világban és leírja, hogy mit lát. A tehetsége törvénye szerint, mondja Mándy Iván. Mátyás Győző is ezt tette, amíg tehette. A saját fanyar, keresetlen és makacs módján.
Ha nem lett volna különböző életszakaszokban – hol erősebben, hol halványabban megmutatkozva – a közeli ismerősöm, akkor is el tudnám képzelni a novellák beszélőjét, azt viszont nem tudtam volna elképzelni korai haláláig, hogy posztumusz novelláskötetet tartok egyszer a kezemben tőle. Emlékszem: olaszos kedély jellemezte közös bölcsészéveink alatt, bizonyos dekorativitás öltözködésben, viselkedésben egyaránt. Irigyeltem is néha „egyszem-farmer” életemben. Mátyás Győző jó értelemben volt az akkori egyetemi falak között „világfi”: szolid, önszórakoztató humorára jó visszagondolni. Később, már a Kritika szerkesztőjeként hamiskásan megdorgált, ha késtem az elvállalt munkával, és kajánul arra utasított, hogy keressem föl a Lukács uszodában déltájt, ott – elakadás esetén – mindig megtalálom és a segítségemre lesz. Ez egyfajta dandy-magatartás volt, amit kedvesen, sohase bántóan tudott előadni. A megismerkedésünk óta eltelt közel fél évszázadban azt éreztem, hogy Győző mit sem változott, megmaradtak az alkati vonásai olyannak, amilyennek régről látszottak. Mintha számára nem szült volna súlyos problémát a sors. Sütött rá a Nap fénye akkor is, amikor a Lukács nagymedencéje fölött ólmos volt az égbolt.
Ebben nyilván tévedtem.
Ez a tizenöt novellát (talán inkább: kisprózát) tartalmazó karcsú kötet rávilágít az ellenkezőjére. Mert mint a legtöbb valamirevaló írónál, Mátyásnál is rejtett önéletrajzzal találkozol, Kegyes Olvasó! Az író legtöbbször az értelmiségiek, művészek hétköznapjairól beszél. A kavargó hétköznapokról, ahol kicsit mindenki szeretné megemelve láttatni magát; ezeket az élethelyzeteket olykor kiegészíti vagy (számomra) ellenpontozza az írói toll részéről a komikum, a fintor és az irónia.
Kiragadva néhány példát: A jövő krónikáját áthatja az önértelmezés fintora, a filoszvilág groteszk elrajzolása, amelynek Mátyás Győző része volt, és amelyet alaposan ismert, és kiismert. És mindenekelőtt a kiismerten van a hangsúly: Ezért gondoltam olvasás közben egyre arra, hogy az elbeszélő érti a szereplőit, a szereplők motivációit, azokat a helyzeteket, amelyekbe belesodródnak. Maguk is sodródó figurák, pedig mennek előre, törik az utat, hisznek magukban, szenvednek, szeretnek, elcsábulnak, elutasíttatnak – játszanak a maguk kis színpadán ösztöneiktől hajtva, miközben rajtuk a mai, tegnapi világ kolonca. Teszik, amit jónak látnak, elviselik, amit az élet rájuk mért.
A Befejezetlen szonáta Bartos Adriánja „a pszichológus tanácsára kezdett bele a terápiás írásba”. Nagyon jellemző mondat a könyvből: az írót az érdekli, hogy hogyan viselkednek a szereplői, ha a mindennapi élethelyzetekből kizökkennek. A szereplők zavarodottságára példa lehet a Bankrablás című kispróza; ebben az író komikus oldalvágást tesz a mai interaktív manipulációk hajszolóinak. A gyűjtemény darabjaiban a jelen csalogató délibábjai mellett leselkedő aknák sorakoznak. A szerző mindezekre különösen érzékeny.
Nehéz nem észrevenni azt, hogy az elbeszélő mennyire érti a saját mondanivalójának a tétjét.
A posztumusz könyv címe: A lét nyikorgó lengőajtaja. Van benne valami kunderás. Lehet, hogy ezen Mátyás Győző kicsit meglepődne, de remélem, hogy tetszene neki. Mindenesetre, ha az első elbeszélés címét összeolvasom az utolsóval, az derül ki, hogy „az élet egy… befejezetlen szonáta”.
Mátyás Győző: A lét nyikorgó lengőajtaja. Budapest, 2022. Kalligram Kiadó
