Kritikus a pálya széléről

|

Lengyel Balázs

Száz éve, 1918. augusztus 21-én született Lengyel Balázs. 1990-ben jelent meg Visszatérés című esszéköteteA róla szóló írással emlékezünk meg munkásságáról.

Lengyel Balázs 1918-2007         Fotó: Kertész Dániel, Wikipédia

A Visszatérés megjelenésének alkalmával a személyiségnél, a szerepnél és a kritikus értékvilágánál érdemes elidőzni. Tudott dolog, hogy Lengyel Balázs sokáig a kirekesztettség állapotában élt, éppúgy a pálya szélére szorulva, odaszorítva, mint például Mándy Iván, aki kivételes érzékenységű prózában tárta föl ezt a helyzetet. A kifundált alacsonyrendűség(ek) világa volt ez, a tervutasításos irodalomtermelésé, a hazai irodalmi gondolkodás modernizációját napjainkig hatóan kisiklató „rémkorszak”. Nehéz volt ép bőrrel megúszni, mindenekelőtt azoknak, akik joggal érezhették úgy, hogy az ár ellen úsznak. Ráadásul éreztették is velük, hogy az ún. polgári irodalom öröksége, mint a másként gondolkodás akkori formája fölszámolásra ítéltetett. Egy példa. Lengyel Balázs beszámol arról, hogy Pilinszkynek 1949-re új kötete állt készen, mégsem jelent meg. Hadd idézzem őt magát, mert amit mond, nem egyszeri és ezért nem esetleges, hanem korszak-illusztráció: érezhetően mázsányi rögöket görget vele maga előtt a visszaemlékező: “Hogy honnan tudok erről a készen álló és sosem megjelent könyvről? Bóka László államtitkár, maga is költő és esszéista (József Attiláról például egészen hasznos kis könyvet írt) dicsekedett azzal e sorok írójának, hogy Pilinszky második kötetének megjelenését ő állíttatta le, ő tiltotta be. (Egyébként Hegedűs Géza írta meg róla a hetvenes években a Száz magyar író című Móra-kiadványban, képes volt dicsekedni még azzal is: előbb politikailag feljelentett egy írót valamely alkotásáért, majd rövid idővel később ugyanazon művéért kitüntetésre javasolta.)”. Mára meglehetősen kirajzolt kép él bennünk az „elhallgattatás” korszakáról, nem utolsó sorban Lengyel Balázs itt is olvasható vallomásos esszéírása jóvoltából; a Visszatérés tehát szerzőjének megszokottan magas színvonalú kritikai teljesítménye mellett is arra ösztökél, hogy ne érjem be csupán a témák ismertetésével, hanem annak az érzékenységnek a természetéről beszéljek, amely a kötetben megszólaló hangnemét jellemzi.

A személyiség, a szerep, és a két fogalom révén kialakított értékvilág természetszerűleg tartoznak össze nála, hiszen Lengyel Balázs elképzeléseit az irodalom szerepvivőjéről a Nyugat-hagyomány táplálta; idetartozik az Újhold legendává nőtt megalapítása, a tradíció nemes ébren tartása. A valóságos irodalomtörténeti helytállás az én szememben mégis az Újhold erőszakos elsorvasztását követő hosszú időszak alatti magatartás; persze nemcsak az ő mentalitása mérhető a nagy elődökéhez, hanem Ottliké is, Nemes Nagyé is, Mándyé is, Latoré is, egyszóval az egész köré, de nem szabad elfelednünk, hogy Lengyel Balázs kezéből, nemzedékének organizátora és kritikusa lévén, többszörösen is kiütötték a tollat.  Ha most a Pilinszky-dolgozat fönti részletére gondolunk, láthatjuk, hogy az eltiltott irodalomértő helyett kifélék népesítették be a korszak színpadát. Hogyan lehetett a mostoha körülmények ellenére leértékelődés nélkül megőrizni a személyiség és a szerep épségét? Ilyen értelemben lehet már a címével is jelképes Ottlik regénye, az Iskola a határon. Érdemben az Iskoláról szóló esszével indítja a Visszatérést Lengyel Balázs; elkerülhetetlen a hosszabb idézet, hogy megértsük, miért: „Ottlik könyve (…) nem ilyen-olyan társadalmi visszásságok ellen íródott. Más a lényeg itt. Sokkal többről van szó, általánosabbról. Arról, hogy a nem élni való életet, a víz alatti létet hogyan lehet kibírni. Hogyan lehet abban is, ott is felfedezni, hogy van egy függetlenített belső világunk, amely ezt bárhol, a dresszúra kellős közepén vagy rácsok között, a börtöncellában is érzékelni tudja. Ennek a más énnek a megtapasztalása, felnövesztésének aprólékos rajza, támaszt adó, életmentő energiáinak felmutatása Ottlik elsődleges célja.”  Íme a belső zsinórmérték, melyet a kritikus fölfed. Lengyel kiemelése természetszerűleg igazít el Ottlik világában; nagyvonalú műértelmezés is a regényről, de hivalkodás nélkül egy generáció önbecsülésének dokumentuma is azáltal, hogy „leíródhatott” ez egy magyar prózaíróról. Annak a sejtésében mondom ezt, hogy akadhat e könyv olvasói között olyan, aki valamiféle önvigasztalást olvashat ki a sorok közül, pedig inkább a konok tárgyilagosság hangja ez a megélt hanyatlástörténet után, hiszen volt idő, amikor Határ Győző nevét ki sem volt szabad ejteni. Nélküle pedig ugyancsak elképzelhetetlen századunk magyar literatúrája. Az Ottlik-, Weöres-, Pilinszky- és Határ-portrék és bemutató esszék közös motívumláncra fűzhetők ekként; talán csak mára vált a múlt átértelmezhetővé annyira, hogy a tények tények maradhassanak, és ne egy adott kor hamis szemléletének titkosan kezelt széljegyzetei csupán. Ebben van Lengyel Balázs mostani lehetősége. Önálló elgondolással rendelkező, egyéni elfogultságoktól tartózkodó irodalmi beállítottság egyfelől, ami munkásságában létrejött; másokért, elsősorban másokért megkeményedő kritikai attitűd másfelől, aminek létre kellett jönni a több évtizedes tevékenység közben, utóvédharcok keserveit is elszenvedve, otthonos diadalokat és bukásokat átélve azért, hogy a mérleg nyelve egyensúlyt mutathasson. Eközben – kissé megemelten fogalmazva – műveltségeszményének fogságából kitörhetetlenül, az egyszer megfogalmazott szerep szerint végigcsinálni azt, amit elképzelt magának. Agyongyötört kritikai életünkben ez pedig nem kevés, a tehetségre nézve sem.

Az előbb, talán nem minden önkény nélkül, Lengyel Balázs vallomásos esszéírásáról beszéltem. De úgy gondolom, hogy ebben a kötetben “kritikus és tárgya” között a kapcsolat oly nyilvánvalóan mutatkozik meg a személyessel, hogy aligha lehet félremagyarázni ezt a minősítést. Annál is inkább nem, mert ezt jelzi maga a cím, mégpedig (a korábban vázlatosan elmondott irodalomtörténeti tények fényében) méltósággal. A Visszatérés egész kötetre kiterjedő jelentésköre ugyanakkor egybeesik a szerző életében valóságossal és jelképessel, konkréttal és óhajtottal, kikerülhetetlenül személyre szóló is, és csak közösséggel megvalósítható. Megdöbbentően józan ítéletű írás az infarktus napjairól, a gyógyulásról. Visszatérés az életbe, a mindennapi valóságos körülmények közé, a fehéren izzó kórházi falak idegen evilágisága után. Ami először a szubintenzív osztályon történik lét és nemlét keskeny pallóján, mintha nem is vele történne meg: “idegen megfigyelő vagyok csupán” – mondja a felidézés precíz dramaturgiája szerint, közölve, hogy “ekkor voltam legközelebb a halálhoz”. Aztán ahogy önvédelmi stratégiával újraelevenedik a tudat (“A harmadik fázis az, hogy újra fájok. Úgy, mint az érzelmi ütés után, de másként, erősebben. Az egészségvesztés után már tehetetlenül, még kiszolgáltatottabban, roncsként.”), a talpra állás, a talpon maradás csatája zajlik. A kényszeres önmegfigyelésé először; majd szükség szerint a közvetlen környezet nyomaira való reakciók, mint valamiféle aktivitás imitációja, még gyöngén, de az újragondolás elemi igényével. Kérdések („Milyen is egy kórház?”) melyek csak az egészséges ember szemérmetlen tudatlanságával banálisak, akkor, ott, sőt utólag fölidézve, azután, más. Minden másként van. De kötelességszerűen eleget kell tudni tenni az életben maradás elrendező, tereprendező logikájának. Engem erről az esszé felütése győzött meg, amikor még nem tudhattam, miről fogok olvasni utóbb: „Budán valahol, egy abbahagyott apátság alatt, melynek pincéjében talán még most is ott penészednek a Révai-minisztérium által odahordatott kolostori könyvtárak kincsei, mondom, Budán valamikor építettek egy kórházat, amely külsőre olyan, mint egy iskola Eötvös kultuszminisztersége és Klebersberg nagyvonalúsága előtt.” Így Lengyel Balázs. Ez a mondat valamiképp úgy zárja magába a világ elmondhatóságát, mint Ottlik egyik híres passzusa: „Ahol a hatalmas híd nekifut a hegynek, s a városi villamos sínpárjai rémülten térnek jobbra-balra (…)”. A Visszatérés (a kötetzáró, művészi prózához emelt esszé) ismételjük meg, tárgya szerint a legszemélyesebb jellegű írás. Arról beszél, ami szavakkal, fogalmakkal körülírva már nem maradhatott feltétlenül ugyanaz, mégsem elkerít és elbástyáz, hanem egy megváltozott idő- és térérzékelés élményével gyarapítja az olvasót, szinte egyedülálló őszinteséggel. Még egyszer: az életbe való visszajövetelről szól, érezhető megfontoltság után, önön természeti és társadalmi létére kiterjedően Lengyel Balázs az esszében. Kötetcímmé fölírva pedig a visszatérés – nem tolakodóan – mindazt magába foglalja, ami a múltra mutat vissza, világfölfordulásokból ered, de az irodalomból való kihessegetés után sem különállással akarja önmaga helyét elfoglalni. Itt már egyénre és közösségre egyaránt gondolni kell, az újholdasokra és másokra, azokra a folytatókra, akik már e könyv szereplői is, és mindenekelőtt magára a kritikusra. Annyit szeretnék még hozzátenni: a Visszatérés tehát jelképes cím, ha az irodalomtörténeti kontextust vesszük figyelembe. Enélkül pedig ez a könyv beilleszthetetlen lenne mai kultúránkba. Mindenesetre Lengyel Balázs 1984-es vendégszerkesztése akkor komoly eredmény volt. Ezért kellett az értékpusztítás remélhetőleg letűnt korszaka után, a végleges visszatérés miatt, ezt a kötetet épp a Jelenkorhoz kapcsolódó pécsi könyvkiadónak megjelentetnie.

Függelék: A visszatekintő

(Lengyel Balázs: A két Róma)

A visszatekintés érzékelteti a maga valóságában Lengyel Balázs újabb esszéinek arányait: azokban ugyanis az emlékezés dominál, sőt az író részéről valamiféle ernyedetlen szorgalmú konfesszió, mely azonban korántsem új keletű; ott munkált már korábbi, Visszatérés (1990) című kötetének mélyén is. A Két Róma életrajzi vonzata mindenesetre nyilvánvaló: az Újhold egykori elhallgattatása, kiiktatása a magyar kultúrából szerepvivőivel együtt, kik közt az első sorban volt Lengyel Balázs helye. Eszerint tehát irodalom és élet, történelem és privát szálazású történet kerül az esszéíró figyelmének előterébe. Ifjúság és múlt épp a zaklatott, villódzó szoroson életrajzi nagyesszé, a címadó Két Róma kettős időmetszetében találkozik össze. Mintegy irodalomkritikai, filológiai kivonat gyanánt az újholdasok izgatott világához.

Nem félek azt gondolni, hogy mégiscsak más a könyv terjedelmű híradás valódi szituációja; ez azonban mit sem von le az eddigiekből, sőt bennük merítkezik meg. Lengyel Balázs figyelmét ugyanis teljes regiszteren köti le Nemes Nagy Ágnes.

Nincs olyan mozzanata a konfesszionális értekező prózának, amely nélküle volna; többnyire megnevezetten, kimondva. Hol életrajzi közökbe szorítva a mondanivalót, hol esztétikai térbe helyezve, keletkezéstörténeti megvilágításban. Hol az életút hossz- és keresztmetszete, hol maga a létrejött vers, alkotás a tárgy – kultúr- és politikatörténeti háttérből kidomborítva, beleérző lélektannal megfestve. Innen a Két Róma izgalma, súlyos szellemidézése.

Azért nem pusztán a lélek fiatalsága, fölszabadultsága nyilvánul meg benne, bár az is. „Közös életünk csúcs-pillanata volt ez, a mindent vágyó-ígérő ifjúságé.” Az első év: 1948. A történelem háborús törmeléke alatt. Írók, csupa lobogás a magyar irodalom leendő nagyságai, Nemes Nagy Ágnes mellett ott van Weöres, Ottlik, Csorba. Ahogy később Nemes Nagy fogalmazza meg a maga feleletét Weöresnek: / Emlékszik a római télre? / (Kis jel-szeletként említem meg ezt.) / Mely úgy úszik múltjainkban, / mint egy jegelt narancsgerezd. / Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal. / Milyen gerezd-forma sávok! / Kérem, csináljon úgy, mint eddig is, / gerezdekből teljes, kerek világot.” A Róma-élmény Lengyel Balázsnál tényleg kitárulkozás, fél évszázad múltán is az. A második dátum: 1993. Az irodalom halottaival közben. A veszteség képével és mozdíthatatlan valóságával. Nincs az élők közt Nemes Nagy, Ottlik, Vas István. Ismét alámerült az Újhold, bár évkönyv formája folytatás és beteljesülés volt egyben, akár személyes elégtétel egyéni gárdájának. Hogy rezignációval és már-már melankóliával telt az emlékidéző gesztus? Igy van; a könyv harmadik, száraz dokumentumokat sorjáztató, fájdalmas tényeket rögzítő fejezete főleg a folyóirat bonyodalmairól szól, a körön kívüliségről, mely sajátjuk volt; Mándyról például és mindnyájunk lepasszoltságáról – akár úgy, hogy egy hármas levelezés (Nemes Nagy-Lengyel-Vas) nem mindennapos izgalmával világítja meg a kádári konszolidációban rekedtség alkotói nehézségeit. (S az azóta történteket, néhány szikráztatóan okos interjúban.)

Lengyel Balázs az elmúlt öt esztendőben rendkívüli alázattal tárta Nemes Nagy Ágnes művészi hagyatékát a világ elé.

Csak hálásak lehetünk érte.

(Balassi Kiadó, 1995)

CÍMKÉK: