Kortárs magyar drámakötet szlovákul
Lőkös Ildikó: Előszó
Vannak az emberiség sorsdöntő kérdéseivel foglalkozó drámák, és vannak a múlttal szembenéző történelmi művek, vannak a kortárs nézőpontú, a közélet problémáit boncolgatók és vannak a magánélet apró, mindennapi eseményeit fölmutatók. Ez utóbbiak tűnnek föl a legkevésbé időállónak – pedig a hétköznapok konfliktusai adekvát tükörképei a világ nagy történéseinek.
Ezért is izgalmas a fordító-szerkesztő Deák Renáta válogatása, mely átfogó képet ad az ezredforduló Magyarországáról, miközben stilárisan, látásmódban, narratívában különböző drámákat tesz egymás mellé.
Hat magyar szerzőnek az elmúlt két évtizedben született drámáit tartalmazza a kötet, melyek nemcsak kortársak, nemcsak aktuálisak, hanem sikeresek is, valamennyit bemutatták már, sőt többségük idegen nyelven, idegen színpadon is megszólalt már.
A szerzők különböző életkorúak és műveik is tág időintervallumban keletkeztek – már ha közel 20 évet tág időintervallumnak mondhatunk.
Először íme a száraz adatok, melyek csupán érdekességnek tűnhetnek föl – mégis sok mindenről árulkodnak. A kortárs magyar dráma jelen van, a művek egymással beszélgetni képesek, és fölmutatják a mai magyar valóságot.
A legidősebb (Kerékgyártó István *1953) és a legfiatalabb (Tasnádi István *1970) szerző közt 17 év a korkülönbség ebben a kötetben.
A legkorábban keletkezett mű (Portugál *1998) és a legkésőbb íródott (Jadviga párnája / Rükverc *2012) közt 14 év a különbség.
A legfiatalabban, 29 évesen, Tasnádi István írta az ebben a kötetben megjelent művét, a legidősebben pedig, 60 évesen, Spiró György.
Az idővonalat nézve a fiatalabb szerzőké íródtak legkorábban (1998), az idősebbeké legkésőbb (2012).
A keletkezés idejét illetően szinte párban vannak a szerzők:
Egressy Zoltán – Tasnádi István (’90-es évek vége),
Spiró György – Háy János (2000-es évek eleje),
Závada Pál – Kerékgyártó István (2010-es évek eleje).
Van köztük regényadaptáció is (4) és eredeti ötletből született (2) is.
Valamennyi műnek Budapesten volt az ősbemutatója – a Rükverc kivételével, aminek Kassán –, de a legtöbbjüket utána más színházak is műsorukra tűzték.
Valamennyi szerző férfi. (Ha kicsit hosszabb lenne az az idővonal, bizonyára föltűnnének a nők is. Az utóbbi néhány évben erőteljes hangot megütve kezdenek megjelenni a magyarországi színházakban, köztük olyan szerzők, mint Szilágyi Eszter Anna, Tóth Krisztina, Pass Andrea.)
Valamennyi drámának központi témája a család, a házasság, a hűség, a megcsalás, a generációk egymásmellettisége, az öröklött normákkal és a meglévő törvényekkel való együttélés, az elvágyódás.
„…végestelen végig semmi”
Egressy Zoltán Fotó: Gordon Eszter
A legkülönlegesebb színházi sikert Egressy Zoltán Portugálja tudhat magáénak. Az 1998-ban íródott művet pontosan húsz évig tartotta repertoárján a budapesti Katona József Színház Lukáts Andor rendezésében, aki filmet is forgatott belőle. Számtalan magyarországi és külföldi színház tűzte műsorára. Több nyelvre is lefordították, Dreaming Portugal címen a londoni Nemzeti Színházban játszották. Egressy ebben a vígjátékra hajazó, az isten háta mögötti kistelepülésen, a beszédes nevű Irgácson játszódó történetébe valóságos kortárs életérzést fogalmaz bele. (Az ’Irgács’ szóba a magyar fül belehallja az ’irgalom’ szót is, de játékosan a ’virgács’-ot is – és amúgy is illik a magyar településnevek közé, mintha valóságos név lenne.) Becének, a sikeres fiatal írónak elege lesz, otthagyja a fővárosi életét, gazdag feleségét, aki biztosítja neki az anyagi hátteret a nyugodt munkához – s elindul Portugáliába, az elvágyódás földjére, ahol mindenki a tengert bámulja meg a naplementét. (Ahogy a 15 évvel korábban készült A fehér városban című Tanner-filmben is, itt találja meg a nyugalmat a Bruno Ganz játszotta hajógépész főszereplő.) „…végestelen végig semmi. Semmi. Csak a tenger hangja, a hullámzás, a végtelen víz. Ezt nézik a portugálok. Közben álmodoznak. Valami olyanra gondolnak, ami elérhetetlen. Vágyakoznak valamire, de nem valóságos dolgokra, csak az érzés önti el őket. És közben megy le a nap az égen…” – meséli Bece a váratlanul lett rajongójának, Masninak, aki az irgácsi kocsmáros lánya, és érzékenysége, tisztasága okán többre lenne hivatott. Egressy drámájának titka épp ez a kettősség: az ezredforduló kelet-európai értelmiségének ez az elmenni, új életet kezdeni, leszámolni a szürkeséggel életérzése, és ezzel párhuzamosan a magyar vidéki élet reménytelensége, kilátástalansága – melyeket egyszerre képes fölmutatni. És ezt az egymástól látszólag távoli életformát kapcsolja össze a szinte sztereotípiának ható városi-falusi életmód összeütköztetésével, tűpontos karakterábrázolásával, humorral teli helyzeteivel és beszédmódjával a szerző. Egyszerre fájó és nevettető. A drámaszöveg azt a fajta színházat sejteti, melyben jó a színésznek játszani és jó a nézőnek jelen lenni. Mint említettem, a Portugál Egressy legkorábbi művei közt szerepel, alig 30 évesen írta – de már ebben is jól látszanak azok a szerzői jegyek, melyek a mai napig kísérik munkáit. Többek közt például a vonzódása a zárt terekhez, a „toposz-helyszínekhez”. Gyakran összezárja a szereplőit, hol egy öltözőbe (Sóska, sültkrumpli), hol egy cirkuszi manézsba (Kék, kék, kék), hol egy troliba (Nyár utca, nem megy tovább), hol egy lerobban hajóba (Édes életek) vagy épp Irgács falusi kocsmájába, hogy aztán annál tágabban mutassa föl a teljes világunkat. Egressy, persze, annál sokkal jobb drámaíró, hogy csupán afféle tablót rajzoljon – izgalmasan fonja össze és szálazza szét a különféle történetek színét és fonákját, újabb és újabb váratlan fordulatok helyezik más megvilágításba a szereplők viszonyrendszerét.
„Úgyse lesz belőlük semmi…”
Spiró György Fotó: Máthé András
Hasonló zárt térben, ha nem még zártabban játszódik a nyolc évvel később, 2006-ban íródott Spiró György-dráma, a Prah. Spiró György – akit bizonyára a szlovák olvasóknak sem kell bemutatni –, a mai magyar kortárs irodalom legreprezentatívabb képviselőinek egyike. Az irodalom minden műnemében alkot, regényei, drámái, esszéi megkerülhetetlenek. Állandóan megújul, friss szemmel reagál a világ és a haza történéseire, mindemellett sikeres és népszerű író, a könyvei a megjelenés pillanatában hiánylistára kerülnek, a színházak hosszú ideig tartó kasszasikerre számíthatnak, ha műsorra tűzik egy-egy színművét. Drámákat a múlt század nyolcvanas éveiben kezdett írni, kezdetben sok szereplős (értsd: több tucat, akár ötven szereplős!) történelmi tablókat filozofikus témákra, majd belátva a magyar színházak ezektől való ódzkodását, szűkíteni kezdte tereit is, a szereplői számát is, és a cselekmény idejét és szálait is. Az első igazi nagy betörés a saját regényéből, az Ikszekből adaptált Az imposztor volt 1983-ban a Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor fölkérésére és rendezésében, a magyar színészóriás, Major Tamás főszereplésével. Majd három évvel később, ugyanitt és ugyanazzal a rendezővel a Csirkefej, mely egy másik színészóriásnak, Gobbi Hildának íródott. Ezek nemcsak a bemutatásuk idején voltak nagy sikerek, hanem azóta is föl-föltűnnek valamelyik színház műsorán, nemcsak magyar nyelven. Az imposztor, amellett, hogy remek szerepeket, színházi helyzeteket teremt, a hatalom és a művészet örök konfliktusát boncolgatja, a Csirkefej pedig a társadalom peremén élőket hozza közel, megrendítő együttérzéssel és modern nyelvezettel. Mindkét dráma egy helyszínen, egy nap alatt, viszonylag kevés szereplővel meséli el a maga történetét, izgalmas fordulatokat helyezve el a cselekmény menetébe. A szereplők élete a dráma végére teljesen megváltozik mindkét műben. Spirónak ezzel a két emblematikus művével kezdődik az a drámaírói korszaka, melyben a körülöttünk lévő világ hétköznapi embereinek a sorsán keresztül ábrázol mély tragédiákat, közben pedig modern színpadi nyelvet, jellemeket, történetszövést teremt. És ahogy igazak a most leírtak, úgy kell mellette megemlíteni azt is, hogy a szűkülő dramaturgiája mellett folyamatosan keletkeznek a tágabbak is, mint például szintén nyolcvanas évekbeli Ahogy tesszük, a Másik Jánossal közösen írt dalmű, mely fájdalmasan szól a kapcsolataink lehetetlenségéről. Az időbeli másik végpont pedig a 2015-ben íródott Helló, doktor Mengele!, mely 31 szereplős, és melyben Spiró egy valóságos élettörténetben talált rá egy pokoli sötét komédiára. Hosszasan lehetne még sorolni, csoportosítani Spiró műveit – de akárhogy is szűkítenénk a mezőnyt, a Prah benn maradna. Ez is pokoli történet. Két szereplője van, a Férfi és a Nő, nevük sincs (ez gyakori Spirónál), szegények, de nem nyomorognak. Valami lepukkant vidéken laknak, a férfinak munkahelye is van, egyik napról a másikra élnek, mígnem egy nap beüt a mennykő: a férfinak ötöse lesz a lottón, rengeteg pénzt nyernek… Hogyan tovább? Mi lesz velük, mi lesz iskoláskorú gyerekeikkel? „Úgyse lesz belőlük semmi. – mondja a Férfi. – Még ha valami főiskolára bekerülnének is, akkor se. Ők is tudják. Fölöslegesek – mi is azok vagyunk –, az egész ország fölösleges…” Csattannak a mondatok, kibomlik egy világ – a néző nem tud nem azonosulni a szereplőkkel, és ordítana a rettenetes végtől. Ahogy Egressy Portugálját, úgy Spiró Prahját is több tucat színház mutatta már be, külföldön is, kicsi és nagy terekben, hagyományos színházi helyeken és valóságos konyhának berendezett lakásszínházban; a budapesti, Valló Péter rendezte előadással szinte egyidőben Vincze János szólaltatta meg a Pécsi Harmadik Színházban, de láthatták Kassán és Komáromban is – és most már a szlovák nyelvű nézőkhöz is eljuthat.
A kötet további négy darabjának is különös színházi sorsa van. Közös bennük, hogy eredetileg nem drámának születtek – ám a színpadi adaptáció révén újjászülettek.
„Mert itt semmi nem működik…”
Háy János Fotó: Európa Kiadó
Háy János a nyolcvanas évekbeli jelentkezése óta a legfontosabb íróink egyike. Spiróhoz hasonlóan, ő is valamennyi műnemben otthonos, sőt, még képzőművészként és zenészként is jegyzett. Először verseskötettel jelentkezett, majd prózával, mígnem 2004-ben A Gézagyerek berobbant a magyar színházi életbe. A Háy János-i tematika jellemzője a vidéki, elesett emberek sorsának a fölmutatása, ahogy A Gézagyerekben is tette, ahogy a prózai művei is teszi, de közben finoman el is tolódik mára ez a téma a városi, az értelmiségi hősök felé. De egyáltalán, hősök-e ezek a szereplők? Mert akárhogy is tolódnak ide-oda a helyszínek és lesznek szereplők a különféle társadalmi csoportok képviselői, a mindent átható keserűség, reménytelenség megmarad. Háy nyelvileg is újat teremt, szikár, töredezett mondatai pontosan megegyeznek azzal a világgal, melyet ábrázol, melyet figurái jelentenek. A műveiben több generáció jelenik meg, az éppen a felnőttkor küszöbére érkező kamaszoktól a perspektívátlan középkorúakon keresztül az életük értelmetlenségével szembenéző öregekig. A legkülönösebb a Háy János-i világban, hogy annak ellenére, hogy nem derűs, mégis végtelen szeretet, együttérzés hatja át, az olvasónak, a nézőnek a szíve szakad meg az ezekkel való találkozáskor – és az író teremtette katarzis révén aktivizál a cselevésre, arra, hogy nem hagyhatjuk, hogy így legyen. „Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok – írta Háy János A Gézagyerek kötetének előszavában. – Kerülöm a polgári vircsaftot <…> Így koslattam az utcán, mikor kilépett a Banda Lajos, meg a Herda Pityu a kocsmából <…> Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a görög tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak.” A mi mostani kötetünkben olvasható Házasságon innen és túl először egy 2006-ban megjelent novelláskötet címe volt, melyben férjek, feleségek, szeretők, barátok, gyerekek és felnőttek szerepeltek – elhallgatott titkokkal, reménytelen vágyakkal, szürkeséggel és megmerevedett életekkel. Ebből írta meg Háy János a drámáját, puzzle-szerűen összerakva a különféle novellák cselekménykockáit, még hangsúlyosabbá téve, hogy egy térben és időben létezünk, senki nem léphet úgy ki ebből, hogy ne omolna össze az egész rendszer. Háy János-i szikársággal megírt párbeszédekből bontakozik ki a különféle családok széthullása halmozott boldogtalanságok során keresztül. Nincs tiszta lap, mindenki tovább hordozza előző kapcsolatainak, a családi múltjának terhét. A szereplőknek, akárcsak Spirónál, nevük sincs, csak ilyenekkel találkozunk, mint Férj, Feleség, Férfi, Barát, Pszichológus, Ügyvéd stb. „Mert itt semmi nem működik, semmi – mondja a szereplők egyike. – Az egész család nem. Úgy megyek másnap melózni, hogy tudom magamról, csak egy hülye robot vagyok, kelés, fogmosás, borotva, autó, cég, tárgyalás, árkalkuláció, levelek, bevétel, kiadás, este nyolc, még bent, a könyvelővel, aztán autó, haza, itthon meg az, ami itthon van.” Szomorú történetek ezek – remek szerepekkel, csodálatos nyelven, izgalmas történetszövéssel.
„az erek rajzolata már csaknem eltűnt…”
Kerékgyártó István Fotó: Szépírók Társasága
Kerékgyártó István Rükvercének a színpadi változata is a szerző korábbi műveiből született. A prózában megjelent, hasonló címet viselő kötet, akárcsak Háynál, lazán egymáshoz kapcsolódó novellákat tartalmazott. Érdekes sorsa volt ennek a könyvnek a megjelenése után. Ezzel a címmel először a budapesti Katona József Színház mutatta be Máté Gábor rendezésében 2013 januárjában – Radnai Annamária adaptációjában. A következő Rükverc-esemény négy hónappal később Kaposváron volt, akkor Kerékgyártó István színpadi változatában, Kaposvárra igazítva, felolvasószínházi formában, „Kaposvár – Kassa – Szabadka közös produkciójában” – ahogy a színlapon olvasható volt. Ez a Bérczes László dramaturg-rendező ötletére létrejött felolvasószínházi fesztivál keretében megszületett előadás termékenynek bizonyult. Hisz a három társulat közül kettő, a Csiky Gergely Színház Lendvai Zoltán rendezésében és a kassai Thália Színház Czajlik József rendezésében is műsorára tűzte, ez utóbbiban a szerző Kassához, illetve a szlovák környezethez igazította a szöveget. Mindkét bemutató 2015 márciusában volt. A megrázó történet az egymástól majd 500 km-re fekvő településeken egyaránt sikeres volt, mint ahogy az volt Budapesten is. Kerékgyártó István remek dramaturgiai ötletre építette egy reménytelen sorsú férfi életét bemutató írásművét. Az események láncolata 2013-ban indul, és 1953-ban ér véget. (Épp, amikor Kerékgyártó született! Ez lehetne csupán érdekes adalék – de igazából arra is utal, hogy bármelyikünk története lehetne.) Egy nyomozás históriája. Hátrafelé történet, ahogy erre a cím is utal, de nemcsak ezt jelenti a cím – hanem mindazoknak az életét, akiknek valahol megakad az élete, és egyre lejjebb érnek. A novellafüzér – és a színpadi változat elején is – egy hullát találnak a rendőrök, ki kell deríteni, ki ő. „A testen intenzív, nagy kiterjedésű hullafoltok láthatók – sorolja a Patológus –, a hullamerevség teljesen kifejlődött, a szemfenékben még felismerhető a macula, de az erek rajzolata már csaknem eltűnt…” A boncolás során megismerni a halál okát és a férfi testi sérüléseit – és aztán, visszafelé haladva az időben nemcsak az derül ki, hogy a testi sérüléseket hogyan szerezte, hanem a lelkiek eredetét is megtudni. Olyan férfiról van szó, akinek nagyon örültek, amikor megszületett, aki igyekezett a helyét megállni, mégis egyre lejjebb és lejjebb csúszott. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna. A kerékgyártói dramaturgián visszafelé lépegetve, mindig az a néző érzése, „na, itt volt az a pillanat, amikor valami végleg elromlott…”, „nem, inkább itt…” – de közben azzal kell szembesülnie, hogy a rendszerváltásnak törvényszerűen megvoltak-megvannak a vesztesei, akikkel senki nem törődik. Kerékgyártó Rükvercében az a legnagyobb érték, hogy izgalmas történetet kreál, plasztikus nyelvezetet használ, remek jelenetek követik egymást – de mindezt nagyon finoman aláhangolja az együttérzés és a tenni kell valamit-érzésével.
„…az én nevem: Jadviga!”
Závada Pál Fotó: Magvető Könyvkiadó
Závada Pál szintén saját írását, megkerülhetetlen művét, az 1997-ben megjelent Jadviga párnája című kultikus regényét adaptálta színpadra. Závadának ezt megelőzően két könyve jelent meg. Az egyik a nagyszerű szociográfia, az 1986-os Kulákprés, majd tíz évvel később a Mielőtt elsötétül című prózakötete, amelyben már megmutatkozik a szerző rendkívüli szerkesztési készsége. Majd hirtelen a Jadviga párnája berobban a kortárs magyar irodalomba. A megjelenés után két évvel már szlovákul is olvasható, Deák Renáta fordításában, Jadvigin vankúšik címmel. A következő évben filmet forgatnak belőle, Deák Krisztina rendezésében. Az írót sokan biztatják, hogy készítsen színpadi változatot, így 2012-ben ez is megszületik, melyet az Orlai Produkció visz el a bemutatóig, Hargitai Iván rendezésében. Öt évvel később Góli Kornélia újabb adaptációt készít, melyet a debreceni Csokonai Színház tűz műsorára Mezei Kinga rendezésében. A regény cselekményének legfőbb helyszíne egy délkelet-magyarországi szlovák település, Tótkomlós, melynek mindennapjait ismerhetni meg a múlt század több évtizedén keresztül, bonyolult politikai és szerelmi szálakkal átszőve. De az igazi különlegesség magának a regénynek a szerkezete. Három nézőpont, három megközelítés. A regény naplóját Osztatni András kezdi írni, 1915. február 5-én, vagyis a házasságkötése előtti napon, majd 1937-től felesége, Jadviga is elkezd beleírni, hogy végül a közösen nevelt, de más férfitől fogant gyerekük, Miso megtalálja a naplót a szülei halála után, és tovább vezesse élete végéig, 1987-ig. Rengeteg titok, kibeszéletlen fájdalom, elvágyódás rejtőzik a sokszálú történetben, melyhez a háttérzenét a 20. századi történelem adja. „Nem, ti csupán hiszitek, hogy rám van szükségetek! – fakad ki Jadviga. – Ti csak a rögeszmétek rabjai vagytok, aminek a neve az én nevem: Jadviga! Én elkárhoztam, szabaduljatok tőlem!” A drámaíró Závada nem is próbálkozik regénye minden szálát végighúzni a színpadi változaton, helyette, a görög tragédiákhoz hasonlóan kórust használ, érzékien plasztikus dalszövegekbe fogalmazva meg a belső történéseket, a múló időt, a kimondhatatlan érzelmeket. Ez a fajta dramaturgia egyúttal Závada több színpadi művére is jellemző, ahogy a Bethlen című Móricz-adaptációra is, vagy a későbbi Janka estéire, a Magyar ünnepre, az Egy piaci napra vagy a legutóbbira, Az utolsó üzletre. És ha már a závadai életmű egészéről is beszélek, fontosnak tartom megjegyezni azt az elkötelezettséget, hitvallást, ami valamennyi művében jelen van: a magyar történelmi emlékezet frissen tartása, a magyar közélet közeli és távoli nagy kérdéseire való válaszkeresés, az emberi kapcsolatok és a politika tekergőző indái összeérésének ábrázolása. Azt, hogy micsoda nyelvteremtő képességgel rendelkezik Závada Pál, már csak szinte mellékesen említem.
„Bűnös vagyok…”
Tasnádi István Fotó: Szabó Dorottya, Wikipédia
Tasnádi István a kötet legfiatalabb, és egyúttal a legtermékenyebb szerzője is. Huszonnégy éves kora óta rendszeresek a színpadi bemutatói. Több drámakötete jelent meg. Elképesztőek ezek a számok: negyven színművének és színpadi adaptációjának eddig 92 bemutatója volt magyar színpadokon, de műveit játszották az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Görögországban, Hollandiában, Írországban, Lengyelországban, Litvániában, Luxemburgban, Németországban, Olaszországban, Oroszországban, Svájcban, Szlovákiában, Szlovéniában, Szerbiában is. Műveiből német, lengyel, cseh, szlovák, román és bolgár nyelvű előadások is születtek. Két kötete jelent meg francia nyelven. Darabjai ezen kívül még angol, olasz, lengyel és bolgár nyelvű antológiákban jelentek meg. Rendez is, főleg saját drámáit. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen műelemzést és dramaturgiát tanít. Az Aranyélet és a Terápia című HBO-sorozatok vezető írója. Az Időfutár című ifjúsági regénysorozat társírója. József Attila- és Balázs Béla-díjas is, ami arra utal, hogy íróként és filmes alkotóként egyaránt számontartott. Az indulásának fontos pontja a sajátosan működő, új hangot megütő színház, a kilencvenes években alakult Bárka, melynek alapító tagja, dramaturgja volt. Itt találkozott Schilling Árpáddal is, akivel a Krétakör Színházban kezdenek együtt dolgozni, hivatalosan a Krétakör rezidens drámaírója lesz. Közös munkáik termékei az olyan emblematikussá vált előadások, mint a Hazámhazám, a Feketeország vagy a Phaidra. Schilling mellett fontos rendezőtárs számára Bagó Bertalan, akivel sok közös bemutatót hoztak létre, főleg a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, vagy Vidovszky György, akivel sajátos magyar színházi műfajt teremtettek, az úgynevezett ifjúsági színházat, mely kifejezetten a kamaszkor és a felnőttkor küszöbén botladozó nézőket célozta meg – sikerrel. A 2019. évi POSZT-on (magyarországi színházi találkozó, az évad legjobb előadásaiból) két friss műve is szerepelt: a székesfehérvári, groteszk hangvételű Kartonpapa és a Rozsdatemető 2.0, mely Fejes Endre klasszikus regényének sajátságos újraértelmezése. Az ebben a kötetben található Közellenség a Schilling Árpáddal való együttműködés korai termése, hangsúlyozottan előadásszövegnek készült. Schilling 2000-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán Székely Gábor növendékeként, és még a tanulmányai alatt meghívta rendezni őt Zsámbéki Gábor a Katona József Színházba. Így született meg a Tasnádi István írta Közellenség, melynek alapja Kleist Kohlhaas Mihály című novellája. Az adaptáció még abban az évben elnyerte a kritikusok által a legjobb új magyar drámának járó díjat. A „zenés uszítás Heinrich von Kleist elbeszélése nyomán” – ahogy az alkotók maguk nevezték munkájukat – a tizenhatodik század dereka táján élt derék, becsületes, jogkövető Kohlhaas Mihály nevű lókereskedőről szól, aki hitt az államban, a jogbiztonságban, abban, hogy helye van ebben a világban, hiszen elfogadja annak szabályait. Aztán súlyos sérelem éri, elorozzák két csodaszép paripáját. És még ekkor is hisz a törvényben, újra és újra kezdi harcát, mígnem végül belátja: „Bűnös vagyok, mert meg akartam felelni Istennek, magamnak és a többi embernek. Bűnös vagyok, mert túlságosan hiú voltam ahhoz, hogy gonosz legyek. Bűnös vagyok, mert erősebbek tudtatok lenni nálam.” A Tasnádi-féle földolgozás különleges érdekessége, hogy a főszerepben a két elorzott ló éli újra a nagy drámát a sintértelepen. S az ő egyszerű szerelmük fölidézi Kohlhaas és felesége, Lisbeth őszinte szerelmét is, ezzel a párhuzammal megmutatva a hatalom kíméletlenségét. Kleist novellájának korábban is, azóta is számtalan földolgozása született, hogy csak a magyar nyelven a másik legismertebbet, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapját említsem – de ezek közt Tasnádié is kiállja az idő próbáját. Az 1999-es ősbemutató óta játszották többek közt Szabadkán, Nagyváradon, a budapesti Magyar Színházban (épp a már említett Vidovszky György rendezésében), Zalaegerszegen.
És most már itt van szlovákul is! Ahogy a többi is.
Adatok
(szerző / születési év / a kötetben található dráma címe / a megírás éve / a szerző életkora, amikor írta / az ősbemutató helye, rendezője)
Egressy Zoltán (1967): Portugál (1998) (31) (Katona József Színház, Budapest / Lukáts Andor)
Háy János (1960): Házasságon innen és túl (2007) (47) (Pesti Magyar Színház, Budapest / Pinczés István)
Kerékgyártó István (1953): Rükverc (2012) (59) (Thália Színház, Kassa / Czajlik József)
Spiró György (1946): Prah (2006) (60) (Radnóti Miklós Színház, Budapest / Valló Péter)
Tasnádi István (1970): Közellenség (1999) (29) (Katona József Színház, Budapest / Schilling Árpád)
Závada Pál (1954): Jadviga párnája (2012) (58) (Orlai Produkciós Iroda, Budapest / Hargitai Iván)
