Karinthy összes fényképe

|

„Mert az a fontos, hogy figyeljenek”

„A kép beszélni óhajt!” – írja Karinthy Prológus egy cirkusz-filmhez című, 1914-es versében, s hasonló élmény keríti hatalmába a Petőfi Irodalmi Múzeum által (az 1982-es első kiadás után) 2017 elején további 50 képpel kibővítve újra megjelentetett, Karinthy Frigyesről készült fényképalbum olvasóját. Az impozáns, gyönyörű kiállítású kiadvány egyszerre mutat bámulatosan sokat és mégis titokzatosan keveset Karinthy Frigyesről és -ből.

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

A költő gyermekkora. Kisgyerekként, tablóképen, klottgatyában. Pályakezdőként. Cigarettázva, fátyolos tekintettel a végtelenbe révedve. Kirándulás közben. Nejével. Barátaival. Írógép előtt. Felolvasás közben. Dedikálva, díjat átvéve. Idősen; ugyanezen képek többségének variánsai több ránccal. Ahogy azt szokványosabb fotógyűjtemények lapjaiból vagy monográfiák képmellékleteiből ismert sémák alapján megszoktuk – volna. De Karinthy és jelen kötet esetében, természetesen, „minden másképp van”.

Ezek helyett – mellett: Karinthy Frigyes Micimackóba oltott Vénuszként (vagy fordítva) kilép a vízből a strandon. Karinthy Frigyes karddal leszúr egy kamerába néző nőt. Karinthy Frigyes összenéz G. B. Shaw-val (értsd: a Kisfaludi Strobl készítette szoborportréval). Karinthy Frigyes vurstliban, valamint egy virslievő verseny bírájaként. Hogy csak pár magáért beszélő kompozíciót emeljünk ki.

Az életművész         Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

„A kép beszélni óhajt!” – írja Karinthy Prológus egy cirkusz-filmhez című, 1914-es versében, s hasonló élmény keríti hatalmába a Petőfi Irodalmi Múzeum által (az 1982-es első kiadás után) 2017 elején további 50 képpel kibővítve újra megjelentetett, Karinthy Frigyesről készült fényképek gyűjteményének olvasóját. Az impozáns, gyönyörű kiállítású kiadvány egyszerre mutat bámulatosan sokat és mégis titokzatosan keveset Karinthy Frigyesről és -ből.

Nézzük hát a képeket, hagyva őket beszélni is! Karinthy 1922 körül, egy farsangi (vagy szilveszteri), vidám csoportkép szélén állva (cowboyként) épp behunyja a szemét. Jópofán, majd szinte topmodelleket idéző kecsességgel pózol a Gellért fürdőben, mindenféle nők társaságában érzi (láthatóan és érthetően) jól magát, nézik egymást az épp (feltehetően) kiflit fogyasztó Keleti Lászlóval. Bűvészkedve megduplázza tulajdon fejét, vagy a kedvesség és a röhögés határán egyensúlyozott monalizai arckifejezéssel végigméri a Gyöngyösbokréta csoport népdalénekeseit 1933-ban. Judik Etellel néz (talán) más fürdőzőket, pár lappal később már egy másik házasság (és világ) pillanatfelvétele, mikor sajátjával gyújtja meg Böhm Aranka cigarettáját. Megint egy másik világot elevenítő, másik képen agyműtéte után mosolyog. Ha kell, vidámabb, ha kell, akkor pedig morcosabb, mint Rónai Dénes 1931-es felvételein. Az első kiadás óta talált képek egyik legmeghatóbbikán az 1935-ös Könyvhéten (akkor: könyvnapon) Az Est sátránál néz a kamerába. Ez utóbbi a képek egyik visszatérő motívuma, a sok kamera felé fordulás, pózolás. A másik, hogy (a portréképek kivételével) alig látjuk egyedül. A képek készültének többnyire (láthatóan és érthetően) az ő jelenléte a közvetlen kiváltó oka, mégis, sok esetben mintha pont ő lógna ki a kompozícióból. Holott ez utóbbi megfigyelés nyilván nagy eséllyel már csak a kultusz patetikus visszaolvasása a felvételekbe, utólagos heroizálás, misztifikálás. Noha mégsem teljesen alaptalan. Karinthy alakjában, arckifejezéseiben, gesztusaiban valóban felfedezhetni valami misztikusat, nem is csak akkor, amikor erre (láthatóan és érthetően) direkt rájátszik.

De mégis mi derül ki a fotókból objektíven? Karinthy talán arra jutna, hogy az olvasó meglepve konstatálhatja általuk: az írónak bizony két füle, két szeme, keze és lába van, de (hasonló szenzáció!) csak egy feje. A kérdésre valamivel komolyabban adható válasz milyensége azon múlik, hogy mire vagyunk kíváncsiak. Karinthyról, az íróról, műveiről, munkásságáról többet vagy újat nem tudhatunk meg. A magánemberről, ha a korabeli bulvár számára nem kevés izgalmat szolgáltató magánéletére és a köré íródó legendáriumra vagyunk kíváncsiak, ugyancsak nem sokkal többet. Ha viszont érdeklődésünk az általunk már természetesen meg nem ismerhető embert körülvevő (hozzá mérten vagy éppen őáltala érdekessé váló) nüanszokra irányul, mindjárt van mit keresnünk. Arcvonásai, tekintete, testtartása és gesztusai akkor is kiapadhatatlan nézegetnivalót kínálnak az egyszeri voyeurnek, ha adott képen épp természetesnek vélelmezzük ezeket, de az sem kevésbé érdekes, mikor a nyíltan pózoló ripacsot leshetjük meg (ebbéli) munkája közben.

Nemcsak olvasni, nézni…

Emberi momentumokkal szembesülünk ugyanis folyton-folyvást, még ha azok legtöbbjéből a beállítottság és a megrendezettség sugárzik is: s ezzel talán valamennyivel mégis közelebb kerülünk Karinthy Frigyeshez – no, nem a magánemberhez, hanem a legendához. Megérthetünk valamicskét a pózoló magányából éppúgy, mint a siker édességéből, a figyelem középpontjába kerülés addiktív öröméből is. Anekdoták sokasága, szabályos mitológia rögzíti, hogy Karinthy amellett, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb zsenije volt, életének félnyilvános kulisszáit akkoriban szokatlan tudatossággal berendezve és kiállítva szabályos jelenségként, afféle korai celebként is élt.

Mindennek Kovács Ida alapos, információgazdag, de egyszer sem tolakodó vagy okoskodó szerkesztői munkája eredményeként bőséges és ízléses gyűjteményét kapjuk. Kérdés, persze (elvi, persze), hogy mi ez a „minden”: filológiai, muzeológiai vagy kultuszkutatásbeli eredmény? Mit mondhat, adhat a tudósnak, mit az érdeklődő olvasónak? A kérdések pedig elegánsabbak a maguk okosnak álcázott költőiségében, mint megválaszolva, mégis kísérletet kell tennem rá, tehát így hangzik: felbecsülhetetlen erejű, megható és megrázó gyűjteményt, mely talán emlékeztet a legendárium főszereplője, a remekművek szerzője és a néha szomorúnak tűnő bohóc mögött a (természetesen akkor is örök megismerhetetlen) magánemberre is. A fürdőzőre, apára, férjre, páciensre. Aki – a fotók alapján legalábbis úgy tűnik – egyszerre akarta is meg nem is, hogy néha azért már hagyják békén egy kicsit.

Fotó.: Petőfi Irodalmi Múzeum

Az utolsó képeken – nem árulok el túlzottan nagy meglepetést – Karinthyt a halálos ágyán fekve, majd az ikonográfia záródarabján az agyáról készült röntgenfelvétel rész-egész viszonylatában láthatjuk. Zavarba jövünk, ahogy ilyenkor nemcsak illik, de kell is, úgy érezzük, túl sokat láttunk. És a végére érve, majd újra az elejére, aztán legkedvesebb felvételeinkhez lapozva, ismét csak a voyeurszerep zavarától főbekólintva rájövünk, hogy közben persze túl keveset, mindig túl keveset is.

Minden másképp van.  Karinthy Frigyes összes fényképe. (Szerkesztő: Kovács Ida)

Petőfi Irodalmi Múzeum, 2017, Budapest, 231 oldal

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: