Kántor Zsolt versei
Algebra lord
Konzisztencia, koherencia
Látni kell az idegent, mint magunkat,
Amivé válik, követni,
Miként éli meg a múltat,
Mint akit képtelenség szeretni.
Ha rátör az idő, mint egy új nap.
A lélekben egy lámpa kigyullad.
Mindvégig keletkezés teremt.
Naponta egy-egy képmást.
Egyik pillanat Ige, a másik névmás.
Mint hangzavar mélyén a csend.
Megkérdezi a tudat, most miért más?
Miért vérzik megint a kereszt?
A kárpit naponként meghasad.
Kijön a reggel, mint a szellem.
A sebekre folyik a mennyei ecet.
Valamit mindig mond a benső.
Magányodban haszon, erre figyelj föl!
Az egyedüllétben erjed, érlelődik
Ami végül meg is őriz.
A halmazállapot, mint örökzöld bizalom.
⃰
Eugénio de Andrade
100 éves lenne
A szöveg énje
A portugál líra, akár a testes vörösbor.
Zamata akár a füge és a rózsa,
Amikor makulátlan vér csöppen a hóra.
Jáspis és zafír kövekkel van kirakva az óra,
Amikor kortyolás közben hárfák szólnak.
Amiket a Hold éjféli fátylait oldja.
Pessoa alteregója már a félsziget lakója.
Kötve van a földhöz, de az ég is a sajátja.
Áldás a szava, öröm a hangja, a szája.
Látja a hajótestet, amin a hajnal miongát lejt
Az apokalipszis legszelídebb lovasával.
Ő a poézis, mint mátrix és testté lett szoftver.
Óvják a metaforaként partra vetődő interferenciák
Egymást metszik a hullámok, ellaposítják
A historizmus csúcsosodását.
Mintha női mellek bukkannának föl
A lilás felszín selymes leple alatt.
Lankák. Lágy völgyek és álomi redők, szegletek.
S a kardhalak? Bontogatják az enjambement
Gazdag csomagolását, a fényt, a hangokat.
Újraíródnak emléktöredékek, rímek.
Kerubok, szeráfok vizsgálják a gyűrűt.
Ami elalváskor az ébrenléten túl gurult.
Nincs messze egyikünktől sem.
Aperion. Arkhé. Lyra Mundi.
Mindvégig hallani a dalt, amit énekel.
Amikor még a földön hevert
Már akkor ölébe vette a kert.
Ő az, akit az Isten tenyerére emelt.
