Jorge Luis Borges: Tangó
Közel félévszázada, hogy magyar nyelven is hozzáférhető az argentin szerző gazdag és sokrétű életművének egy szelete – és azóta mind nagyobb adagokban tálalva egyre árnyaltabb képet alkothatunk munkásságáról.
A borítókép a cím illusztrációja – de nem véletlen, hogy feltűnően fehérrel kiemelve a szerző neve szerepel.
Közel félévszázada, hogy magyar nyelven is hozzáférhető az argentin szerző gazdag és sokrétű életművének egy szelete – és azóta mind nagyobb adagokban tálalva egyre árnyaltabb képet alkothatunk munkásságáról.
Nem egyedülálló eset, hogy (kalóz) felvételnek köszönhetően hagyományozódik olyan érték az utókorra, amely annak idején „a hang elszáll” gyakorlatnak megfelelően egyszeri és megismételhetetlen volt, kizárólag a hallgatóságnak okozva élményt. Zenei téren eklatáns példaként Anton Webern előadás-sorozataira hivatkozhatunk, amelyek – utólag nyomtatásban közreadva – azóta zenetörténeti „alapirodalomnak” tekinthetőek.
Ráadásul Borges négy előadásból álló sorozata – miként a karcsú kötet előszavából értesülünk – kalandos nemzetközi utat járt be: „egy galíciai ember felveszi egy argentin előadásait, majd átadja egy baszknak a felvételt, a baszk pedig továbbadja egy másik galíciainak, hogy így végre napvilágot lásson ez a dokumentum egy argentin szerzőtől, minden idők irodalmának egyik nagy mesterétől”. (César Antonio Molina)
1965 szeptemberében került sor az előadásokra, amelyeket eseményként egy napilap is beharangozott. Borges ekkor 66 éves. Nem tudni, kitől-honnan származott az előadássorozat ötlete – amennyiben külső felkérés hívta életre, akkor sem tagadható: a téma „nyitott kapukat döngetett”, lehetőséget kínálva arra, hogy az író – mintegy hangosan gondolkodva – áttekintően foglalkozzon azzal a témával, ami szívéhez oly közel állt.
Az első alkalommal kötetlenül javasolta, hogy tekintsék a találkozásokat „beszélgetéseknek”, mert reflexiókat várt hallgatóságától: kiegészítéseket, helyesbítéseket, cáfolatokat. Hangsúlyozta, hogy nem csupán „bemutatni” akar valamit, hanem tanulni is szeretne, vagyis: további adalékokhoz jutni. A személyes hangú bevezetésből kiderül, hogy amikor Evaristo Carriegóról tervezett könyvet írni, akkor – 1929-ben – kezdett behatóan foglalkozni a tangóval. Összehasonlíthatatlanul kisebb szakirodalom lévén, elsősorban „a tangó embereivel” folytatott beszélgetéseket. Ezt a gyakorlatot idézte fel az előadássorozatot megelőző hónapban, valamint foglalkozott az írásos anyagok vizsgálatával is.
Az előadások olvasója rendkívül hasznos „kalauzt” kap magához az íróhoz. Oldott előadásmódjából egyszerre érződik a spontaneitás és annak hátterében az elképesztő ismeretanyag. Amely nem annyira mennyiségével, mint inkább minőségével kápráztat el: nem „keresőprogrammal”, hanem irodalmi és életélményeiből rakta össze azt a sokdimenziós jelenséget, amelyet tangónak nevezünk. Képalkotásának sajátossága, hogy idegen tőle a didaktikusság, nem célja, hogy élesítse a szakkutatók által felvázolt kontúrokat, hanem éppen a különböző vélekedések, értelmezések-magyarázatok – bátran mondhatni – összességének ismeretében, felvállalja azt az őszinte „tanácstalanságot”, amely álláspont rendkívül tiszteletreméltó. S teszi ezt oly módon, hogy gazdag ismeretanyagát megosztja hallgatóival – tehát eltávolodva attól, ami a szakkutatók számára feladat (lehet), kizárólag a tangóra koncentrál.
Borges témavezetésének sajátossága, hogy tér-idő varázst hoz létre; feltehetően honfitárs-hallgatói számára is tartalmazott újdonságokat megannyi kommentárja, amely szűkebb értelemben vett hazájukra (városukra) vonatkozik – a külföldi számára pedig, aki iránytű nélkül bolyong a mindenkori Buenos Airesben, attól lesz otthonos e táj, hogy érzi: Borges számára ezek a részletek valamennyien a lényeg alkotórészei.
Szinte „testközelből” érezzük az előadások atmoszféráját, csak azt sajnáljuk, hogy a közönségreflexióknál nem lehetünk jelen. Vajon voltak-e hozzászólások, érdemi megjegyzések – vagy a jelenlévőket is lenyűgözte az irodalmi élet e nagyságának a zene területére tett kalandozása? És persze sajnáljuk, hogy nem hallhatjuk bekonferáltan hamiskás énekét, s ezáltal a maximálisan hitelen tango-interpretációt. S nem kevésbé az előadásokat záró, élőzenei hangképeket.
Borges, akinek gyermekkorában természetes volt a kétnyelvű (spanyol és angol) közeg, s később poliglott nyelvi jártasságra tett szert, szívesen tájékozódott a dialektusok világában. Vélhetően tudományosan hasznosíthatóak azok a megjegyzései, amelyek a nyelvből kikopott fordulatokat sorjáztatnak.
Tango-történeti adalékok mellett tehát tágabb spektrumú ismeretanyaghoz jutunk az élvezetes (és Borges nagylélegzetű munkáihoz képest hasonlíthatatlanul könnyebb) olvasmányból. Külön öröm, hogy a magyar fordítás gyorsan követte az eredeti megjelenést, s ezzel vitamininjekciót ad a további magyar nyelvű Borges-irodalom olvasásához.
A muzsikus pedig tudja: tiszta forrás csörgedez, a történeti adalékok és a tangók címének (énekelt darabok esetében a szövegének) fordításával érdemben juthat közelebb a mindmáig népszerű, egyetemes képzettársítással Argentínához kötődő, ám világhódító utat bejárt tánchoz.
Jorge Luis Borges: Tangó. Jelenkor Kiadó
