Jókai Mór
Jókai akkor szállt átütő erővel síkra a nemzeti önbecsülés fenntartásáért, amikor a korábban kivívott morális értékeket megsemmisülés fenyegette.
Jókai Mór 1825-1904
„A közönségnek igen helyes és tiszteletreméltó okai vannak Jókait kedvencének vallani.”
(Arany János)
1
Jókai roppant életműve és megindító regényvilága különös szövevény, ezért hozzá még közelíteni sem egyszerű feladat. Az irodalomtörténésznek nem csupán a nagy műveket kell látnia, hanem azt is, ami mára már múló, avuló rész. Magyaráznia kell a Jókai jelenséget irodalmunkban, előrelendítő és fékező hatását prózánk alakulására nézve. Azt, ami elképzelhetetlen nélküle, s azt, ami éppen általa válik kérdésessé. Mert Kosztolányit idézve: ”Nincs magyar író, aki ne volna neki adósa és tanítványa”. Ez a súlyos mondat állít ércnél maradóbb emléket Jókainak. Az ő megbecsülése tehát a mindenkori magyar irodalom önismeretének leckéje egyúttal; ne feledjük, vele kapcsolatban az önkorlátozás veszélye is fönnállhat, hiszen róla kirekesztőleg Gyulai Pál nagyságú kritikus nyilatkozott; de hogy milyen nehéz egyensúlyt találni a magyar prózaírás hagyományteremtő időszakának a 19. század közepének nagy alkotóegyéniségei között, arra Mikszáth is példa: ő meg Kemény Zsigmondról mondott végletes szavakat, ezzel szándékozván magasabbra emelni Jókait.
Akiről bizony kezdettől fogva egyoldalú szembeállítások fényében ítéltek. Ennek az lehet az oka elsősorban, hogy a magyar elbeszélő próza hagyományteremtő időszaka arra az évtizedre esik, amelyben Kemény és Jókai egymástól eltérő eszmei célkitűzéssel és ugyancsak eltérő művészi eszközökkel vállalkoztak a Világost követő nemzeti kilátástalanság föloldozására. Az írói módszereikben, s ezzel együtt világképeikben jelentkező különbség lényegét Arany János látta meg a legélesebben. Kemény Zsigmondban mindenekelőtt a merész kezdeményező, a forma és a látásmód megújítására való törekvést becsülte, amelynek előfeltétele az írói önbírálat, a tehetség önmegismerő képessége, Jókainak azt vetette óvatosan szemére, hogy az önbírálat nem eléggé erős oldala. A Szegény gazdagok elsődleges értékeiből azonban arra a következtetésre jutott, hogy azok magukban rejtik egy kedvező folytatás lehetőségét, s azon igyekezett, hogy Jókait írói szerepének igazi felismerésére ösztönözze. Ezt annál fontosabbnak érezhette, mivel lapszerkesztői működése során hasonló ellenállásba ütközött a közönség részéről, mint regényeivel Kemény, a kor prózaírását jellemezve pedig kénytelen volt megállapítani, hogy az olvasók többsége kevéssé érzékeny a művészileg magasrendű alkotásokkal szemben. Aki iránt viszont teljes az odaadása, az Jókai.
Arany 1861-es bírálatában messzire látott; Jókait illetően sem tanácsos szem elől téveszteni mondanivalóját. Magas mércéje ugyanakkor ellenáll Jókai szűkkeblű leértékelésének; a lényegre tapint rá: „Jobb műveit s azok sikerültebb helyeit olvasva mintha újra tanulnák belőle a kedves anyai nyelvet , úgy tetszik, hogy valamint a nyelvben az élet s kivált a nép volt főmestere, úgy az elbeszélésben a népmesék modora ragad meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit.”
Ezért történhetett, hogy múlt századi íróink közül mégis Jókai volt az, aki meghatározó módon hatott későbbi pályatársaira: sokáig hozzá kapcsolódtak a legerősebben, hozzá igazodtak, sőt az ő nemzeti, anekdotikus irályát követték. Sokuk érett fejjel is gyermeki ragaszkodásról tett tanúbizonyságot; még a Nyugat nagy nemzedéke előtt sem homályosult el fénye, noha föllépésük már a Jókai-féle romantikus antikapitalizmus Magyarországa ellenében szerveződő irodalmi modernizáció volt.
2
Jókai akkor szállt átütő erővel síkra a nemzeti önbecsülés fenntartásáért, amikor a korábban kivívott morális értékeket megsemmisülés fenyegette, mert ha az elvont ideáknak nem is, a nemzeti eszme valóságos szolgálatának kiemelt hely jut ott nemesi-liberális értékrendjében; különösen Világos után. Tudvalevő, hogy az önkényuralom kora történelmünk egyik legnyomasztóbb periódusa, ahol a magyarság nemzeti létének fenyegetettsége és a hatósági erőszak alatt kénytelen az irodalom létezni. A győztes osztrák politika miatt a légkör szinte elviselhetetlen volt, gyötrő kétely emésztett minden hazafit, írót, értelmiségit, közpolgárt. S Jókai az, akinek egykettőre sikerült áttörni ezt a szörnyű burkot: a nemzeti kilátástalanság fölszámolása felé ő tette meg ugyanis az első lépést a Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből (1850) című könyvével és az Egy bújdosó naplójával (1851). Nyilvánvaló, hogy ebben része van a kortársainál jóval szerencsésebb egyéni körülményeknek; de lelki alkata és illúzióinak túlságig engedő szemlélete mellett segítségére volt élete végéig őrzött függetlenségi eszméje is.
Endrődi Sándor írja a Századunk magyar irodalma képekben (1900) című, íróportrékat fölvázoló könyvében: „…ha valakinek örök érdeme van egy porig sújtott nemzet vígasztalásában és szenvedéseinek megdicsőítésében, neki minden bizonnyal örök érdeme van.” Ennek a jellemzésnek már a kiindulópontja is az, hogy Jókai olyasvalaki, akit az isten jókedvében teremtett s vígasztalásul küldött az emberek közé. Az Endrődiéhez hasonló túldimenzionáló beállítások az író pályafutásának főképpen Világost követő legelső szakaszát nagyítják fel, s Jókai szerepét az emóciók felől közelítik meg. A hazafias-nemzeti mitológia kisugárzását érzik, életművéből innen a magas hőfokú vallomás.
Ezért lehet, hogy Jókai bemutatásához fűződik a szépprózai életrajz meghonosodása irodalmunkban. Azé a műfajé, amelynek kettős tükre egymásba játssza mintázó és mintázott arcmását: Mikszáthé az oroszlánrész, aki nyíltan felfedi a Jókaival való szellemi rokonságot. Életrajza azáltal hat az olvasóra, hogy hősének világát oly módon teszi szemléletessé, mint a Jókai-regény; a tényszerűség határát a képzelet oldja-tágítja, fotográfus-féle rideg helyett a művész-igazsága vezeti tollát.
Ennél is tovább megy Szini Gyula. 1927-ben kiadott könyve Jókaiból varázserejű hőst formál, aki egyidejűleg tölti be a nemzeti költő, a jós és ítélkező, az erkölcsi tanító és a mesemondó szerepkörét. Kosztolányi fölfogását veszi át, amikor hangsúlyozza, hogy nincs magyar író, akin ne érvényesült volna Jókai hatása; erről senkinek sincs joga megfeledkezni. Ő a mese fejedelme anyanyelvünkön; a magyar író azért elkötelezettje, mert saját irodalomképébe öntudatlanul is beleépül a Jókai-elbeszélés; vagyis a világ nyelvi, retorikus megformáltságához az egyik első út Jókain keresztül vezet Magyarországon.
3
Jókai regényműfaja egynemű szembenállásról ad hírt, lehet ez közösségi vagy egyéni, de jellemzőben egyidejűleg mindkettő. Ezek a konfliktustípusok azonban túlságosan hamar leegyszerűsödnek a jó és rossz eszményítő harcára, s a köztesről, a krízisről alig-alig vagy egyáltalán nem esik szó. A nagy kivétel ez alól az 1872-ben napvilágot látott Az arany ember; ahogy a regény személyiség bonyolult rétegzettségére is szinte egyszeri esetként az életműben ez a regény lehet a példa. Tímár Mihály karaktere, jellemrajza mindenben különbözik Jókai korábbi és későbbi regénypanoptikumának lakóitól; és nagyban különbözik az elbeszélő is, ezért talány, hogy Jókai ezt a könyvét tartotta önmaga számára legkedvesebbnek. Föltehetőleg ez a regény volt megjelenítője, kiéletlen vágyának, az önellenőrzés nélküli, kiáradó vallomásnak. Úgy vélem, hogy mai szemmel is rokonszenves feszültségek tartják életben a regénykompozíciót, tisztán romantikus jellegű a szerkezet, és Jókai itt mintha még saját egyéni világképén is túllépett volna.
Ha a regényalakokat vesszük figyelembe, láthatjuk, hogy az író hősei közül (és itt most az életmű törzse) Tímár személyiségéből hiányzik a biztonságérzet; ez határozza meg a bonyolult cselekményt; de éppen biztonságérzetének ingatagsága ad neki valamiféle megrendültséget, nem homályosul el benne a kétkedés, és választások ellentétes sorozatára készteti. Idézzük csak föl: a Jókai-féle hős rendszerint egyszer kényszerül választásra, s döntése véglegesen befolyásolja sorsát, balvégzetbe sodorja, vagy szerencséjét hozza eléje. De ez után nem tud kitérni döntésének következményei elől, ez szab útjának módosíthatatlan irányt. Aki bűnt követ el, az Jókainál bűnhődni fog. Ezen a morális képleten változtat Tímár Mihály alakjának belső megformálásával az író; igaz, ezt a szerkezetet sem előtte, sem utána ilyen egyértelműséggel nem alkalmazza. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy Jókaiban nem volt meg igazán a tragikum iránti fogékonyság. Mondják, hogy drámai szituációt legtöbbször csak úgy tudott felépíteni, ha feketén-fehéren elkülönülő ideák képviselőit állította egymással szembe, az eszményítő visszatükrözés korlátját állta a bonyolult történeti folyamatok irodalmi megjelenítésének. Az arany embert sem ezek, hanem a főhős vallomásos alanyisága, lelki életének teljes kivetítődése emeli a pálya magas jelenségévé.
4
Az elbeszélő próza alkotásait csakis akkor élvezhetjük, ha az író által megfigyelt világ saját egyéni tapasztalatainkkal szembesíthető. Milyen élményt kelt föl az olvasóban Jókai művészete? Ehhez előbb a hazai regényírás forrásvidékét kell madártávlatból szemügyre venni.
A művészi igénnyel írt elbeszélő prózáé rövid, a lírai alkotásoké hosszú múltra tekinthet vissza a magyar irodalomban. Amikor a hazai regényírásban a 19. század közepén kialakulnak a legfontosabb regénytípusok, a költészet már több évszázados gyakorlattal rendelkezik. A regény két hagyományteremtő mestere, Kemény és Jókai mögött a közeli múltból Kármán és Kazinczy, a távolabbi időkből az emlékiratok jobbára alkalmi szerzőinek írásmódja áll. Kemény és Jókai művészi érdeme, hogy az utóbbiak örökségét is alkotó módon fejlesztették tovább: ismert, hogy Kemény az erdélyi emlékiratírókat fedezte fel, Jókai pedig Ráby Mátyás és Benyovszky Móric történetének újrafogalmazását az eredeti szövegek alapján végezte el.
Kettejük regényírása azonban végül is szöges ellentétben áll egymással: Kemény a romantikus regényírástól a realista igényű felé haladt, Jókai művészi fejlődése ugyanakkor helyesen csakis a romantikus és népies hagyományon belül értelmezhető. Rá nem jellemző a művészi formák feszes és dinamikus kezelése, amely Keményt arra késztette, hogy elméleti szinten is foglalkozzon műfajával. Poétikájuk különbözősége az előbbi óhajtó módjával, az utóbbi szigorú pragmatizmusával feleltethető meg. Kemény a regénytől szerves szerkezetet, zárt megformáltságot követelt, amely fokozott feladat elé állítja a befogadót. Jókai láthatóan kevesebbel beérte, ezért műveinek gyors és egyszerű befogadhatósága klisék közé szorította, az ünnepelt regényíró szerepe pedig gyakori engedményekre kényszerítette. Művészi megújulásának útjába épp az ötvenes években kialakított regénytípusának mind fogyatékosabb ismétlése állít akadályt. (Az arany embert, példának okáért, nem az írói jelrendszer gyökeres megváltoztatásával, másságával, originalitásával, hanem a történet talányos szöveghelyeivel vélem újszerűen jellemezhetőnek.)
Kemény poétikai kísérleteinek merészsége mögött Jókai konvencionális regényírása többnyire elmarad: a Jókai-féle írásmód intézményesüléséből azt a következtetést lehet levonni, hogy a regény hazai fejlődésének szempontjából Arany János kritikai támogatása csekély eredménnyel járt, Gyulai éles, támadó kritikája pedig hovatovább visszájára fordult. Ez összefüggésbe hozható azzal, hogy Keményt Világos után írt politikai röpiratai gyanúba keverték, írói pályája pedig viszonylag korán (a közönség rendkívül szűk körétől eltekintve, olvasatlanul) fejeződött be: az életét regényíróként kísérő elszigeteltség halálát követően sem oldódott föl maradéktalanul.
5
Közkeletű vélekedés, hogy Jókai hatása jutott érvényre a hazai elbeszélő próza alakulásában, ugyanakkor Kemény elejtett kezdeményezése hátrányosan érintette irodalmunkat, amelynek árát 20. századi elbeszélő prózánk megújító mesterei fizették meg. Vajon igaz-e ez az ítélet? Nem tükröz-e bántó elfogultságot Jókai kisebbítése: a kérdésre nincs könnyű felelet. Keményt nem kárpótolta az utókor. Nevének említése visszatérő hiányérzetről tanúskodik, életműve nem ágazik szét a magyar irodalomban. Jókaié ellenben igen. E vonatkozásban azonban indokolatlan kettejük további szembeállítása. Jókai szakaszt jelöl a múlt történeti értékei között. Az irodalmi emlékezet, ha kételyeket is támaszt működése iránt, művének klasszikus minőségét sohasem vonta kétségbe. Sok utánzója mellett korszerű folytatója is akadt: Krúdy Gyula hangulati prózája Jókai örökségének mély átéléséről, sőt értéséről tesz bizonyságot anélkül, hogy a 20. századi író világirodalmilag is számottevő életműve veszítene eredetiségéből. Ez pedig nagy szó: Krúdy prózaírása újszerű rendezőelvre lelt a metaforikus szerkezet alkalmazásával múltba forduló alkata vonzza Jókaihoz, családi szálon kapcsolódik a 48-as függetlenségi tradícióhoz, de Jókaival szemben időtálló módon rávilágított a 19. századi Magyarország romlásának okaira.
Krúdy rendkívül fogékony volt a nemzet kulturális és politikai öröksége iránt; alapélménye a századvég és a századelő időszaka. Elnyújtott pályakezdése nem mentes az utánérzéstől, korai könyvei Jókai emésztetlen befolyásáról tesznek bizonyságot és csak jóval később jut a mindenkitől megkülönböztető önállóság birtokába.
Nagy Bella és Jókai Mór
Krúdy úgy tekint az irodalmi hagyományra, mint a művészet korábbi szakaszára, amelyből a folytatás következik. Jókai, aki okkal előkép sokak számára, Krúdy írásaiban is stilizáltan van jelen. Ez egyrészt a 19. századi mester jellemzésének öröklött vonásaiból maradt vissza, másrészt a portré megrajzolójának saját felfogásából következik. Talán nem járok távol az igazságtól, ha e két összetevőt egyenlőtlennek érzem: Krúdy művészi fejlődése ugyanis Jókai világképével ellentétesen alakul, s az 1910-es évektől ironizáló, ironikus hangnem vegyül az írásaiba. Jókai optimista létszemlélet nevében oszt igazságot, és műveinek döntő többségéből kizárja a tragikumot; nem ír kilátástalannak látszó történetet, s e ténynek fontos szerepe van továbbélő népszerűségében. Látószöge a maga nemében páratlan a klasszikus rangjáig emelkedett írók között. Az olvasóra gyakorolt hatással törődik, ebbéli érzelmei sohasem hagyták hidegen. Krúdy pedig éppen a pozitív értékminősítést fordítja ki: kezdetben még csak felfüggeszti a derűs ábrázolást, később mivel belülről látja a történelmi és az egyéni értékek gyakorló pusztulását, az iróniát tragikus világképpel társítja. Jókai hősének, Tímár Mihálynak a vágya egy ponton túl beteljesülhetett, számára még elérhető volt a boldogság, a 20. század íróját azonban a történelem kiábrándultságra kényszeríti.
Krúdy a Jókairól írott irodalmi kisrajzokban a fiktív történetek közepére állított első személyű elbeszélő, aki önmagát és saját korát kisebbíti. Az elbeszélő magatartására a Szeptemberi út Senki-szigetén című dolgozatából (1917) következtethetünk: a Tihanyi-félszigeten magába roskadva meditáló Krúdy előtt a jelen azzal a múlttal szembesül, amelyet Jókai festett ideálissá. Jókai világát azonban eltörölte a történelem: Senki-szigetét nem keresik föl az emberek. A boldogságnak általa teremtett jelképétől eltávolodott az élet: ”Mit kezdjek e gyönyörű félszigettel, e vágyva vágyott magánynyal, e kimondhatatlan nyugalommal, amelybe úgy hangzik az élet, mint a halotti zene, amelyet öreg sírlakók hallgatnak, midőn új társat hoznak a temetőbe.” Az egy évvel korábban keltezett, Búcsú Senki szigetétől című írás gondolati középpontjában is az értékek szertefoszlása és előnytelen átrendeződése áll. A háború kifordította sarkából a világot. Krúdy élesen összeütközteti a régi és az új időket, aminek az a következménye, hogy az utóbbiak lerombolják az előbbi hatását. Krúdy szerint csak olyan fokú belső szabadsággal lehetne írni a pusztulásról, mint amilyennel csak Jókai rendelkezett: ”Majd a háború után, ha jön egy új Jókai, meg lehetne írni a könyvtárakat e kor végtelen szenvedéseiről, midőn a fájdalom úgy devalválódott értékében, mint minden az életben, midőn senki sem hisz már semmiben, csupán az elmúlt, régi emberek viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még a háború előtt éltek.”
De Jókait nem a múltba helyezett nagyság elégikusan értelmezett szerepében idézi föl, hanem olyanban, amely lezárt történelmi múltra támaszkodik. Álláspontja tehát iróniát rejt magában mindazokkal szemben, akik a gyökeresen megváltozott körülmények között is egy korábbi világképen keresztül látják a maguk helyzetét a történelemben.
Február 18-a, Jókai Mór születésnapja a Magyar Széppróza Napja
