John Williams: Stoner
Az élet apró kis tragédiái, egyszerű hullámverései kapnak olyan simogató és egyben karcos irodalmi formát, amivel amerikai prózában még tán sohasem találkoztál: ez a Stoner titka.
Különös könyv, legalábbis a sorsa különös. John Williams egyszerű közép-amerikai farmergyerekként került egyetemre, majd tanárként írni kezdett. Első regényét, a Butcher’s Crossing címűt alig vették észre, második regénye, a Stoner 1965-ben jelent meg, kapott két formális kritikát és annyi. Igaz, az Augustus című történelmi körképe elnyerte a National Book Award díjat. De az íróval nem történt semmi különös. Élte az életét, a diákok hol szerették, hol utálták, egyszerű tanárember volt, a kar tele furkálódásokkal, rossz a házassága, személyes élete tele csalódásokkal. 1994-ben el is távozott az örök vadászmezőkre. Azt, hogy regényeket is írt, mintha teljesen elfelejtették volna.
Igen ám, de ötven évvel az után, hogy az író beadta a kiadónak a Stonert, hirtelen felfedezték, ráadásul Európában, miután egy francia írónő (Anna Gavalda) lefordította, és persze ezután Amerikában is felkapták, ahol csodálkozással fogadták: azonnal bestseller lett. A kiadó Scott Fitzgerald A Nagy Gatesbyt rakta az angol kiadás hátlapjára, mondván, ez a klasszikus is sokáig várt arra, hogy felfedezzék.
Tanít, feleségül vesz egy kelletlen spinét (Editet), házassága néhány hónap alatt romhalmaz. A feleséget nem érdekli a férje munkája, de nem érdekli a szex sem, kivéve mikor gyereket akar, utána becsuk a bolt… De Williams prózájának lényege, hogy nem panaszkodik, tárgyszerűen meg akarja élni csalódásait is, olykor boldog pillanatait is – ez az impassibilité, ez a franciás próza egyedülálló az amcsi irodalomban: semmi csinn-bumm, sem hullámvölgy-hullámhegy, és semmi poén. A kegyetlen házaséletbe előbb gyermeke – Grace – hoz némi napfényt, majd egy váratlan affér menti ki, szerelmes lesz kolléganőjébe, Katherine Discrollba, megtudja, mit jelent érzelmekkel telítve élni pár hónapot. Élnének boldogan, de akkor meg a kripli főnöke, a tehetségtelen tanszékvezető tesz keresztbe. „A tanszéken nem lehet viszonyokat kezdeni” – beszólással. El kell válniuk.
A regény két fenomenális karaktert állít elénk. Editet, a frigid feleséget („nincs frigid nő, csak ügyetlen férfi…”) – aki tud kedves is lenni, bár az intimitásoktól irtózik. Gyereke után valahogy lecsendesedik köztük a belháború – élnek, nyugiban. A másik nagyszerű figura Stoner kripli főnöke, Lomax. Háború indul: Stoner megbuktatja a tanszékvezető kedvencét, egy üresfejű fazont, nagyszájú, egomán srácot, aki hihetetlen elokvenciával, no meg fölényeskedésével képes mindenkit ledumálni. És sikerrel: a tanszéken elhiszik róla, hogy van is valami a fejében, csak Stoner lát át a szitán: nem engedi át a vizsgán. Lomax erre előmenetelének gáncsolásával áll bosszút. A regényben voltaképp kettejük harca az egyetlen majdnem vérre menő csata, de John Williams stílusára jellemző, hogy ez a háború szépen elcsendesedik, élnek egymás mellett, fél-gyűlöletben, félig kollegiális viszonyban. Egyetemi élet valahol a Midwesternen.
Egyszerű élet, kifinomult próza. Különösen megkapó betegsége, a gyógyszerek hatására beinduló képzelődése, melyben mintegy szürreális módon újra akarja élni életét. Ennek a Stonernek jó, ha volt pár boldog pillanata életében, mégis olyan hangot képes megütni, amiben valami általános emberi fájdalom hangzik együtt a „mondom az életem” tárgyszerűségével. Talán ettől kapta fel az irodalmi közvélemény pár éve: abban az időben, mikor a regénynek poénre kell mennie, amikor a filmmel kell párbajoznia, amikor el kell felejtenie a lassan hömpölygő elbeszélés gyönyörét – nos, akkor jön egy egyszerű farmer-tanár és szenvtelen hangon mesél „nem történt semmi” életéről. Ami csendes tragédia. Hihetetlen.
John Williams: Stoner. Fordította: Gy. Horváth László. Park Könyvkiadó, 2015, 2017, 354 oldal