Interjú Turczi Istvánnal
Kihirdették a Nemzetközi Költészeti Nagydíj idei győztesét: alapítása óta először magyar költő, Turczi István József Attila-, Babérkoszorú- és Prima Primissima-díjas költő, műfordító, a Parnasszus folyóirat főszerkesztője kapta a legrangosabb és legnagyobb pénzdíjjal járó elismerést. Az 1573 elnevezésű díjat több száz kínai és külföldi irodalmi szakember meghívásával néhány napos kulturális találkozó és nagyszabású gálaest keretében adták át Szecsuán tartomány Luzhou nevű történelmi városában.
Turczi István
Mit érzett, mikor megtudta, hogy Önnek ítélték a díjat?
Meglepődtem, hitetlenkedtem, utánanéztem; ebben a sorrendben. Az „1573” azok közé a rangos nemzetközi költészeti díjak közé tartozik, amelynek győztesét a tárgyévben előre kihirdetik, hogy a díj presztízséhez méltó sajtóvisszhangot kapjon már a ceremóniát megelőző hónapokban. Hirtelenjében a Cervantes-díjat tudnám idesorolni, annál is hónapok telnek el a kihirdetéstől az átadásig. A zsűri elnökének levelét olvasva akkor döbbentem meg igazán, amikor az eddigi győztesek névsorát, illetve az elismeréssel járó pénzdíj nagyságát megláttam. A korábbi években díjazottak közt négy, azóta irodalmi Nobel-shortlistes költő is van: a litván Tomás Venclova, a nálunk is jól ismert szír-francia Adonis, az orosz-amerikai Alexander Kushner, és az írek nemzeti költőjének számító Eilean Ni Chuilleanain, akivel személyesen is találkozhattam most Kínában.
Hogyan került kapcsolatba a kínai kultúrával? Avagy hogyan jutottak el Kínába a Turczi-versek?
A kínai kultúrával először 2006-ban kerültem egyenesági kapcsolatba, amikor is a Magyar Írószövetség delegációvezetőjeként találkozókat szerveztek nekünk, többek közt az akkori kulturális miniszterrel, és tárgyalásokat folytattam Peking, Xian és Sanghaj írószervezeteinek képviselőivel. A kérdés második feléhez: él Magyarországon egy zseniális műfordító, Yu Zemin, aki a modern magyar irodalom elsőszámú fordítója, és kulturális misszionáriusa Kínában. Petőfi, Ady, József Attila, Weöres Sándor vagy Szőcs Géza versei mellett olyan korszakos regények átültetése fűződik a nevéhez, mint A Pál utcai fiúk, az Egy polgár vallomásai, a Sorstalanság vagy a Sátántangó. Az elmúlt évben mintegy száz versemet fordította le, és ő küldte el őket az 1573 zsűrijének figyelmébe ajánlva. A napokban kaptam egy hiteles fotót Yu Zemin feleségétől, Yu-Barta Erikától, aki maga is jeles fordító, amelyen egy pekingi könyvesbolt kirakatában található a 160 oldalas díszkiadásban megjelent gyönyörű könyv. Kell ennél nagyobb öröm és elismerés?
Mely művei olvashatók kínai nyelven?
A Költők Világkongresszusa egyik alelnökeként az elmúlt évtizedben többször jártam Tajvanon. Voltak felolvasásaim, zenés estjeim, tartottam előadást, szemináriumot a Tajpeji Egyetemen, így természetszerűleg kapcsolatba kerültem a szigetország alkotóival. Ennek folyománya volt, hogy 2012-ben angolból fordítva mandarin nyelven megjelent Kápolna nyílik a szívben című verseskönyvem. A mandarin a kínai nyelv legjelentősebb nyelvváltozata, ezen alapul a hivatalos köznyelv, így a nyelvjárási területeken is kötelező az ismerete. Én mégis úgy vélem, hogy ez a mostani, a nagydíjjal együtt járó könyvem az igazi debütálás. Nem elsősorban a komoly sajtóvisszhang miatt, hanem mert közvetítő nyelv nélkül, magyarról lett fordítva.
Melyik kiadó, milyen példányszámban adta ki? Egyáltalán mik a kiadás léptékei Kínában? Hol terjesztik a könyveket? Milyen javadalmazással jár a könyvkiadás a szerző részére?
A Reggelre megöregszünk címet viselő válogatott versgyűjteményem a Kínai Írószövetség kiadójánál jelent meg. Kérdéseimre elmondták, hogy ez Kína legjelentősebb, legnagyobb presztízsű és tőkeerejű kiadója. Itt jelent meg többek közt Esterházy Péter Harmonia Caelestise, vagy legutóbb Krasznahorkai Lászlótól Az ellenállás melankóliája. Szinte minden központi könyvesboltban kapható már a könyvem, példányszámról azért nem tudok beszélni, mert az érdeklődés nagyságával a példányszám egyenes arányban nő. A megjelenés napján mintegy háromszáz embernek dedikáltam, és ez folytatódott a későbbiekben is. Javadalmazásról sem tudok még beszélni, mivel a könyv kiadása a nagydíj része volt, külön nem honorálták. Viszont örömteli, hogy a megjelenést kísérő kritikai visszhang eredményeként megállapodtunk egy másik könyvem előkészítéséről, lefordításáról majd megjelentetéséről is. Ez már szerzői honoráriummal fog járni. De addig még hosszú az út, különösen a műfordító előtt.
Két külön világ, két nagyon eltérő kultúra. Véleménye szerint teljes egészében át lehet ültetni egy magyar verset kínaira?
Erre a kérdésre nem mint szerző, hanem mint húszkötetes műfordító válaszolok. „Teljes egészében” nem lehet átültetni egyetlen verset sem egy másik nyelvre, hiszen minden kultúra, még a szomszédosak is, más hagyományba, eltérő lelkiségbe ágyazódva hordozza saját értékeit., így a költészetét is. Minél távolabbi tradíciókról beszélünk, annál nehezebb a másikra rácsatlakozni. Mert a fordítás soha nem puszta közvetítés, sokkal inkább világfelfogások találkozása. Minden költői fordítás ezért csak változat, az eredeti mű újraformálása, újra- és továbbélése új köntösben. A jó fordításban az eredeti jelentés nem vész el, csak átalakul. Egyfajta rekonstrukciós folyamat ez, amelynek két lényegi eleme az értelemátmentő illetve a tónusmegőrző fordítói szándék. Nyugodtan nevezhetjük a kompromisszumok művészetének, amelyben a szakmai jártasság, az empátia és a művészi ösztön együtt hozza létre a régi-új alkotást.
Hogyan látja, a kapott díj reprezentálja a magyar szerzők elismertségét a nagyvilágban? És mit lehet tenni, hogy egyre több magyar szerzőt ismerjenek meg külföldön?
Én azt látom, hogy néhány napig minden rólam és a magyar költészet elismeréséről szólt. A város tele volt plakátokkal, valódi eseménypropagandát csináltak, olyat, amilyenről itthon mi csak álmodhatunk. A költészet hírét és fontosságát hirdették a XXI. század első harmadában, a szellemi barbarizálódás korában, ahol az emberek jó része nem lát túl a napi szükségletein, és a kultúra számukra nem más, mint úri huncutság. A díjra egyébként Európától Amerikáig mindenütt felkapták a fejüket, és azóta sorra kapom a meghívásokat más nemzetközi fesztiválokra. Fontosnak tartom, hogy korszakos jelentőségű prózaíróink, Nádas Péter, Krasznahorkai László, mellett egy magyar költő neve is felmerül az irodalmi tőzsdék világában. A mindenkori kulturális kormányzat feladata és felelőssége annak felismerése és rendszerszintű támogatása, hogy a magyar irodalom igazi hungarikum, értékeinek eljuttatása a világ különböző pontjaira országimázs-növelő tényező. Történtek lépések ezügyben, de úgy érzem, még bizony messze vagyunk az ideálisnak mondható állapottól.
A díjátadó ünnepségen a díjazott a díszes oklevél mellett egy üveg ötvenéves, 10 ezer euró értékű, eredeti palackozású úgynevezett fehér likőrt, továbbá 20 ezer euró összegű jutalmat vehet át. Mi köze az irodalomnak a likőrhöz?
Az „1573” Nemzetközi Költészeti Nagydíj és a hozzá csatolt konferencia óriási büdzséből nőhetett csak ilyen nagyra. Képzeljük el, hogy 700 kínai művész, írók, zenészek, festők, kritikusok, műfordítók, továbbá 60 külföldi költő kapott az impozáns díjátadó gálára meghívást. Mekkora utazási- és szállásköltséget takar ez! A város tele volt az esemény plakátjaival, tévé- és rádiótársaságok adták egymásnak a kilincset, és a kísérő programokról még nem is beszéltünk. Az ország legnagyobb és legrégebbi likőrkészítő nagyvállalata, valamint Szecsuán tartomány kulturális kormányzata állja évről évre a horribilis költségeket. És ebben az én díjazásom, utaztatásom és teljeskörű ellátásom csak csepp a tengerben. Az 1573 egyébként Kína legrégebbi fennmaradt és ma is működő szeszfőzdéjének megalakulási éve. Voltam ott, lélegzetelállító az egész, hiszen egyszerre múzeum, kiállítóhelységek sora, és működő szeszfőzde komplexum. Az onnan kikerülő pálinka 60 %-os! És nem egyszer, nem is kétszer kóstoltatták velünk!
Megjelenik a nagyvilágban. Ezt kevesen mondhatják el magukról. A hazai kollégák hogyan viselik a sikereit?
Amikor a hazai sajtó a nyáron közzétette, hogy az idei kínai nagydíjas én lettem, kb. ezerötszáz gratuláció érkezett a legkülönfélébb kommunikációs csatornákon. Aki nem gratulált írásban, az megtette azóta szóban, személyesen. Több írószervezet a hivatalos honlapján tette közzé, és gratulált hozzá. A Szépírók Társasága még az eredeti kínai nyelvű értékelést is lehozta, ha valaki kételkedne. A művészvilágban élve sokszor hallom, hogy milyen irigyek a kollégák, és megpróbálják minden eszközzel relativizálni, vagy éppen elhallgatni a sajnos nem túl gyakori nemzetközi sikerek hozóinak érdemeit. Én épp az ellenkezőjét tapasztaltam: írótársaimmal együtt örülünk annak, ha valamelyikünkre felfigyel a világ. Ma rám, holnap őrá.
Saját alkotói munkássága mellett céget vezet, folyóirata és kiadója van, a Parnasszus. Mit jelent az életében a Parnasszus. A neve beszédes. Mesélne erről és ennek kapcsán művészi, emberi hitvallásáról?
Édesapám egyszer azt mondta: „csak akkor élsz igazán, ha van valami, amiért meghalnál.” Számomra ez a Parnasszus. 28 névvel ezelőtt, mint az azóta is egyetlen hazai költészeti folyóirat indult. Te jó ég, rövidesen 30 évesek leszünk. Évi négy számról hatra emeltük a tétet; a két plusz szám világirodalmi magazin lett, mert a Nagyvilág kimúlása óta nincs otthona a világlírának. Példányszámunk a duplájára emelkedett, lapszámbemutatóink eseményszámba mennek. Aki nem hiszi, vegye a fáradságot, és jöjjön el. Akkora volt az igény egy verskiadóra, hogy 20 éve megindítottuk a Parnasszus Kiadót, amelyben verseskötetek, versfordításkötetek és költészetről szóló esszé- és tanulmánykötetek jelennek nálunk meg. Menet közben bővítettük a palettát, és kisprózát is kiadunk. Cselényi Béla szerzőnk nemrég Artisjus-díjas lett, elsőkötetes prózaszerzőnk, Gaál-Nyeste Kata pedig a Margó-díj tízes listájára küzdötte fel magát. Írni és írni hagyni. Ez az én alkotói-emberi hitvallásom, hiszen a költészet nincs egyedül, elődeink és utódaink vannak, egymásra vagyunk utalva, ha tetszik, ha nem. És nem árt, ha ezt az egymásrautaltságot egymás munkásságának megbecsülésével próbáljuk meg enyhíteni.
