Mire ez a nap véget ér

|

Interjú Nyerges Gábor Ádámmal – 1. rész

Nyerges Gábor Ádám második regénye, a Mire ez a nap véget ér júniusban a Könyvhéten debütált volna, ám az idei pandémia – ahogyan sok minden más kulturális jelenség esetében is – átszervezte a megjelenést.

Nyerges Gábor Ádám

A kötet a Prae Kiadó gondozásában nyár eleje helyett ősszel jelenik meg, tervek szerint az őszre halasztott Könyvhéten. A kötet apropóján beszélgettem a szerzővel – a lehető legjobb járványügyi intézkedések mellett, online formátumban, ,,két ülésben”.

Nyerges Gábor Ádám költő, író, az Apokrif folyóirat alapító-főszerkesztője, irodalomtudós, szakterülete Orbán Ottó költészete. Verseskötetei: Helyi érzéstelenítés (2010); Számvetésforgó (2012); Az elfelejtett ünnep (2015); Berendezkedés (2018). Első regénye: Sziránó (2013) – melynek címszereplője az idei kötetben is tiszteletét teszi. Írásai több művészeti folyóiratban rendszeresen fel-feltűnnek: Alföld, ÉS, Hévíz, Jelenkor, Kalligram, Tiszatáj.

Több kortársát indította útjára, szerkesztette írásaikat az Apokrifban, a belőle kisarjadó Apokrif Könyvek-sorozatban, továbbá az ART7 művészeti portál hasábjain.

Kalmár Balázs: Hogy érzed magad így lassan, ha jól tudom, egy évvel a regény befejezése óta ezzel a még virtuálisan létező, de létező regénnyel? Milyen a viszonyotok? 

Nyerges Gábor Ádám: Ó, ha csak egy éve lett volna! De hát, míg a regény megírásának 2011 elején kezdtem neki, a lezárása 2017 nyarára esett, szóval lassan három éve is, hogy befejeztem. Azt kell mondjam, ez a mostani talán a legjobb lelkiállapotom az eddigi műveim lezárása után tapasztaltak közül. Persze, főleg azóta, hogy az előző verseskötetemet megjelentető Prae Kiadónál irodalmi otthonra leltem, így pedig arra a típusú alkotói nyugalomra és stabilitásra, ami a józan ész megőrzéséhez szükséges. Szóval mióta tudom, hogy a regény meg fog jelenni, a nyugalom szobra vagyok, mi több, ennyi idő távlatából sem utáltam meg a szöveget, továbbra is szeretem, minden (nem kevés) megírása alatt és azóta tapasztalt, vele kapcsolatos nehézség ellenére is összességében továbbra is inkább harmonikus a szöveg és köztem lévő viszony, mint korábban bármelyik esetében volt. Talán csak a legutóbbi verseskötetem (Berendezkedés, 2018) esetében volt még így, lehet, azért is, mert mind azt, mind a Mire ez a nap véget ért afféle belső határoknak érzem a pályámon, valahogy, valamit képesek voltak lezárni és egyben el is indítani bennem, letudtam, megírtam velük két nagy léptékű egységet mindabból, amit úgynevezett fiatal életemben, pályakezdőként vágytam és terveztem – nagyjából pont akkorra, mire ez a szakasz (életkoromat és irodalmi pályámat tekintve is) lezárult. Ez néminemű megnyugvással tölt el.

Rögtön az elején játsszunk egy kicsit: tegyünk úgy, mintha nem olvastam volna a könyvedet! Miről szól a legújabb regényed, bemutatod kicsit nekem?

Egy gimnáziumi osztály négy évéről – ha röviden akarom összefoglalni. Illetve dehogyis, teszem hozzá – ha pedig hosszabban. Arról, ahogyan hol súrlódva, hol egymás mellett ellétezgetve kell tengessék az életüket kényszerűen összezárt emberek (kamaszok és felnőttek), miközben hierarchikusan és főleg érzelmileg is kusza alá- és fölérendeltségi viszonyokban léteznek – de, ami legfontosabb, hogy egymásnak kiszolgáltatva. Ilyen helyzetekben (és ha csak nem egy lakatlan szigeten élünk, ilyen helyzetekben telik az egész életünk) csak egy valami segíthet igazán, az empátia és a szolidaritás. Ez viszont a regényemben szereplőknek nem valami nagy erőssége. Szóval, mint valami kémiai kísérletben, összeütünk csomó reagenst, ha kell, még meg is rázzuk a kémcsövet, aztán nézzük, mi sül ki mindebből; például, ha egy rakás kamaszt és boldogtalan felnőttet összezárunk, és közelről figyeljük, hogy mit tudnak kezdeni a bizonytalanságaikkal, szorongásaikkal, magányukkal. Ezt pásztázza, nézegeti a regényem.

Zoltán Gábor nyilatkozta egy helyütt, hogy valójában Szomszédot akarta először megírni, de mégis előbb jött az Orgia. Folytatásnak tekinted a Mire ez a nap véget ért? Ha igen, akkor melyik volt előbb?

Meglepő lesz talán, de inkább nem tekintem folytatásnak (mármint a 2013-ban megjelent első kisregényem viszonylatában), mint igen. Holott nem jársz messze az igazságtól. Amikor 2010 végén befejeztem a Sziránó című kisregényt vagy inkább, pontosabban: prózakötetet (ez jelent meg végül 2013 végén), és 2011 elején már neki is fogtam a Mire ez a nap véget ér elővázlatainak, még valóban folytatásként képzeltem el ezt a regényt. Mi több, trilógiát terveztem, nagyjából a magyar oktatási rendszer stációi szerint tagolt (anti?)fejlődésregény-folyamként. Mindebből annyi meg is valósult, hogy a Mire ez a nap véget ér valóban egy gimnáziumi osztály négy évét fogja át, de menet közben – a hat és fél évig tartó munka során volt időm sokszor újragondolni a koncepciót – több minden is megváltozott. Legelőször is elvetettem a harmadik regény ötletét, ami egy afféle középgiccses, érdektelen történet lett volna „a felnövés és a felnőtt élet szürkeségéről és viszontagságairól” vagy valami efféle lózungról, amit huszonegy-két évesen még mélyenszántó és magvas koncepciónak tartottam. (Végül, 2016-ban aztán írtam egy, a Sziránó-univerzumtól teljesen idegen, de kétségkívül egyetemista főhőst szerepeltető, rövid kisregényt. Azóta is a fiók mélyén lakik, de mivel én személy szerint nagyon szeretem azt a szöveget, előbb-utóbb elképzelhető, hogy a kiadóm orra alá dugom, bízva benne, hogy ők is szeretni fogják, és egyszer majd megjelenhet.)

Másrészt, ami talán fontosabb fejlemény, rájöttem már a munka viszonylag korai szakaszában, egy-másfél évvel a megkezdése után, hogy ez a pro forma folytatásnak elkezdett mű bizony mégsem az. Sziránó ugyan mindkét regényben szerepel, de a Mire ez a nap…-ban már csak egyike a fontosabb karaktereknek (nem is a legérdekesebbnek, érzésem szerint), a regény nagyobbrészt más tónusban, más jellegű karakterek más jellegű történetei kapcsán szól valami másról, mint a Sziránó. Egy szó mint száz, a kettő közt több a különbség, mint a hasonlóság. Részemről semmi akadálya, hogy bárki, aki szerette a Sziránót, annak folytatásaként olvassa (meg úgy egyáltalán, hadd döntse el minden olvasó, hogy minek olvas valamit), de szó ne érje a ház elejét: én előre szóltam, folytatásként befogadva bizonyosan csalódás lesz. De remélem, inkább pozitív értelemben.

Magad számára munka közben, voltak-e, ha igen, ki(k) a legfontosabb irodalmi előképeid? Kik tudtak átsegíteni egy-egy nehézségen és ki az, aki hasonló témában írt, vagy kicsit hasonlóan, de teljesen elvetetted? 

Hú, ez nem könnyű. Nagyon hosszú ideig dolgoztam ezen a regényen, még ha nem is egyenletesen, hol szinte teljesen megrekedve (többször majdnem hagytam is a francba az egészet), hol meglódulva, és eközben sok-sok ezer elolvasott oldal folyt át rajtam. Ilyenkor mindig van valami jó értelemben vett hordalék; ha nem is azt mondom, hogy minden összefügg mindennel, de egy kicsit bizonnyal minden hat az ember gondolkodására, szemléletére, világlátására, amit csak olvas, vers, próza, de akár szakszöveg is, utólag már nehezen visszafejthető módon – hát még, ha ügyes voltam, végképp, már számomra is észlelhetetlen finomsággal. Mondok hát két direkt nem irodalmi példát. Sokféle zene beúszik magában a szövegben is, de az a végtelenül butuska és pofátlanul könnyed érzetű Tokyo Police Club szám, ami, teljesen abszurd módon, a maga felszínességével, egy nyári délutánon, a kilencedik kerületben mászkálva, két nehéz cekkerrel a kezemben, egyszeriben rávezetett az egyik legfontosabb tantuszleesésre azzal kapcsolatban, hogy miről is szól a regényem, vagy hogy is mondjam, hogy milyen nézőpontból, honnan nézem én ebben a regényben íróként a fiatalság tapasztalatát, még utalásszinten sincs benne, pedig lám, milyen fontos szerepet játszott. Ahogy a számomra (nem is akármilyen) szépirodalmi értékkel bíró tévésorozat, a The Sopranos ember- vagy létszemlélete és hihetetlen szuggesztív, elképesztő vizualitású álomjelenetei is ott bujkálnak sok-sok jelenet hátterében, anélkül, hogy egy az egyben tetten érhető volna a hatásuk.

Na de, hogy ne blicceljem el teljesen az irodalmi vonatkozásokat sem: igen szerénytelenül hivatkoznék Krasznahorkai csodálatosan nyakatekert mondatszövésére, ami számomra önmagában is szinte zenei élményt nyújt, egyben pedig afféle akaratlan, megerősítő vállon veregetést, tudniillik, hogy a pályakezdő koromban (és néha azóta is) időről időre kritizált, hosszú, komplikált, agyonbonyolított, túljelzőzött mondataim (lásd akár ezt a mondatmonstrumot is!) azért nem teljesen ördögtől való dolgok, szabad így is írni, még ha az épp kurrens irodalmi divatokba a rövidebb, szikárabb és áramvonalasabb mondatszövési technikák passzolnak inkább. Szóval büszkén tartom magam elé, afféle patrónusként Krasznahorkai, de akár néhol Nádas csodálatosan bonyolult mondatait is, mondván, Magyarországon tőlük, a világirodalomban talán Thomas Bernhardtól tanulgatva kezdtem tudatosítgatni ezt a bonyolítási hajlamom és jártam ki a magam központozási iskoláját.

A lírai munká(i)d mennyire hatottak a prózádra? Hadd éljek egy hasonlattal. Volt már szerencsém többször a verseidet felolvasni, előadni. Minden költőnél azt érzem, hogy bármennyire köznapian is akar beszélni, mégis recitálja a verseit. Sőt, minden költőnél érzem, hogy a vers feszültségét azzal éri el, hogy az előadás a levegő kifújásához hasonlít. Nálad is hasonlót érzek. Na most ez a levegőfújás nálad egy végtelen áradást hoz létre a szövegeidben – és ez igaz a prózádra is! Így kérdezem, hogy mennyiben érzed azt, hogy hatott benned például a Berendezkedés szöveganyaga a Mire ez a nap véget érre?

Oké, ezt is szét kell szálaznom kicsit (persze, mit nem?), hogy valamirevaló választ tudjak adni. Nem tudom, tényleg van-e összefüggés az előadásmódom és maguk a szövegek közt, de ebben rád hagyatkozom, megítélni nem tudom, valamint logikus is: a szerző akarva-akaratlanul is kicsit mindig értelmezve olvassa fel a műveit, szóval ténylegesen lehet összefüggés a két dolog között. Az más kérdés, hogy meglep, amit mondasz, én ugyanis mindig kicsit száraznak, szikárnak érzem belülről, ahogy olvasok – nem véletlenül, kevés kivétellel az ilyen felolvasókat szeretem hallgatni is. Mármint, ha a szöveg az, ami megteremti a hatást, nem a felolvasó drámai sóhajai és röcögtetése, hogy kicsit sarkítva fogalmazzak. Akárhogy is, igazad lehet abban is, hogy a Berendezkedés jó pár verse is „árad”, ahogy a Mire ez a nap… sok-sok mondata is (ld. egy válasszal fentebb). De a kettő szerintem mégis különböző típusú és funkciójú ártereket hoz létre. A versekben ez inkább valami körülbeszélő, feszült (retorikai) dadogásszerűségnek tűnik nekem, több nekifutásos közlésnek, egy szó mint száz, éppen a kifejezés nehézsége látszik benne – számomra. Afféle diszharmonikus kompozíciók ezek a nyökögő hosszúversek. A regényben inkább érzek valami megeredő, klasszikusabban harmonikus prózaritmust, amiben az apró részletekre koncentráló, nagyon erősen kalibrált fókusz úszik/csobog/hömpölyög át (fejezete válogatja) újabb és újabb jelenetnyi, kimerevített szituációk leírásába. De az, hogy a szerző, lévén túl közelről nézi, (bizonyos szempontból) a legbandzsább értelmezője a saját írásainak, ebben az esetben fokozottan igaz. Valószínűleg tisztességesebb, felelősségteljesebb válasz lett volna a belső érzeteim leírása helyett csak hetykén annyival elintéznem a dolgot, hogy „mit tudom én”.

Egy kicsikét kezdenék közelíteni a szöveghez. Az egyik fentebbi válaszodban utaltál rá, hogy Sziránó már csak fontosabb szereplőnek számít a regényben. Muszáj kajánul megkérdeznem, hogy ki lett számodra a legkedvesebb szereplő, figura, és miért?

Igen, ez, azt hiszem, egy természetes folyamat része volt. Sziránó persze a Mire ez a nap véget érben is lényeges, sokat szem előtt lévő karakter maradt, de, szemben a kisregénnyel, aminek anno a címszereplője volt, itt már nem tölti be azt a szerepet, tehát hogy a saját kicsiny naprendszere közepén csücsülve ő legyen a központi entitás, ami felé mutatva összefutnak a különböző cselekményszálak. Ilyen értelemben inkább afféle virtuális főszereplője van a regénynek: az a teljesen véletlenszerű szerveződésű közeg, ami ez esetben egy gimnáziumi osztály spektrumában tűnt a legjobban megírhatónak (nem véletlenül szerepel Osztály többnyire nagy kezdőbetűvel, ténylegesen karakterként megjelenítve a szövegben). De lehetett volna akár munka- vagy hobbiközösség, akár egy egész nemzetnyi ember is a regény fókuszában. A központi figura kérdése… – és hát ez az igazi kérdés, hogy például egy munkaközösségnyi pedagógus, egy osztálynyi kamasz lehet-e, tömörülhet-e olyan közösségbe, aminek tényleges, igazi és saját identitása van. Egyáltalán, kell-e ez, jó-e ez. És ha igen, mik ennek a határai, meddig érvényesek ezek az identitások és honnan nézve, milyen limiteken felül üresednek ki? Mert elvégre a közösségek egyik fő értelme az kéne legyen, hogy ne legyünk egyedül bennük, a valahová tartozás élményét kínálják az egyedül vagyok tapasztalatával szemben. Csak éppen nem mindegy, hogy ez az élmény mennyire mély és tartalmas, hogy miközben akár egy tanulócsoporthoz, munkaközösséghez, önszerveződő társasághoz, vallási vagy politikai mozgalomhoz, nemzethez, satöbbihez tartozunk, ezek a csoportok mivel tesznek, ha tesznek, gazdagabbá minket emberileg. S hogy miközben a valahová kötődés élményét (illúzióját?) kínálják, nem válhatunk-e közben választott és nem választott társaságainkban is nagyon magányossá, méghozzá csalafinta módon úgy, hogy épp az összetartozás illúziója miatt erre fel se figyelünk, észre se vesszük, mi a probléma? Egy ilyen regénykoncepciónál egyszerűen nem működött volna egyetlen kiemelt főhős, egyetlen központi karakter, értelemszerűen. Sziránó, ahogy a többi szereplő is, így-úgy ellétezget, próbál legjobb tudása szerint funkcionálni ebben a mindennapos, mégis roppant furcsa, abszurd rendszerként működő világban, ami a megszokott emberi létezésünk, az úgynevezett szürke hétköznapok, és közben próbál nem totálisan egyedül lenni benne, a társaihoz hasonlóan. Több-kevesebb részsikerrel.

Hogy a kérdés második felére is válaszoljak, már csak azért is nagyon jó volt Sziránó karakterének visszaszorulása, mert így olyan szereplők is fontosabbá válhattak, akik talán valahol elfonnyadtak-elsorvadtak volna egy direkte egyetlen szereplő köré épített koncepcióban. Ilyen a Kuka nevű fiú is, aki (nomen est omen) amolyan hallgatag, „nyugodt” gyerek, nem zavar sok vizet, visszahúzódó, introvertált. Valamennyire még rémlik is, hogy eredetileg amolyan „színesítő elemként”, szórakoztató háttérkarakterként gondoltam rá – mint valami szobanövény, kushadt volna tétován a legtöbb jelenet hátterében. De – és számomra ezek az írásfolyamat legélvezetesebb pillanatai – minden előzetes tervtől függetlenül Kuka (és a legtöbb másik karakter is) az által, hogy írás közben magam is jobban, közelebbről megismertem, bár ez afféle írói közhely, szabályosan életre kelt. Egyre jobban belakta a szöveget, nagyon izgalmassá vált számomra, ahogy (mint egy leeresztett kerti medence, amikor levegővel kezdik pumpálni) folyamatosan egyre inkább három dimenzióssá vált. Díszletfunkció helyett sorsa lett, tétje a vele történteknek és általa tetteknek. Szerencsére (másképp nem is stimmelt volna minden) az összes karakteremet élveztem írni, de a kukás részeket talán a legjobban. Végül a regény egyik legfontosabb összetevője vált belőle.

Fotó: Bach Máté

Ilyenkor van egy általános kérdés, amit minden kérdező feltesz: mennyi az életed ebben a regényben? De én egy kicsikét csavarnék ezen a kérdésen: a munkád során bedolgozod-e a személyes élményeidet? Ha igen, akkor ezek az élmények számodra megváltoznak-e? És ha már az imént kajánkodtam: ha van ilyen élményed, amelyet beleírtál, melyiket érzed a legjobbnak? Melyik adja át szerinted a legjobban az élményt, ami a valóságból irodalom lett?

Ilyen szempontból is sokféle író van, és jellemzők a szélsőértékek is: akik szinte csak a fantáziájukból és akik csak a személyes tapasztalataikból dolgoznak. Én viszont, ha választanék a kétféle inspiráció közül (de hát: miért is kéne?), nagy-nagy veszteséget kéne elkönyveljek az írói lehetőségeim terén. Ilyen szempontból ez a regény talán a legsokszínűbb művem, került bele olyasmi is, ami teljesen a fantázia szüleménye, és egy-egy jelenet szinte egy az egyben abból lett átemelve, ahogy valami az emlékezetemben megmaradt. A regény tetemes többsége azonban, a sztorik, a szereplők is, vegyes technikával készültek: sok mindent alapoztam a privát tapasztalataimra (milyen amúgy a nem privát tapasztalat, vajon amit képzelünk, azt nem mi tapasztaljuk meg? – ugyan már), de nem izgat különösebben a személyes sztorijaim közreadása. Nem is szégyenlősség van emögött, csak egyszerűen nem vélem úgy, hogy az életem regényért kiáltana. Minden igazán jó mű létrehozza viszont a saját valóságát, a saját realitásának kereteit, engem adott írásban mindig az izgat, hogy annak a speciális realitásában valami hiteles-e vagy sem. Ezek nem rögzített kategóriák, ami egyik író egyik művében teljesen meggyőzően hat, belesimul a művébe, zavaróan idegen test lehetne egy másik regény vagy novella világában. Ami a képzeletemet és az emlékeimet illeti, amikor írok, mindent ennek a szándéknak, ennek az igénynek rendelek alá. Szóval nem azért csavarintok ide-oda egy-egy memóriámban őrzött történeten, nem azért gyúrok össze igen gyakran több volt vagy jelenlegi ismerősöm ilyen-olyan vonásaiból (és én magam is szinte mindig összetevő vagyok ezekben a karakterekben, de sosem kizárólagos, én is mindig csak „hozzáadott anyag” vagyok), hogy elrejtsem a privát életem nyomait, hanem mert az irodalomnak, legalábbis nálam, egyszerűen más igényei vannak. Azok szerint dolgozom. És ha a „hozott anyag” feldolgozásában el tudnék még különíteni jobban és kevésbé jól sikerülteket, még biztosan nem lennék kész a munkával.

/Folytatása következik/

CÍMKÉK: