Interjú Grecsó Krisztiánnal
Grecsó Krisztián írónak a Magamról többet kötete után most jelenik meg a Belefér egy pici szívbe című gyermekverseskönyve. Az új mű motívumrendszerében egyfajta folytatása lesz az első könyvnek. A beszélgetésünk apropója tehát az új szerzemény, de szó esik zenéről, színházról, a Színműről, a jellegzetes bölcsész kinézetről, apaságról, feldolgozásról vagy annak hiányáról. Az Élet és Irodalom szerkesztőségében találkozunk, ahol délelőtt megbeszélése volt…
Grecsó Krisztián Fotók: Keszte Bálint
Tegnap a Többet magunkról című zenés-táncos irodalmi esetetek volt a Várkert Bazárban, mely a Grecsó fivérek művészete köré épül. Hogy sikerült?
Nagyon jól, pedig a körülmények elég nehézkesek voltak. A koncert előtt arab fenyegetéseket kapott az esemény, így ki kellett hívnunk a rendőrséget, illetve már érvényben volt az intézkedés, mely alapján csak minden harmadik széken ülhetett valaki. Én mégis szárnyakat kaptam, hiszen minden nehézség ellenére ott volt százötven ember, ami most tömegnek számít. Tudtuk, hogy ez alatt az idő alatt éppen húszezer ember tombol a Fradi-Juventuson, minden létező szabályt megszegve, mégis tapintható volt az angyalsereg a terem fölött. Ráadásul tegnap jött ki az új kötetem a nyomdából, én pedig egyfajta improvizatív jelleggel azt mondtam a közönségnek, tudják mit, bár Önök felnőttek, de felolvasnék néhány gyerekverset, hiszen mindenkiben ott él az alsós. Remekül fogadták.
A Magamról többet jellegzetes sorai: „Hány éve várok rá, hogy elénekelhessem valakinek a Bóbitát, aki fontosabb, mint én”. Az új kötet – amely gyerekeknek szól – már hozza magával, hogy saját műveidet is „előadhatod” valakinek, aki magadnál is fontosabb…
Hogyne, abszolút. Hazaviszed, a gyerek elkezdi használni úgy, mint bármelyik könyvet, az valami csoda. Ő még nem tudja, hogy róla szól, és azt sem, hogy benne van. Baranyai B. András a könyv illusztrátora egészen kiváló, kifinomult rajzaiban nem elhanyagolható a humor sem. Például vannak olyan figurák, amelyek picit hasonlítanak ránk. Másfelől pedig régóta nem szórakoztam ennyire jól egy mű megírásánál, mint most, hiszen ez nem úgy született, ahogy a többi. Valódi helyzetekből jöttek, mint a ringatásból, a nyugtatásból… vagyis, ahol a ritmusnak szerepe van. Próbálod megnyugtatni, miközben azokat a verseket mondod neki, amiket nagyon szeretsz: József Attilákat, Weöres Sándort, hiszen itt az a lényeg, hogy pörögjön a szöveg, és akkor egy idő után már más szövegeket fogsz mondani arra a ritmusra. Most kivételesen fontos volt, hogy nálam legyen a jegyzetelős füzet – pedig nem vagyok jegyzetelős író –, de ha éppen fürdetés közben jött rám a rímpár, muszáj volt valahogy megoldanom…
Akkor jól értem, hogy először a ritmust kellett megtalálnod?
Igen, sokszor a Weöres Sándor-i klasszikus gyermekvers hagyományra játszottam rá. A Magamról többet egyik legfontosabb motívuma a Bóbita, amit azt hiszem, minden magyar ember ismer, legalábbis, aki beszéli is a nyelvet. Most viszont én is beállhatok ebbe a nyelvi sorba, amiben tovább adhatom ezt a nyelvi tudást valakinek. Ahol a Magamról többet véget ér – egy szülő-metamorfózis föladott motívumával, mely a Bóbitához kapcsolódik –, ott folytatódik az új kötetben egy Bóbitás nyitóverssel, ami arról szól, mit is jelent Bóbitának lenni. Ezt mindenképpen tovább szerettem volna vinni, körül járva azt, mi is ez a metamorfózis. Mit is jelent az, amikor egy egész világra teljesen másképp nézek, hiszen a szülővé válás során a világhoz való hozzáállás is megváltozik.
A mű megírásánál figyeltél arra, hogy amikor a szülő majd a negyvenedik alkalommal olvassa fel ugyanazt, ő is jól szórakozzon?
Igen, próbáltam olyan poénokat beletenni, ami a szülőt is szórakoztatja. Emellett igyekeztem nem didaktikus lenni, de akadnak olyan élethelyzetek, amelyeket nem könnyű kommunikálni: néha a vers a maga humorával és rímével könnyebben elmondja ezeket a dolgokat. Például, hogy mi a húsvét, mit jelent ma egy gyereknek az ünnep, akár úgy, hogy közben a család külföldön él… Vagy hogyan lehet elmagyarázni egy gyereknek rögtön a kezdetektől az örökbefogadást: hogy ugyanolyan rendes család vagyunk, ugyanúgy az édes szüleid vagyunk, csak a szívünkbe születtél, nem a testünkbe. Ez a mese egyébként egy kétezer éves történet, hiszen az első, akit örökbe fogadtak, az Jézus volt. Vagyis az egész hitünk arra alapszik, hogy egy „Isten-gyermeket” egy emberpár örökbe fogad. Erről az oldalról közelítettem a karácsonyi versek felé, és persze igyekszik játékos lenni, és benne van, hogy József nem egy superman, és a pulcsija sem szkafander. Félre ne értsd, nem ideologikusan írtam meg, hanem könnyedén és szeretettel. Ráadásul az is bennem van, hogy a gyerekek harminc éve ugyanazokat a mondókákat mondják, pedig születnek jók, és lehet újítani. Nagy kockázat ugyan, de kellenek a kihívások, különben az író is unatkozik.
Az új verseknek lesz megzenésített verziójuk?
Igen, már készülnek is, méghozzá Szabó Attila zeneszerző segítségével, akit a Csík Zenekarból ismerhetünk. Csak májusban lenne majd, hiszen addig talán elvonul a „háború”; egy interaktív délelőttöt tervezünk alsósoknak, ami egy zenés-táncos óra lenne, játékokkal összekötve, és a kötetből kiindulva. Mivel klasszikus ritmusok vannak benne, így népzenei alapokra is működhet majd. Majorosi Mariann, a Csík Zenekar énekesnője is benne lenne, aki egyébként óvónő is egyben. Talán jövő tavaszra már nem lesz Isten ellen való vétek, ha a gyerekek megfogják egymás kezét.
Ez a home office elég nehéz
Azt mondja, az írónak is kellenek a kihívások, például az unalom ellen. Te írtál négerbe könyveket, de a kezdetekkor még valóságshow-műsorokat is. Milyen iskola volt ez az időszak?
Ahogy sok mai pályakezdő, úgy én is alkalmazott műfajokkal kerestem a kenyeremet, miközben egyébként már az ÉS-nél is szerző voltam. Az irodalom már akkor is valami szent dolog volt, ami értelmet ad az életnek. Magyar írónak lenni a legnagyobb dolog a világon! Hogy ebbe az irodalmi hagyományba valamit betehetsz, hihetetlen érzés. Az, hogy egy valóságshow-ban voltam kénytelen dramaturgiát tanulni, sok mindenre megtanított, például alázatra. Rengeteg emberrel találkoztam, dolgozhattam Sándor Pállal a Hunnia Filmstúdióban, ahol rengeteg forgatókönyvet olvashattam, és rengeteg félét. Talán abban az időszakomban értettem meg, hogy Budapest mennyire rétegzett. Vagyis, egymás mellett élnek társadalmi, kulturális rétegek úgy, hogy gyakorlatilag fogalmuk sincs egymásról. Nagy tragédiája a szakmának, hogy egy létező jól képzett iskolázott réteget – úgy félmilliós réteget Budapesten –, nem tudjuk megszólítani. Se a színház, se a képzőművészet, sem az irodalom.
Vajon hol csúszik el a dolog?
Ezt nem tudom megmondani. Ha például az irodai munkásokat nézem – ahol én a legtöbb munkakör nevét nem értem –, akik felsőoktatásban tanultak, tehát diplomások, nincsenek olvasási nehézségeik, mégis nulla alkalommal mennek el színházba. És azt gondolom, hogy ez nem is az ő hibájuk. Egyetlen egy kivételt látok, akinek sikerült megszólítani ezt a réteget: ez pedig a Budapest Bár, akik a popkultúra felől közelítettek. Mivel nekik sikerült, ez azt jelenti, másnak is sikerülhet.
A Pál utcai fiúk vígszínházas előadását nem könyveled ilyesfajta sikernek?
De, valóban, az is átütött egy ilyen falat. És adja Isten, hogy az a réteg majd nézővé és olvasóvá nevelődik. Ami még megoldás lehet, az a minőségi lektűr. Vagyis a zsáner műfajok – mint a krimik – által olvasóvá nevelődne egy réteg, és talán legtöbbjük a magyar irodalomba is becsatlakozna.
Pont az említett pályakezdésed miatt is azt gondolnám, hogy több rétegbe beleláthatsz, az embert pedig nagyon jól kell ismerned, hiszen róluk írsz…
Hogyne, sokfajta világlátást hozok, ami a naivitásomnak is és a munkabírásomnak is kellett. Szerepet játszik ebben a bölcsészkari elvakultság és sznobéria, ami volt. A mai bölcsészek sokkal nyitottabbak a világ más ingereire, mint mi voltunk. Volt egy pepsi-generációnak nevezett fiatal réteg, amely magasról tett az elvárásokra. Nekem ez nagyon tetszett. Egyik pillanatról a másikra megérkezett a bölcsészkarra egy generáció, akik nem a bölcsészkinézetükkel tűntek ki, ahogy addig, amikor a hajviseletből már pontosan tudni lehetett, ki a bölcsész.
Ennyire hirtelennek látod ezt a váltást? Ez nem egy folyamat?
Normál esetben ez egy folyamat, amiről én beszélek, azt a rendszerváltás mesterséges cezúrája hozta. Lett egy generáció, amely már a kapitalizmusba nőtt bele, és ez olyan szocializációs különbséget hozott, ami képes volt megalkotni ezt a furcsa mesterséges határvonalat. Tehát, aki a rendszerváltás előtt szocializálódott, sokszor úgy érezheti magát, mintha a saját nagyapja volna, a mostani generációkhoz képest.
És ha már generációk: most is van egy fiatal csapat, amely azt merte mondani, hogy elég volt. Elsők között voltál, aki őrségben állt a Színműn. Büszke vagy rájuk?
Hogyne, és őrülten bírom őket. Volt alkalmam az őrködés napján egy fiatal forgatókönyvíróval szóba elegyedni, és azt láttam, rendkívül olvasott, nyitott, és jól látja a dolgokat. Nagyon élveztem. Ha csak a blokád megszervezését vesszük, hihetetlen logisztika lehet: ott legyen a molinó, megszólaljon a technika… Nincs hova hátrálniuk, azt merték mondani, hogy ne nélkülünk döntsetek rólunk. Fontos üzenet ez mindenkinek: a vállalkozóknak, az építőiparban dolgozóknak… mindenkinek. A magyar hagyományokban benne van, hogy a beleállás egy konfliktusba, az a kekeckedés kategóriája, és a Színműs csapatot is ezzel támadják, meg, hogy ilyen bérencek, olyan bérencek. Pedig néha konfliktussal jár, ha gondolkodik az ember. És ez nem arról szól, hogy Vidnyánszky az igazgató, vagy pedig nem.
Hogy állsz most magaddal? Három éve azt mondtad, az ember egyik legnagyobb feladata, hogy saját magát elviselje, elfogadja. Azóta rengeteg minden történt veled. Apa lettél, legyőztél egy súlyos betegséget…
Az elfogadást gyakorlatilag újra kellett tanulnom, hiszen például teljesen más testi kondícióval kellett megbarátkoznom. Korábban soha nem használtam az életminőség szót, hiszen sérthetetlen voltam és szuper hős. Semmi baj nem történhetett. Aztán a rádöbbenés, hogy milyen hiú vagyok, és aztán annak a szomorúsága: jó iskola. Majd az orvos retorikáját megérteni, ahonnan ő beszél…
„Az, amit írtam, lázasan meredt rám” – mondja Kosztolányi a Hajnali részegségben. A Mint akinek hagyaték című versed kapcsán jutott eszembe ez a sor, mely versedről köztudott, hogy az irodalmi esteken nem te olvasod fel, olyan mélyen érint. Ugyanakkor felolvassa más: ezek neked újabb szembesüléssel járnak, vagy a dolgok újra élésével?
Olyannyira, hogy Beck Zolival a Balázsolást úgy olvassuk, hogy Babitsét is, és a sajátomat is, a kettőt rétegezve, ami pedig egészen katartikus és megrázó. Zolinak sem könnyű, hiszen mégiscsak ott ülök közben mellette, és bár popsztár – ő sem fiatalodik –, gyakran elsírja magát. Egyébként a terápiás írás csak alapanyag lehet, attól el kell emelkedni, hogy abból aztán irodalom legyen. Viszont mégiscsak kellett, hogy valamiféle lelki feldolgozáson túl legyek, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. Távolabbról szemlélni másabb, mint belülről. Az ember jobban rálát. Bár nem mondom, hogy nem spóroltam meg a lelki rehabilitációt…
A Többet magamról kötet sem jelentett kis lelki rehabilitációt?
Nem tudom, mennyit segített. Nemrég volt egy közönség előtti beszélgetés, amelyből a tervek szerint podcast is lett volna, de kértem a moderátor Orvos-Tóth Noémit, hogy ne jelenjen meg. Remek szakembernek tartom, aki egy kicsit visszaélt a tudásával, és úgy kirúgta alólam a hokedlit, hogy azt sem tudtam hol vagyok. Ott azért rádöbbentem, hogy mégiscsak rá van csukva az ajtó erre a történetre. De nem akarom kinyitni.
Majd idővel?
Meglátjuk, lesz-e elég erőm hozzá. Azért írni szoktam róla, a prózámban is megjelenik, ami azt jelenti, hogy történeti kontextusba tudom helyezni, tehát mégis tudok róla mesélni. Most főként tárcákat írok, hiszen erre van időm. Ez a home office elég nehéz. Hogyan lehetne otthon dolgozni, miközben valaki veri az ajtót, mert be akar jönni. Krokodilkönnyekkel könyörög a kislányom, én nyilván beengedem, és lőttek a mondatnak…
