„Töredék Hamletnek”
Tandori Dezső (1938. december 8. – 2019. február 13.)
A vasútállomás peronján a könyvesbódé üveglapja mögött
Hamletet pillantottam meg.
(A pályafelvigyázó hóhértekintete kísért.)
A királyfi névjegyét egy verseskötetről nyomta a kezembe.
A fekete lakkozott lapon átsütött a fehér betű:
„Töredék Hamletnek”.
Az irodalom megszállottsága űzni kezd:
izzó fenyveseken, és magányos mezőkön,
süket és kialvó határokon,
hegyek magasán, lejtőkön és csermelyeken átbukdácsolva,
kétségbeesett kitérőkkel,
kanyargós sikátorok és indázó utcák sűrű, levegőtlen
labirintusán átfúrva magam
mintha egész életemben erre az útra készülődtem volna,
a parányi kikötő egyre távolodott,
a keserűség gyümölcse ért,
ott állsz a pocsolya fényében,
árny, felgombolt kabátban,
egymaga.
Rakparti neonest fogadott
rakparti ködfátyol,
túlparti lámpasor,
aztán a villamos villanó fénye föláradt
az alagút torkából a tizenkilences
panoráma-járat, ahol szobor-oroszlán fekszik,
kő-vendége a térnek,
néma fenevad,
fölszikrázott a mélyből a vonat,
a kopár sínpályán a ködből lassan kilábolt,
a közelség színét visszaadta,
sárga a sárga neonban,
karcsú testét hagyta a köd szövetébe fúródni,
elmenőben szökött előlem.
Tandori ezeknél a síneknél lakik.
A puszta létige szomorúságát tanulom tőle.
„s örök álmát alussza már”
Van a „chandleri helyek” vesszőparipám Tandorinál.
Oka: Philip Marlowe magándetektív teleírt névjegye
a költő hamleti korából; azóta pedig, hogy számomra
a Hosszú álom világhírű költészete a halálról
zsinórmértékké vált, a teljes Chandlert kívülről fújom.
Hogy mégis: detektívregény-írót társítana
bárki Tandorival? Ez befoltozhatatlan lyuk a zsákon,
az avíttas hozományon. Még ha verébbel teszi! Megszokott már —
De Chandlert! Szlengesen egy „amit”,
alkoholista legényt,
önbizalmatlan-szegényt,
ki úgy távozott, ment el,
hogy azt sem tudta ki volt.
Mondják, az irodalom-alatti közegben fáznia kell
a lírikusnak, mert a hívek is csupán az eufemizmust
engedhetik meg maguknak, s „nemes ponyva”,
vetik oda, melengetőn; hiába, onnan nincs
szökés a „komoly irodalom” magasába –
Ma már némiképp más a helyzet; az amerikai
Raymond Chandlerrel legalábbis változott a képlet.
Ő bonyolult érzelmekkel megvert hasadt
lélek volt, ki nem hitt magában, s ez életének
olyannyira ólmos árnya, hogy Philip Marlowe-történeteivel
hiába dobott nagyot, a kishitűség percenként az
arcára fagyott, pedig célt ért, talált egy kemény legényt,
Mindenesetre talán haláláig bánta, hogy tehetségét
abba a rámába zárta, ahol a jó, a rossz az úr.
Holott az „égi másba”, ahová álmai hatoltak,
az éteri költészet nyomába eredve, vagyis az
elitista elvárásba fektetett be ifjan, mint annyi más —
Aztán már ideái elhervadtak, szárnyaszegetten,
mindenesetre illúzióit s önmagát is elveszítve,
elzüllve is tán, becsukott ablakú szobájában,
ahol megült a szag, a whiskyszagú magányban,
a véres történet fogta le végleg a kezét, mert
célt ért, talált egy kemény legényt.
Onnan tovább aztán az írói szenvedély röpítette,
s Philip Marlowe melankóliáját fürkészve szívébe
véste, — másnak legalábbis mindörökre –,
hogy számít-e, vagy se, hogy hol fekszik, ha egyszer
meghalt, s örök álmát alussza.
