In memoriam Mátyás Győző
Tudod, doktor, ez nem így volt megírva.
Őszintén szólva nem tudom már, hogy is volt megírva.
Mikor a halálhíred eljutott hozzám, két héttel a távozásod után, tehetetlen dühvel sokáig csak bámultam magam elé némán, ostoroztam a világegyetemet, az égieket, az ostoba ká-európai glóbuszt, mint annyiszor, Weöres sorait zsolozsmázva: „Le a világtörténelemmel”.
Gyászollak, azóta is; a barátaimat, akiket nem kímélt a vak sors; Szebeni Andrist, a világnagy fotográfus zsenit, a drága Nádra Valit, aki elődöm volt a Kritikánál, és téged, a hihetetlenül okos, művelt, penge agyú, villámgyors észjárású pályatársamat.
Mert hisz te az élet császára voltál mindig, már a bölcsészkaron is, a Pesti Barnabás utcában, ahogy caplattál hosszú farmerkabátodban a félemeleti nagy előadóterembe tanárunk, Kardos Pál előadására; te, a délceg, vitriolos humorú, snájdig fiú, aki, mondhatni, feltűnő jelenség voltál az egyetemen.
Sok közös történetünk van. Szerencsére volt hozzá tér és idő, nem is kevés, ami, lám, elfogyott.
Mentünk, mondjuk, Kritika-ankétra a nyolcvanas években, valahová vidékre, Kaposvárra, példának okáért, ahol előadtuk a mondókánkat az alkalmi közönségnek, a színháziaknak is: hárman, te, én és kedvenc főszerkesztőnk, Szerdahelyi István, akinek társaságát az efféle szituációkban mindketten roppantul élveztük. Ami a hivatalos programok után következett, arról tán regényben lenne célszerű értekezni.
Az a könnyű mámor, az vadóc szabadság aztán sosem jött vissza.
Mert akkoriban fölfele ívelt az életünk, és igen, egyre tágabb horizontú, egyre élhetőbb lett a sokszor elviselhetetlennek érzett slampos, kusza, bigott, poroszosan szabályozott világ, a Petri, Esterházy, Csoóri és mások által is sokszor megénekelt lerobbant univerzum.
De a szerkesztőségben színes élet volt a Blahán, ugrattuk egymást, röhögtünk sokat, még ha vér folyt is néha, persze csak áttételesen, mert örökösen helyzet volt, az egyre csak fokozódó nemzetközi helyzet rendre begyűrűzött az egy szem, pici, második emeleti szobába, ahol hangulatjel mutatta a napi világállapotot. S ahol te voltál a punk, aki lazán keresztbe raktad lábaidat az íróasztalon, s rózsaszín kabátban jelentél meg a ritka, hivatalos rendezvényeken.
Kijártunk sörözni a Nemzetibe, néha a Hungáriába is, szerzőkkel, barátokkal találkoztunk, bandáztunk, dumáltunk, vitatkoztunk, és gyakran küldtük el melegebb éghajlatra azokat, akiknek az kijárt.
Akkorra te már elég sokat láttál a nagyvilágból, oxfordi tanulmányutadat mindig nosztalgiával emlegetted, s a régi Mozgó Világ jeles szerzőjeként ültél át 1983-ban a Kritikába. Volt ebben némi szerepem, de ennek nincs már jelentősége. Mozgalmas hely volt az a lap, akkoriban is, s nemcsak azért, mert a Jaruzelski-puccs, lengyelországi szükségállapot után voltunk, s Aczél György éppen fontosnak látta átrendezni káderei mozgásterét, régi harcostársáét, a lapalapító Pándi Pálét is, akit átvezényelt a Népszabadság szerkesztőbizottságába, tényleges funkció nélkül.
Az irodalomkritikai rovat gazdájaként a magyar irodalom számos kiválóságát hoztad be a lapba, írókat, kritikusokat, esszéistákat, irodalomtörténészeket, akik kritikákban, tanulmányokban, interjúkban számoltak be a legújabb trendekről, a dolgok állásáról. 1989 táján, úgy gondolom, az a folyóirat fontos szerepet töltött be a magyar szellemi életben. Ha valaki fellapozza a rendszerváltós évfolyamokat, hiteles és sűrített képet kaphat a szellemi-társadalmi élet mozgásairól.
De te rendületlenül dolgoztál, s folyamatosan írtad a mindig gondolatgazdag filmkritikáidat, tanulmányaidat is; jól emlékszem a Kutya éji dala című Bódy Gábor-filmről s Gothár Megáll az időjéről írott dolgozataidra; öröm volt leadni őket. És szinte minden megjelent lapszám után azt éreztük, hogy fokozatosan nyílik, tágul a kelet-európai égbolt, holott nem voltunk lánglelkű forradalmárok, csak a szakmánkat műveltük, jól-rosszul, ki-ki a maga ízlése és ambíciói szerint.
Időközben már masszív nagyinterjúkat is publikáltál, a közélet, a politika akkori prominenseit faggatva. Csodálva néztem munkabírásodat, írástudói eleganciádat, ahogy vitriolos tollú publicistaként is ringbe szálltál, utóbb a 168 Órában is, nem csekély respektust kiváltva.’89–90-ben rövid időre átmentél a Magyar Naplóhoz, majd hamar visszatértél anyalapodhoz, Kritikába, s a kirajzolódó szép új világban is elég sokfele tájékozódtál. 2010-ben San Francisco következett a pályádon, Fulbright-ösztöndíjjal. Kapcsolatod a lappal lassan megszűnt, de a barátságunk egy percre sem.
Tudtam életed fordulóiról, elegyes bajaidról, nekem mégis mindig megmaradtál annak a könnyed, sármos ifjúnak, akinek megismertelek anno, a bölcsészkaron.
Mikor utoljára beszéltünk, megígérted, hogy rendszeresen írsz majd filmekről, hozzánk, az ART7-re, és találkozunk, ha véget ér a covidos karantén.
És most itt van ez a rettenet.
Hogy már nem tudlak felhívni.
Hogy nem vagy.
Kit szidjak, kárhoztassak?
A világegyetemet? A magyar egészségügyet? A hatalom vezérelte figurákat, akik, volt idő, mikor nehezíteni próbálták a pályádat?
Mindig hű maradtál önmagadhoz. Következetesen jártad a magad útját, ezt is mindig becsültem benned.
Az idő, a gyilkos világjárvány és következményei mindannyiunkat sújtanak. De azért az nem volt benne a pakliban, hogy hatvanhetedik évedben, nagy hatású egyetemi oktatóként, kitűnő tollú íróként, irodalmárként, filmes szakemberként egyszer csak hirtelen távozol. Te, aki mindennap úsztál a Lukácsban.
Bevallom, nem tudok mit kezdeni ezzel az irracionális helyzettel.
Csak a közhelyek jönnek elő.
A fájdalom. A hiány. A hiányod.
Nem tudok és nem is akarok múlt időben gondolni rád, így – nem vigasz – jobb híján csak a régi történeteinket morzsolgatom. A huszonhét közös évet.
Amit meg kell írni egyszer.
Meg a tűnődő, kíváncsi tekintetedet is, a hangodat, a vidámságodat, a könnyű, elsikált Győző-mosolyt, egyebeket.
