Egy újraolvasott Hrabal-életrajzról
Húsz éve, 1998-ban jelent meg magyarul Radko Pytlik életrajzba ágyazott pályaképe Bohumil Hrabalról.
A cseh irodalomban – szemben a miénkkel – nem halt ki az életrajzi életmű-bemutatás, sőt ezt az olvasmányos műfajt szemrebbenés nélkül művelik neves irodalmárok: a filológiai árokásást szívesen elvégző Radko Pytlik korábban előszeretettel összegezte például Hašek-kutatásait ebben a könyvtípusban, ezért számára a Hrabal-emlékkönyv megírása nem okozott gondot. A hašeki tradíció modern folytatója Hrabal, aki művészileg és gondolatilag követhető eszményt lát elődjében. Pytlik „irodalomtörténeti jelenetsorának” alfája és ómegája az úgynevezett prágai iróniában megfogalmazott tétel, ennek pedig – a Svejk kongeniális szerzője nyomdokain – Hrabal a kiteljesítőjévé és glorifikálójává vált. Pytlik ezzel a cseh nézőpontú, de a kettős monarchia hagyományát is magába foglaló szemléletével keres helyet hősének, akinek írói érvényesülését a kor, először az ötvenes évek viszonyai gátolták, majd a szovjet invázió utáni időszak, mivel a hivatalos elvárások és Hrabal jelleme közt áthidalhatatlan szakadék tátongott: nem volt hajlandó a szocialista realizmus rozsdás karójára tűzött sematizmus művelésére. Hrabal bajt hozott a fejére azzal is, hogy már korai műveinek esztétikájával megtörte a konvenciót, és az élet önként választott perifériáját, a libeni külvárost nézte ki alkotói terepéül, ahonnan a „sokdimenziós élet mágikus igenléséhez” eljuthatott. A menny és pokol hrabali gyűjtőlencséjébe állított „ámító”, vagyis a megszemélyesülő elbeszélői én, házi használatra esztétikát kreál a világ tündéri elsajátíthatóságára: „Az ámító, akkor, amikor éppen nem elegyedik beszédbe az emberekkel, önmagát szórakoztatja beszédével, olyan esetekről számol be, amelyek jelentőségét eltúlozza, jelentését elcsúsztatja, összezavarja, mert az ámító az ihlet gyémántszemén szűri át a valóságot. Az ámító olyannyira az elbeszélés megszállottja, hogy úgy látszik, mintha a nyelv maga választotta volna ki az ámítót, hogy az ámító szavainak tükrében szemlélje önmagát, és bizonyítsa magának, mi mindenre képes”.
A bársonyos forradalom eltiprása után Hrabalt betiltják, hétéves szilenciuma pedig egy kétes hitelességű interjúval szűnik meg, melyet aztán a fejére olvasnak; mondatait meghasonlottságának, politikai ambivalenciájának szégyenfoltjává duzzasztják. Hogy Hrabal hozzájárult volna a Hušak-korszak totalitárius diktatúrájának elfogadtatásához, képtelen állítás. Utólag kiderült, hogy az 1975-ös interjú szövegét bepiszkították és meghamisították – ez a politikai és morális ízléstelenség az új diktatúra szükségleteit fejezte ki. Hrabal „bűne” azért történhetett, mert Hrabal nem volt képes a belső disszidensi létre, mint a 89 után (méltán nemzeti és európai) hőssé avanzsált Václav Havel drámaíró, de nem volt képes a száműzetéssel egyet jelentő emigrációt sem vállalni, mint Milan Kundera vagy Josef Skvorecky. Az emigrációval elzárta volna írásait a cseh közönség elől. Hrabal a Tomiba száműzött Ovidius sorsát idézte föl monográfusa előtt. A nagy világámító sokszoros belső odüsszeiája – ez időben a Gottwald-féle sztálinista puccstól gyakorlatilag Havel elnöki beiktatásáig tartott –, Kunderát arra indította, hogy hazája modern kori történelmi periódusát egyszerűen Hrabal-korszaknak titulálja: „ha valaki egyszer nevet akar adni Csehszlovákia szovjet megszállás utáni időszakának, Hrabal-korszaknak kell majd elnevezni”. (A Párizsban élő író mondata a Hrabal-emlékkönyv borítólapján olvasható.)
Ki volt hát valójában Bohumil Hrabal, aki hosszú élete folyamán végsőkig védelmezte mindenféle külső és belső fenyegetettséggel szemben a maga banális love story-ját, hogy a vágy belső modelljével – rendhagyó művészi hitvallásainak egyikével – tükröt tartson a valóság elé? Egy biztos: örökrésze annak a prágai tradíciónak, amely megváltoztatta a világirodalom irodalom képét. Hašek és Kafka csillagjegyében állva azt hagyta az utókorára, hogy az ember ne akarjon „soha recept szerint boldog lenni”. Hrabal varázserejű hős, állítják róla azok a kortársai, akik együtt járták vele kedvenc prágai perifériáit, hogy elfeledjék a mindennapok automatizmusát, a dologszerű létezést. A közép- és kelet-európai irodalmak tágabb körén pedig az a profán szent, aki az író önmagához való hűségének egyszeregyét fogalmazta és élte a totalitárius korszak betonszarkofágja alatt. Hrabal minden erejét csakis a maga feladatára összpontosító karakter volt, és hiába mért ki neki még az itteni lépték szerint is rendhagyó pályát, különös sorsot a történelem, belső szabadságának kivételes foka eltűrte a legmostohább körülményeket is. Pytlik a művészi önkeresést a pálya egészén végighúzódó vezeklésnek tartja, és e vezeklés a gyémánt keménységével metszi ki a személyiségből azt, ami az alkotói munka szempontjából döntő fontossággal bírt: a „köztes helyzetet”, melyről azt állította az író, hogy „emberi sorsok formájában érkeztek” hozzá, vagy amelyeket azáltal hívott elő, hogy saját magát „a meghibbanás határáig” hajszolta.
A valóság inspirációja az egyik elem, a költészeté a másik, amely a közkeletű megítélés szerint Hrabalt Hraballá alakította. Pytlik bemutatja, hogy az írói karakter kialakulása nem lehetett független a tradíciótól, mely a cseh néplélek évszázadokra visszanyúló művelődéstörténeti hagyományát éppúgy fölszívta, mint az időben közeli švejkséget, de az utóbbi archetipikus alakmásának a Sörgyári capriccio-ból világhírnévre szert tett Pepin-bácsinak (alakjai többségéhez hasonlóan) már „gyémánttal van a szívébe vésve az, amiről a filozófusok beszélnek”. Pytlik Hrabal önszemléletének állomásairól festett érzékletes panorámát: a periféria a felhajtóerő, és drámai ellentétekben fejeződik ki az élet hétköznapi csodája: megtanítja szeretni az embert, mert tévedés az, hogy a peremvilágon csorba a lét, vegetál az egyén. Ez talán még áttételesen igaz a közép-kelet-európai régiónak arra a metszetére is, amelyet épp Hrabal világított meg.
Radko Pytlik idézi hősét, aki a „nulla helyzet” egyébként siralmas voltát poétikus köntösbe öltözteti, hogy újabb lendületre, alkotó forrásra leljen belőle: „krédóm a NULLA, és örömmel tölt el, hogy a görög ZÉRO nemcsak a nullát jelenti, hanem a tiszta víziót… számomra elég, ha eljutok a tiszta vízióig és az első képig, az első mondatig, amelyet kiköpök magamból, az asszociáció tudattalanom mélyéből újabb- és újabb mondatokat vonz magával, nem védekezem átfolyásuk ellen, hagyom e mondatokat az erősen megvilágított színpadon végighaladni, hogy lássam, halljam őket, hogy örömöm teljék bennük”.
Radko Pytlik: Hrabal-emlékkönyv. Budapest, 1998. Fordította: Kiss Szemán Róbert.
