Október költői 4
Azon a napon, 1984. október huszonharmadikán, nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött.
Bohumil Hrabal
1984 októberében egy hónapot töltöttem Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt. „Akarja látni arany Prágát?” – írta az egyik elbeszélése fölé Bohumil Hrabal; nekem Hrabal jelentette akkor Prágát Kafka és Hašek bolyongó árnyaival az Óváros szűk utcáiban és a kocsmákban, a kávéházakban.
A fénylő képeslapokon összefűződik a város, a széles homlokzatú házak közt résnyi ég, résnyi kékség, szinte már tapintható közelségben. Finom rezgésű a levegő, a nyílt tér elviselhetőbb a mellékutcánál, a kövezet porrózsáinál a fényben hínárosan csillámló üzletsorok. A város egyik végétől a másikig otthonos béke honolt. A Moldva rakpartjánál, közel a Slávia Kávéház üvegtábláihoz, vadgesztenyék kopogtak.
Tartózkodóbbak az őszi színek, mint a perifériákon. A széles homlokzatú házak közt szórt fény, békés magány Prágában, délután fél három tájt. Ráérősen téblábolok, megkerülök néhány háztömböt, van, amelyiket kétszer, egy-egy sarokkal továbbmerészkedve, egy-egy ismeretlen villamosmegállót meghódítva. A házak hátsó tűzfalait méregetem, az erkélyek nyugalmas íveit, a kapualjak puha és ködös sötétjét. A járda poros kövein az eldobott csikkeket, papírhulladékot. A két-három utcával kijjebb kezdődő külvárost, amely akaratlanul is különbözik a korábban megszokott hangulatoktól. Aztán visszafordulok a Vencel tér felé, és a párkányokat nézem az ablakok előtt. A függönyöket. Többnyire mintásak; nagy, festett virágfejek, és szirmok szecessziós lenyomataival ékeskednek. Az ablakszárnyakat azonban már csukva tartják, legfeljebb szellőztetéskor nyitják ki rövid időre őket. Pedig még meleg fénye van a napnak, érzem, ahogy a szememmel fölitatom a sugarait. Korán van, de nem teszek érte szemrehányást magamnak. Jól esik, hogy elveszem a távolságokban, jól esik, hogy nem feszélyez semmiféle megszokott körülmény. Rábámulok az emberekre, zajos magánnyal, tolakodóan, mint valami kisgyerek. Belemászik az arcomba minden mozdulat. Örülök, hogy itt vagyok. Egy drogéria fölött ezüst rajzolatú üveglap, széttöredezve, a betűk szélein fekete piszok, esőtől és hólétől elkenődött fölirat. Méltósággal eldöcög előttem egy villamoskocsi, a síneken homok korcog, mintha a torkom kaparna cigaretta és sör után. Előbukkan a szemközti kávéház lengőajtaja, ki-becsukódik, aztán nyöszörögve megáll. Az élek között ujjnyi rés, innen is jól látszik, ahol állok.
Kivehető minden: mozgás, fény, érzékeny vibrálás a tekintetekben.
Utóbb söröztem Hrabal törzshelyén az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án.
Csak jóval később derült ki a számomra, hogy Václav Havel az idő tájt éppen a hermanicei börtönben tengette az életét rabkoszton. Megjegyeztem, hogy a belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbjére, mely mellett jártamban-keltemben többször is elgyalogoltam, újdonsült barátaim lopva hívták föl a figyelmet. Volt, hogy az éjszakai órákban, amikor ott ragadtam valamelyiküknél, a rendőrségi URH-ra tapadt a fülünk; sok prágai lakásban odacsavarták a rádió állomáskeresőjét. Az emberek tudni akartak a rendőrségi akciókról, tudni akarták, hogy kikre vadászik a hatóság. Az államvédelmisek állítólag maguk szivárogtatták ki az URH-s sávok adatait.
Azon a napon a könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehetett, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra.
Azon a napon, 1984. október huszonharmadikán, nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben.
Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam Prágának ezen a varázslatos részén, ezért a korán leszálló estben nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát, az ő ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel.
A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek hosszú asztaloknál egymással szemközt. A durva faalkotmányokból több is volt. Az egyik asztal végénél helyet szorítottak nekem is. Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt nedvességnyomok csillantak meg; nemrég törölhették föl a padlót. Hangos ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek egyensúlyoztak megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párában minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.
Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe.
Pepin bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.
Hrabal dedikációja a szerzőnek
