Horváth Csaba: Reptéri nyúl – Beszélgetések Tóth Krisztinával
Rendkívül izgalmas, ahogyan feltárul a művek forrásvidéke, és az alkotó az őt foglalkoztató poétikai kérdéseket, alapvető műhelygondjait osztja meg velünk.
Beszélgetések Tóth Krisztinával – jelzi az alcím, s valóban, tizenegy interjú alkotja a beszélgetőkönyv fejezeteit. A legkorábbi 2008-ban készült, a legújabbak (szám szerint négy) tavaly, a megjelenés évében.
A kiindulópont a Petőfi Irodalmi Múzeum által készített riport volt, mely az akkori harmincas-negyvenes nemzedéket igyekezett feltérképezni. Miután megfogalmazódott jelen kiadvány gondolata, Horváth Csaba irodalomtörténész és Tóth Krisztina többször, több helyszínen leültek beszélgetni, arra törekedtek, hogy az anyag a lehetőségekhez képest minél aktuálisabb és teljesebb legyen. Az egyes beszélgetések bizonyos csomópontok köré szerveződnek: a gyermekkor világa és élményköre, a tárgyakhoz és az állatokhoz való vonzódás, a gyermekirodalom, a műfordítás, majd az egyes művek kerülnek fókuszba. Vannak olyan problémakörök, melyek újra és újra felvetődnek, ám az ismétlődés nem válik zavaróvá, inkább árnyalja és nyomatékosítja a kialakuló képet, a soron következő fejezetek mindig továbbépítik az előzőekben elmondottakat.
Nemcsak az interjúalany életútja, pályaíve rajzolódik ki a kérdések és válaszok, az egymást követő beszélgetések sorából, de a kérdezőről, az ő gondolkodásáról, alapállásáról is sokat megtudhatunk. Mindenekelőtt azt, mennyire alapos, felkészült, kiváló arányérzékkel alakítja kettejük dialógusát, érezhető nyitottsága, kíváncsisága a vele szemben ülő iránt. Láthatóan jól ismerik egymást, az irodalmár sokat tud Tóth Krisztina életéről is, nemcsak műveiről, ennek köszönhetően lesz a kötet személyesebb, közvetlenebb tónusú, de sohasem túlzottan bizalmaskodó. Kiderül az is, hogy ők ketten azonos évben születtek, így magától értetődően idéződnek föl a közös nemzedéki tapasztalatok. Például a tárgyak kapcsán, melyek az író számára különösen fontosak, nem véletlenül szentelnek külön fejezetet a témának. Tóth Krisztina ugyanis szenvedélyesen gyűjti a tárgyakat, leginkább a rajtuk lévő sérülések, kopások érdeklik, amelyek saját történetet hordoznak.
Rendkívül izgalmas, ahogyan feltárul a művek forrásvidéke, és az alkotó az őt foglalkoztató poétikai kérdéseket, alapvető műhelygondjait osztja meg velünk.
Megtudjuk, hogy az Akvárium megírása idején mi érdekelte a regény lehetőségeiben, máskor pedig miért izgalmas kihívás néhány ezer karakternyi szövegben, azok egymáshoz kapcsolódó rendszerében nagyobb összefüggéseket láttatni. Több alkalommal szóba kerül Raymond Carver prózája, s amikor Tóth Krisztina róla beszél, egyúttal önmagáról, saját módszeréről is vall, például a fotós vagy filmes látásmódról, a kisformák, a sűrítés fontosságáról. Nincsenek nagy történetek ebben az alkotói univerzumban, helyettük a szerző jó érzékkel metsz ki és mutat fel bizonyos, többnyire jelentéktelennek tűnő részleteket, amelyek mégis mindent magukban hordoznak, felvillan bennük a világ, az emberi sors teljessége. Különösen vonzó ezekben a szövegekben, hogy az ismerősség érzetét keltik az olvasóban, a különböző figurák, hétköznapi helyzetek és történetek bárhol és bármikor felbukkanhatnak az életünkben.
Az egyik beszélgetésben a zebrán átkelő nyúl képe elevenedik meg, az a bizonytalanság és szorongás, amit az állat a nagy megpróbáltatás közben érezhet. Ezzel kapcsolatban az író felidézi egy másik élményét is, amikor a gépen ülve Madridban egy reptéri nyulat látott, amint rohant a felszálló repülő mellett. „És belegondoltam, hogy jé, hát itt, a reptéren is születnek nyulak. Tényleg nem tudni, hogy kit hova vet az Isten.” Innen a találó címválasztás, mely a kívülállás, az idegenség élményét közvetíti, azt, hogy a világ sokszor mennyire kaotikusnak, átláthatatlannak tűnik, s gyakran kudarcot vallunk, amikor a beilleszkedéshez szükséges szabályokat próbáljuk elsajátítani. Ez az alapélmény nemcsak Tóth Krisztina életútján húzódik végig, de legtöbb figurájának sorsát is meghatározza.
Természetes módon egy hasonló típusú kiadvány nem ölelheti fel a pálya valamennyi állomását, tekintettel kell lenni a terjedelmi korlátokra is. Bizonyára mérlegelték a beszélgetőtársak, mi legyen most hangsúlyosabb, s mi az, ami mellőzhető, mely műveket érdemes kiemelni, s melyeket kell háttérben hagyni. A próza kapja a legnagyobb teret, külön fejezetben helyezik nagyító alá a Vonalkód, a Hazaviszlek, jó?, a Pixel, a Párducpompa című köteteket, Tóth Krisztina máig egyetlen regényét, az Akváriumot, valamint a Rózsavölgyi Szalon felkérésére írott drámáját (Pokémon go).
A versekről azonban kevés szó esik, pedig az epika megjelenése nem váltotta le a lírát az életműben, változatlanul kéz a kézben halad tovább a két műnem. Annak, hogy némi hiányérzettel tettem le a könyvet, csupán az volt az oka, hogy szívesen olvastam volna a versek születéséről, a bemutatkozó kötet megjelenésének körülményeiről, a későbbi kompozíciók kialakulásáról, a lírikusi pálya finom elmozdulásairól, vagy akár az egyetemi évekről, a rendszerváltás küszöbén induló nemzedék sajátos pozíciójáról, szerettem volna többet tudni a sárvári műhelyről, a Lator László vezette műfordító szemináriumról, a költőt ért egyéb hatásokról.
De semmiképpen sem a hiányok határozzák meg az értékelés szempontjait, hanem mindaz, ami bekerült a kötetbe. A Reptéri nyúl rendkívül fontos és tartalmas munka, különösen izgalmas és érdekes lehet a Tóth Krisztina műveit ismerő olvasóknak, mert számos lényeges dilemmát vet fel az életművel kapcsolatban és azon túl is, fontos kérdésekkel szembesítve a befogadót, azokat is, akik csak ezután ismerkednek meg a szövegekkel.
Horváth Csaba: Reptéri nyúl – Beszélgetések Tóth Krisztinával. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018, 302 oldal
