Halmi Tibor: Utolsó csatlakozás
Nem árt, ha az olvasó járatos a történelemben, a filozófiában, a művészetekben, és tudja, hogy ki is volt például Gideon Mantell és Mary Ann, vagy mik is azok a leguánfogú iguanodonok, ha maradéktalanul érteni és élvezni akarja Halmi Tibor verseit.
Halmi Tibor Fotó: Sándor Olivér
„Vidám bestiárium a magyar néplélekről” – így szól az alcím Halmi Tibor Utolsó csatlakozás címet viselő első verseskötetéből. A Magyar Katolikus Lexikon szerint a bestiárum, vagyis „állattankönyv” egykor a művészek és prédikátorok segédkönyve volt. A középkorban a bestiák, azaz képzelt vagy valóságos állatok tulajdonságairól értekező, ezek allegorikus magyarázatával ellátott, didaktikus verseskönyv vagy prózai mű volt a bestiárium.
„A líra: logika; de nem tudomány” – mondta József Attila, és nekünk azonnal beugrik A vidám tudomány (La gaya scienza) címet viselő jeles mű Friedrich Nietzsche tollából. Nem váratlan a képzettársítás, hisz a kötetben többször is felbukkan a filozófus alakja. Sőt, az első ciklus nyitóverse a Nietzsche tanítványai – capriccio címet viseli, nyilvánvalóvá téve már az elején, hogy nem áll távol Halmitól a filozófus gondolatvilága. De kit nem érintett meg huszonévesen merész, sarkos, lényegre törő, messzire látó írásaival a nagy német gondolkodó? Elsősorban leginkább a stílusa, archaizáló nyelvezete kapja meg az embert, majd később mélyül el mondanivalójában, immár harminc fölött.
Harminc alatti viszont a kötetben található versek száma, ami nem tűnik soknak, ám mindenképpen azt jelzi, hogy alapos válogatás előzte meg a könyv végleges tartalmának kialakulását. Egészen pontosan huszonhat vers olvasható, és a szövegek hosszának köszönhetően jött össze a kilencven oldal, ami – a kortárs köteteket szemlélve – épp átlagos terjedelemnek mondható. Nem nevezhető ugyanakkor átlagosnak maga a kötet, mely az Apokrif Könyvek kilencedik és a FISZ Könyvek 104-ik darabja. Talán azért is érezheti úgy az olvasó, hogy egy érett, tapasztalt szerző sorait olvassa, mert a fiatal Halmi Tibor sokféle foglalkozást űzött már, több munkahelye is volt, olykor egymással ellentétes szerepkörben, élethelyzetekben tevékenykedett. Ahogy az Írók Boltjában rendezett könyvbemutatón beszélgetőtársa és a kötet szerkesztője, Nyerges Gábor Ádám fogalmazott: „minden voltál már, csak akasztott ember nem”. Mindezek nyilván nyomot hagynak a szövegeken, átszűrődnek a sorokon.
Az első ciklus előtt mintegy előhangként olvasható az Aki ilyenkor című vers. Nem kell ahhoz különösebben figyelmes, alapos olvasás, hogy ne jöjjön át első olvasatra is: itt egy rokonszenves világlátású, megkapó képekkel dolgozó szerzővel van dolgunk. Egy olyan útkeresővel, aki érzékletes képekkel festi meg a fasor, a tisztások, parkok között tévelygőt, hogy az utolsó sorban mindjárt ellent is mondjon önmagának: „nincs, aki ilyenkor kimenne jegyzetelni” (7.). Mert azonnal jön a cáfolat már az első ciklus címében is: A feljegyzések szerint. Vagyis van itt egy fickó, aki azért mégis kimegy és jegyzetel. A ciklus első versének már a címe (Nietzsche tanítványai – capriccio) is megerősíti bennünk azt, amit a bevezetőben említettünk: a költőnek a német filozófus iránt táplált, nyilvánvaló rokonszenvét. A versben Halmi szabályos világtablót rajzol elénk, már a felütés is ezt ígéri: „a hírre, hogy Nietzsche / tanítványt keres, / megmozdultak Párizs utcái” (11.), és innen három oldalon át egy barokkos tablót szemlélhetünk, benne uráli vademberektől kezdve cseheken, magyarokon, spanyol okkultistákon át a hatszárnyú szeráfokig, akik „az egy főre jutó nagy mennyiségű / szárny miatt nem tudnak úgy ülni, / hogy ne ingereljék vele / folyton a másik orrát” (12). Felsorakoznak a filozófus előtt a középkori inkvizítorok, királymérgek, guillotine-ok, véráztatta lándzsák, Hermész kerükeionja, és már kész is van, áll a bál, hemzsegnek a bestiárium ördögi alakjai, hogy végül a mester súlyos keresztekhez beszéljen reggelig erkölcsről, filozófiáról, de a hetedik kereszt a megoldás, melyen Jézus szenvedő alakja várja, hogy az istentagadó mikor köhög egyet végre, hogy felszisszenhessen fájdalmában.
„Végül Göring arcát / megették a zsidók” – indul a következő vers, Az őstulok árnyékában, és nem szokatlan a meghökkentő kép, a váratlan versindítás Halmitól. A felismerhetően halmis képek (például zubbonyszínű ég alatt [15.]) mellett szintén érdekes, jellemzőnek ható, karakteres megoldás a vers utolsó harmadában a három kérdés – „Ez a kevélység kora?”; „Ez a béke szelíd utópiája?”; „Ez az öröm ideje?” (16.) – szője a közelítő végkifejletet, a kérdésekre adott, három-három sornyi válaszokkal. Mert mindig a vasárnapok a legnehezebbek, amikor a béke csendjét a kakukkos óra vagy a vizet dadogó csap töri meg, és közben recsegnek-ropognak a bútorok görbe kecskelábai. Hasonló utat jár be a Michel Foucault-nak ajánlott A pestis is. Nem véletlenül kerül a versbe Bosch, apokaliptikus világállapotot látunk, a karvalyárnyékú, csőr-orrú magiszterek vesztésre állnak a kutyák segglyukába is benéző pestissel szemben, hogy a vers végén már hollókká metaforizálva, „durva szavak kíséretében / a sarat tapossák, friss halottakért / jönnek rozoga kordén, / a már meglévő hullahegyet / tovább hizlalni” (20.).
Nem árt, ha az olvasó járatos a történelemben, a filozófiában, a művészetekben, és tudja, hogy ki is volt például Gideon Mantell és Mary Ann, vagy mik is azok a leguánfogú iguanodonok, ha maradéktalanul érteni és élvezni akarja Halmi Tibor verseit. Bevallom, magam is internetes kereséshez fordultam egyes esetekben, ha nem volt világos fogalmam bizonyos bestiákról, és az előbb említett geológus és felesége sem volt mindennapi tudásbázisom része.
A versek közé öt haiku is beékelésre került, első olvasatban (tévesen) azt hittem, mintegy cikluszárásokként, de ahhoz, hogy ilyen szerepkört tulajdoníthassak nekik, úgy tűnik, túl nagy számban szerepelnek a kötetben. Nem nyilvánvaló ugyanakkor, hogy milyen rendezőelv szerint lettek elhelyezve, akár az elsőt, a Szerelmesdal-töredéket nézzük Az Iguanodon-hasonlat után, vagy az első ciklust záró „se isten, se istenek” címűt, bár az én meglátásom szerint inkább illene a következő részhez, már csak Nietzsche okán is. Azért lássuk csak: „Nietzsche bajszán / a légy szarik igazán / csak az egészre” (33.). A Pogány imádat című versben pedig Nietzsche bajszától és Sartre szemétől jutunk el a szerelmes zárlatig.
A második szakasz (Valószerűtlen földrajz) csupán egyetlen versből áll: a hét oldalnyi terjedelmű Magasabb távlatból. Élek a gyanúval, hogy kissé túlírt a vers, nem ártott volna jobban tömöríteni – viszont nem tudnám megmondani, mi lenne belőle elhagyandó/elhagyható anélkül, hogy sérülne a kompozíció. Olvasása közben többször is eszembe ötlött Borges Paracelsus rózsája című elbeszélése.
A kötet utolsó egysége a Mellettünk szóló érvek címet viseli. Ez a leghosszabb, legtöbb verset tartalmazó szakasz. Az Egy hivatali délutánon című darabja lehetne akár a költő arcképe kölyökkutya korából, vagyis előző életéből, amikor nem irodalomközeli foglalkozást űzött. Az öt oldalon átívelő vers maga is öt, csillaggal elválasztott részre tagolódik. Ismerős hangulat, ismerős képek. A verset haiku követi, Kafka bogarának mintegy parafrázisa: „ágya alatt a / csend hátára fordított / bogár működik” (53.). Megint csak ismerős helyek, hangulatok és érzések jönnek elő az Aszfaltdűnék olvasása közben, magam sokat villamosoztam huszonévesen Albertfalva felé (ahová Halmiék a vers szerint nem fordultak), és ki ne járt volna úgy, hogy évekig gyűjtögeti az érveket egy lánynak, miért is ő lenne számára a megfelelő partner, csak közben a lány már rég elköltözött. Ugyanezek a képek köszönnek vissza a következő versekben is, valamint a már megismert, halmis hang, és az jó, ha egy pályakezdet elején már felismerhető jegyeket hordoz magán az ember szövege, ha nem is teljesen kiforrott még az a nyelv: „lefekvés előtt vajas kenyeret kenünk, / hogy felszívja az alkoholt, / ezt tudjuk, ennyit bírunk tenni magunkért” (63.). Ezt ismét egy haiku követi: „hallod egy bokor / vacog a hűs budai / hegyek tövében” (64.), és (már csak a hasonlóság mián) nem úszhatjuk meg, hogy ne idézzünk ide egy hangulatában, mélységében hasonló haikut a tizenhetedik században élő japán költőtől, Basótól: „Jobban megnézem – / Nazuna virágzik ott / A sövény alján!”. Igen szép és megkapó vers a négy szakaszból álló A részvétlen körzet, ahol már a korábbi, kultúrtörténeti-filozofikusabb jellegű versekénél személyesebb hangon szólal meg a szerző.
Bár a Bécs címe semlegességet sejtet, valójában szerelmes verssel van dolgunk, de nem a vallomásos fajtából. Sorai között ott bujkál a féltékenység épp hogy csak nyakon csíphető bestiája: „nagy élvezettel meséltél valamit angolul / a szemben ülő srácnak, aki zavarban volt / mindkettőnk előtt, / amiért megkívánt téged” (72.); „nem akartam látni, ahogy / ebben a zajban a hangodat próbálod, / hogy angolul kérsz sört, / hogy folyton nevetsz” (73.).
A kötet címadó verse talán nem ok nélkül lett kurzívval szedve, viszont ez az (esetleges) ok mégsem nyilvánvaló. „Nem tudtam hazamenni. / Túl sokáig voltam E.-vel, / és már nem értem el az utolsó csatlakozást, / kénytelen voltam Pesten maradni” (81.) – így indul a vers, melyben megint csak ismerős környékek, helyzetek kerülnek az olvasó látóterébe, hogy a hétköznapi, ám mégis az ember életében fontos történések közül újra előbújhasson a szerelem: „nem igazán tudtam vele miről beszélgetni. / Pláne arról nem, aki miatt itt ragadtam, / akiért elhiszem, hogy / a tam-tam dobok ütemére épülő gépipar a központ, / és betonkeverők dolgoznak / nappal a gyomromban, és mellkasomon / ezernyi tégla hullámzik ismét” (84.).
A szerző nem vádolható azzal, hogy közhelyes megoldásokkal élne verseiben. Szokatlannak tűnő, de eredeti képekkel dolgozik, mint a fenti idézetekből is kitűnik. Az Utolsó csatlakozásnak is a szerelem az origója, a vershang talán ebben a szövegben a legszemélyesebb, Halmi itt nem próbál távolságot tartani, mint a kötet néhány másik versében, és itt most elsüthetnénk azt a poént, amit már nem egy kritikában rásóztunk az olvasóra, idézve Komlós Aladárt, hogy aki nem látja meg a felszín alatt a lélek remegését, az ne olvasson verset.
Zárásként még egy verset kapunk (Most). Szép zárlata a kompozíciónak, és persze szerelmes darab ez is, ha nem is a szerelmes versek megszokott, átlagos jegyeit viselve, nem direktbe tolva az olvasó arcába a kedvest, hanem egy állomáson várva rá, sörrel a kézben: „Mellém szegődött, / majd dorombolni kezdett / kezem alatt egy kósza napsugár” (90.).
Halmi Tibor 2012-es, első, az Apokrif irodalmi folyóiratban megjelent publikációját követően szinte valamennyi nagy presztízsű lapban megjelent már. E kiváló debütálás után várhatjuk majd újabb kötetét – abban bízva, hogy elkerüli azt a csapdát, amibe sok első kötetes beleesik, hogy mielőbb újabbal rukkoljon elő, többnyire kevésbé színvonalassal. Első kötete alapján viszont joggal remélhetjük, Halminak viszont lesz elég tehetsége és türelme kiérlelni a következő kötetet.
Halmi Tibor: Utolsó csatlakozás, Apokrif-FISz, 2019, 96 oldal, 1800 Ft
