Földényi F. László: A guillotine hosszú árnyéka
Ne tessék átlépni a diszciplína-határokat – annak sosincs jó vége
Igen, így, nagy H-val és kurziválva, mert címről van szó – írom ezt a korrektornak, ha van (2 – a szerk.), de a szerkesztőnek mindenképpen (a címbeli kurziváláshoz informatikus szükségeltetik, amitől a szerk. ezúttal, nagy-nagy sajnálattal bár, de eltekint). Ha valaki, ő tudni fogja, kire célzok, mikor ezt a foglalt címet hasonlatnak ide hozom. Másik Jelenkor-szerző, harminc évről régebbről.
Rokonlelkek, s csak öt év választja el születési évüket – mégis az idézett személy már vagy húsz esztendeje odaátról figyeli a mai esztétanemzedéket, melynek e kötet szerzője jeles képviselője, jelen sorok írója meg sietős menekülője. Balassa Péter Halálnaplójának középpontjában még a zene, jelesül az opera állt.
(Amikor a szakozó meghibban) Elképzelem magamnak a pillanatot, amikor a szakozó kézbe kapja ezt a kötetet. Nézi, beleolvas, olyankor pár pillanat alatt eldönti, hová sorolja a míves munkát. Orvostörténet? Város-monográfia? Művészettörténet? Francia irodalom? Mindegyik és egyik sem. Dühösen csapkodni kezd az íróasztalán. Csak úgy potyognak a katalóguscédulák. Miért teszik őt próbára oly kevés havi bérért?! A főnökéhez mégse mehet ezzel a gondjával; benn sincs a szobájában, hosszú kávészünetet tart. Szakozónk meg restelli, hogy nem tud megoldani egy rutinfeladatot.
Ez a „melankóliás” Földényi, azaz bocsánat, Földényi F. László (ezt egy könyvtárosnak pontosan tudni kell (mert van/volt F. nélkül is), irodalomtörténész. Ha mást is ír, magára vessen. Ne tessék átlépni a diszciplína-határokat – annak sosincs jó vége. Mehet a franciák közé, ha már annyira imádja Párizst. Könyvtárosunk megnyugszik, ő is kávézni kezd, szigorúan saját termoszból, dupla édesítővel. Kibámul az ablakon, a Dózsa-szobor előtti parkoló buszcsordát figyeli. És akkor eszébe jut Ottlik, ki nem messze onnét lakott, emléktábla jelöli ezt a tényt, s egyszer írt valamit egy angol király, bizonyos Károly, Isten tudja hányadik, levágott fejéről. Akkor helyben is vagyunk. Működni kezd a guillotine.
(A morgás joga) Essünk túl a nehezén. Ebben a kötetben fényképek is vannak, fél- olykor negyedoldalas fotográfiák, a régi (értsd: általában 19. századi) Párizsról. Szerzőnk bőségesen leírja és kommentálja, mit láthatunk, azaz mit kellene látnunk az illusztrációkon. De nem látjuk, sok dioptriával, nagyítóval sem. Elhisszük, kénytelenek vagyunk, becsszóra, hogy például egy félig bontott lakóház üresen tátongó ablakain át belátunk egy szobába, s látnunk kellene a falon a csíkos tapéta mintáját is. Hát nem! Kedves Kiadó! Ha már kedves szerzője megtisztelte Önt a kéziratával, Önöknek gondoskodniuk kellett volna arról, hogy meg is lássuk, amit FFL mondani szeretne.
(Rossz olvasó – jó olvasó) Vajon hány könyvismertető, recenzió, bírálat született olyképpen, hogy a tollforgató nem olvasta végig a bírálandó művet? Nagy a kísértés a jóra – hogy Brechttel szóljak – azaz, hogy végig olvassam a könyvet, hogy ne csukjam be, ne tegyem a hátsó polcra. Vagy ilyet nem szabad leírni? Mivel tudom bizonyítani – tudnám, hogy kinek? – elolvastam, betűről betűre. Más kérdés, boldogabb lettem-e tőle? De az a cél, hogy az olvasó boldogabb legyen? Valamikor az volt. Defoe idejében – például. De ki is az a Defoe? Tudják még a képernyő-bubusok? Hajdani pályakezdő FFL írt róla vakami monográfia-félét. Kezükbe kapták-e valaha is a Robinson Crusoe-t, akárcsak a rövidített nyomtatást? Rossz olvasó, igen, legalább ő legyen. Aki könyvet lapoz, frissen kapott kötetet megszagol. Kollacionál (nem mondom meg, mi az).
(Halálkatalógus) Él-e még a fej, akit/amit levágtak? „Ez itt a kérdés.” Eköré csoportosulnak Földényi mondatai, sajátjai, s bőven buzgó idézetei. Él-e még a fej, aki/ami naponta sok-sok órát tölt a képernyő előtt, vagy a tenyerében birizgálja a kis okoskáját? Az első kérdésre nem tudunk felelni; akkor válaszolhatnánk, ha a mi fejünket is levágnák. A másodikra is csak a kívülálló tudna felelni, de az is el van foglalva a saját kütyüjének a babrálásával. Kísérletező kedvű orvos egy kutya vérét vezeti a levágott fejbe. Nekünk mit kéne tenni, hogy a vibráló fények által agyatlanodott szellemi flanőr, magyarul is mondom, létcsavargó, böszme bámészkodó, sugárpórázon tartott tömeglélek magára ébredjen. Honnét tudjam a választ?! Isten vagyok én? Dehogy. Csak kutató lélek.
(Ég-e Párizs?) Persze ennek az alcímnek semmi köze Földényi szövegéhez. Hitler kérdezi ’44-ben egy ’66-os játékfilmben hűtlen tábornokától, aki nem teljesíti a földig rombolás parancsát. Delon, Belmondo, Montand, Perkins villannak föl kisebb-nagyobb szerepekben. Párizs nem égett, csak meghalt vagy újjáépült (nem kívánt törlendő) a 19. század ötvenes évei környéként. D’Artagnan nem találna szállást a Sírásók utcájában, Bonacieux úr házában. (Vö. Eco: Hat séta a fikció erdejében. Európa, 1995, 142.) Az a Párizs már sehol. Sugárutak vannak Haussmann módjára (nem tévesztendő össze ez az úr a mi palotaépítő Hauszmann Alajosunkkal. (Rokonok, vagy csak névhasonlóság van köztük?) Fecsegek persze, s nem mondom a lényeget. Földényi pusztításnak, pusztulásnak látja a modern világvárosi Párizs kiépítését. Tabán-siratás módján vélekedik a változásokról. A puccsista III. Napóleon által elrendelt bontásokat Hitler és Albert Speer építészeti terveihez hasonlítja. Mit szólna akkor a Denfert-Rochereau negyed 1970-es évek táján emelt építményeihez? Csak bele kell nézni egy korabeli Belmondo-filmbe.
(Gondolatsorozat) Sokat kell lapoznia, aki meg akarja találni a könyv lényegi középpontját. Baj ez? Dehogyis. Számos mű fordul meg olvasója kezén, amelyiknek nincs ilyenje. Ennek van, ám nem ez minősíti a szerzőt. A 257. oldalig kell eljusson a tisztelt (mármint az Olvasó), hogy olvassa ezt, s akkor is Balzac nyomán, az Elveszett illúziók Lucienjének jellemzésében. Hősünk „nemcsak a fejét veszíti el, hanem igazi arcát is. Az, amit Énnek mondhatna, álarcok sokaságából áll. Ezeket kell cserélgetnie, attól függően, hogy kivel áll szemben vagy milyen társaságba csöppen. És ahányszor álarcot cserél, minden alkalommal mintha egy láthatatlan guillotine-nal újra meg újra lefejeznék, hogy a nyakán új fej nőjön.” Ez már Földényi gondolatfutam – Balzac nyomán. S nem is 19., hanem jóval inkább 21. századi megfigyelés.
Mindenki keresse – nem a saját halálát, ahogy egy kortársi szerző (Györe Balázs) írta regénycímében – a saját fejét. S ha meglelte, mert erre is van jó esélye, őrizze jól. Még szüksége lehet rá.
Földényi F. László: A guillotine hosszú árnyéka. Párizsi életképek a 19. századból. Jelenkor Kiadó, 2023, 341 oldal, 5299 Ft
