Főhajtás a száz éve született Kormos István emléke előtt
Kavicsok és gyöngyök az idő elfeledett tárnáiból
2022. decemberében jelent meg a Bel canto (Álom a régi Kanizsáról) című verseskötetem a Prae Kiadónál. A könyv munkálatai közben régi kéziratlapok is a kezembe kerültek; ennél nagyobb jó — hajlott korában — nem érheti az embert: találkozás fiatalkori önmagammal. Kavicsok és gyöngyök az idő elfeledett tárnáiból. Persze, kicsit az volt az érzésem, hogy a mélybe vetem magamat. Szerencsére ez nem következett, mi több: az első versközléseimre is ráakadtam az Egyetemi Lapokban. A franciakockás lapokon talált hosszabb-rövidebb töredékeket és abbahagyott verssorokat meg lehetett (és meg is kellett) munkálni. Így született meg — kis kiigazítások után — Az üveghal varázsa a Rózsa utcában című vers, ami alá odaírtam, hogy Régi vers, 1973-1979.
A vers emlékek sorát hozta föl azokból a boldog időkből. 1974-ben érettségiztem Kanizsán, és azon az őszön már el is kezdtem a tanulmányimat a budapesti bölcsészkaron, hogy aztán az egyetemi évek békeideje után az ínséges évek tépázzák meg az önbecsülésemet. De ez már egy másik történet része.
Az üveghal első vázlatainak papírra vetésekor, még a szülői házban, forgathattam Kormos István Szegény Yorick (1971) című verseskötetet. Kormos költői „visszatérése” az irodalomba a hetvenes évek elején nagy feltűnést keltett, a kötet komoly hatást váltott ki, a pályatársak ünnepelték, az olvasók megsüvegelték – joggal. A kötetnek olyan ékkövei vannak, mint a Vonszolnak piros delfinek, a Jékely Párizsban, vagy éppenséggel a Nakonxipánban hull a hó; ez utóbbi Weöres csodálatos Nakonxipán-versének a testvére.
A Szegény Yorick ma is kitüntetett helyen, ott van a könyvespolcom, és gyakorta leemelem.
Az alábbi vers Kormos István költői ujját, a kezdő irodalmárra gyakorolt hatását idézi.
Születésének centenáriumi őszén – némiképp szerénytelenül — ezzel ünneplem.
Az üveghal varázsa a Rózsa utcában
Nippek, tükörlapok között,
zölden a politúr fölött,
világítva a félhomályban
üveghal úszkál egyedül —
Szobánk áradatba merül.
Az üveghal öblös szája
a zöld göndör-fényét önti —
Bútorok csepp-karéjában
porcelán-bojtok örvénye,
a fölszökő víz tölcsére.
Bugyog a zöld, buborékol,
az üveguszony ficánkol,
falvédő süllyed, ágyterítő,
kő loccsan a mennyezetre,
csillár-bóják ringanak —
Hullám-redőkön könyöklök,
kardigánom két evező,
tenyerem zöldben fürdetem,
fejem iszapra fektetem,
szobánk áradatba merül.
(Régi vers, 1973-1979)
