Feljegyzések járvány idején

|

Péntek Imre írása

Néha eszembe jut: mikor lesz vége? És hogyan?

Hieronymus Bosch: Részlet a Szent Antal megkísértése című triptichonból

Önkéntes karanténban vagyunk. Elmúltunk hatvanöt évesek, jogos.

Előző nap még sorban álltunk egy patika előtt, ahol betartottuk a kétméteres távolságot egymástól. De sikeres volt az akció, nem volt hiánycikk egyik gyógyszer sem. Türelmesen várakoztunk, alig egy órát kellett itt töltenünk. Távolabb voltunk, amikor két férfi összeveszett az ajtó előtt. Fanyarul néztük a vad indulatokat. Aztán lecsillapodtak, az egyik eltűnt az ajtó mögött. A színjáték véget ért.

Hazatértünk, az ebéd cukorborsó leves és krumplis tészta. Még savanyúság is maradt. Desszertnek Túró Rudi, amit cukorbetegek is fogyaszthatnak. Elszigeteltségünk persze viszonylagos. Hozzák a postát. Működik a telefon, teljes üzemben a net. (Most látjuk csak, milyen hasznos.)

Megjönnek az irodalmi lapok. A Búvópatak. Csak csodálni tudom a színész-főszerkesztőt, Csernák Árpádot, hogy tíz évvel ezelőtt elindította sokat mondó című lapját Kaposvárott (nem érdekelte, hogy ott van a Somogy) és azóta is 30-40 oldalon havonta hallatja hangját, megtalálva a maga speciális szerzői és olvasói körét. Ebben a februári számban legérdekesebbnek tartottam a kilencvenéves Debreczeni Tibor feljegyzéseit. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idős. Valamikor sokat találkoztunk az amatőr színjátszás különböző fórumain. Megszületett a szerző önéletrajzi regénye. (Az enyém is, a lap közölte egy részletét.) Egyébként a Debreczeni Tibor feljegyzés-részlethez remekül illeszkedett Aknay Tibor verse: Akkor hová? Ahogy írja: „az idő tehát megállítható. Akkor hová sietünk?”

Nem sietünk sehova, válaszolnám neki, ha itt lenne a közelemben, a saját ritmusunkat követjük – erre jó példa Debreczeni írása is –, ami olykor lelassul, máskor felgyorsul.

De megjött a Parnasszus is, Villányi László benne a főszereplő. A majd’ 70 éves költő. Szerintem magányos figura, de itt felsorakoznak a hűséges követők. Nekem Mohai V. Lajos írása tetszik legjobban. Esszé és vallomás. Utazás a szabadkai villamoson, együtt. (A főhős a fotón Tolnai Ottóval látható.) Mohai megalkotja a „szabadkaiság” fogalmát, ami az ott-lét szinonimája, hogy jobban érzékeltesse, miről is van szó. És elvezet élményei sűrűjébe, a Kosztolányi-körbe, abba az időbe, amikor Villányi verseit olvasta, hogy ma reagálni tudjon a Szabadkai villamosra, az álom és az erotika témáira.

Ahogy írja: „Villányi szerelmi költészete olyan titkos és vízjelszerűen összetartozó kapcsolatok szövevénye, ahol a múlt rejtekező momentumait és zárványait a jelen vitorlái a szerelem mindent újraformáló …élményei bontják ki…” És Kosztolányitól eljut Weöresig, az édesanya alakjáig, akinek szavai a családmitológia alapját képezik. És a kritikus, aki egyébként kiváló költő és prózaíró is, ideidézi egyik művének részletét, az anyjától vett búcsú remek és megindító jelenetét.

De visszatérek a laphoz. Turczi Istvánnak ismét sikerült ebbe az „évfordulónélküliségbe” egy jelentős követ dobnia. Megértettük, hogy Villányi jó költő, megerősítve a Parnasszus összeállítása által.

***

Karanténunk így is oldódik, és közben feleségem mondja: szólt az önkormányzat munkatársának, aki bevásárlásunkat intézi majd. De meglepetés ér: egyik festő barátunk szól, hogy szívesen bevásárolnak nekünk, T. Gy. tanít a képzőművészeti gimnáziumban, tanár, szakkört vezet, kiállít, s gyermekeket nevel. Én csak annyit tudok segíteni neki, hogy néha írok kiállításairól, és ebből látni: szeretem a képeit. Szeretem látni, hogy az útkeresés során magára talált, és ezt nemcsak én, mások is észrevették. Azok a magán-műgyűjtők, akik képeket vásároltak tőle. S most ők segítenek. Ez akár megható is lehet. De lehet, hogy csak természetes. Az ART7-en azért ott van a cikk róla és festői buvárlatairól.

Megkapom az e-mailt: Kiss Bence könyvbemutatója elmarad. Az én kötetem nyomdai munkálatai késnek. Az idei Versmaraton, amire készültünk, szintén csúszik.  Gondolom, a szokásos antológia megjelenik április 8-ra, de az összejövetel aligha lesz megtartva.

Kapok egy kedves levelet Molnár Krisztinától: érdeklődik, mikor lesz a Quasimodo költői fesztivált? Megjelent-e már a felhívás? Ahogy láttam, még nem, majd megírom neki. Máris küldött két nagyszerű verset, előzetesként. Egyébként az olvasnivalók pótlására is alkalmas ez az időszak. Emlékszem, valamelyik tévéstúdióban találkoztunk Orbán János Dénessel, kaptunk tőle néhány erdélyi kiadású kötetet. A Verseket az ARTprinter adta ki, ennek szemlézésére láttam alkalmasnak az időt. Az első versben – a rapjéről, mint a szívbe becsúszó szappanról ír… Én részemről élvezem ezt a frivol hangot. Némileg Faludyra emlékeztet.  De ez is oldja a magányt.

A hét végén elromlott a számítógépem: nem tudtam beírni. Már aggódtam, milyen procedúra árán tudom a javítást megoldani, de – szerintem – csodás módon, “magától” megjavult a gép. A kisebb csodák megléte szebbé teszi az életünket. Az este A Mester és Margarita filmfeldolgozásokat „fedeztem fel”, s benne a vitát Jézus létéről. És ismét az volt a benyomásom: bizonyos dolgokról nem érdemes vitát folytatni.

***

Lassan két hete már, hogy önkéntes karanténunk elkezdődött. A külső hatások, a régi beidegződések oldják a bezártságot. Én is most fedezem föl szűkebb környezetünket, első emeleti ablakom alatt – mely egy parkra néz – örökös korzó. Részben parkolóhely, labdatér, kisebb-nagyobb kiruccanások kiinduló pontja. A kutyasétáltatás bázisa, és a kutyadallamok változatos felhangzásának a zenekari pódiuma.

Ez a házunk hátsó bejárata, néha mi is arrafelé közlekedünk, ha az első térfélen nincs hely. Ilyenkor persze bosszankodunk, de hamar át lehet állni erre a hátsó traktusra. S úgy látom, bizonyos emberek éppen ezt kedvelik. A szeméttárolónk nem valami komfortos, régi vágású, elkerített, zárral ellátott hely. De nekünk megfelel, és a szelektivitás is megoldható, amire feleségem kötelez. Néha találkozunk furcsa alakokkal, akik beletúrnak a konténerbe a potenciális zsákmányért, s aztán unottan tovább állnak. Szeretjük és megbecsüljük a lépcsők melletti kis térségek virágkertészetét. Olykor régi vágású idős hölgyek és urak tevékenykednek, hogy a zsebkendőnyi területen páratlan virágok pattanjanak elő.

A mi kis Plash-ünk is elfér itt, a háznyi, terepjárók között. Bal hátsó dísztárcsája elveszett – elhagytuk – de több hónap óta sem sikerült pótolni. A kisebb-nagyobb koccanások, horzsolások is nyomot hagynak az első orr-részen, de valószínű, ezek jó ideig így is maradnak. Egyébként a szervizesekkel jó viszonyban vagyunk, az a párszáz forint megteszi a magáét, de a törzstagoknak kijáró figyelmesség is jár a hozzájuk ragaszkodónak.

Kedveljük a házmestert, aki nemrég visszaadta elhagyott kulcsaimat. Nem messze van egy patika és egy kis bolt. A legszükségesebbeket itt be tudjuk szerezni. Igazán nincs miért zúgolódni.

***

Egerszeg többször is megmentette az életemet, ezért akár hálás is lehetnék. Innen repültem ki az irodalmi pályára, ide tértem vissza, amikor alkalom adódott. Csalódtam egy-két emberben, miközben tettem a dolgomat – legalábbis ami a dolgomnak tűnt –, de nem rovom fel senkinek a csalódásomat. A munkában, a tevékenységben hittem, sokszor ez adta vissza megingott önbizalmamat. Próbálom megtartani, ami megmaradt. A leglátványosabban ez könyvtáram fogyásán látszik. Sohasem voltam valami nagy gyűjtő. Könnyelműen kölcsönadtam a legértékesebb könyveimet, amiket aztán sohasem kaptam vissza. Emlékszem egy Faludy összesre, amit Püskiéktől érdemeltem ki, emlékszem a kis boltra, amit Fehérváron működtettünk, talán ezért adta Sanyi bácsi a kilencvenes évek elején, de később, amikor beszerezhettem volna, mert jó barátságba kerültünk Faludyékkal, ezt bizony elmulasztottam.

Mulasztásaim hiánya – igen, érdemes lenne a hiányleltárt összeállítani, de erre sem vitt rá a lélek (vagy a lustaság), ezért emlékirataim is hiányosak, memóriám nem a legtökéletesebb tárolóhely.

***

Erről az időről is mit őrzünk meg? Mi, laikusok? Potenciális betegek, járványra jelöltek, megcélzott közönség. Hiába a felhívások, látom, az idősek sem tudnak nyugodni, ki-ki járnak, a boltba, ide-oda, ahova akár az unalom is elsodorja őket. Megfutni az utolsó köröket.

De visszatérve a komor lehetőségek világába, feltehető a kérdés: ki a felelős? Ki volt az, aki a nagy mulasztást elkövette? Nem volt-e ebben valami szándékosság? A pletykák szerint valakik összerakták, három elemből, ami oly mértékű meglepetést okozott a nagyvilágnak. Hisz látszólag nem nagyon súlyos tünetek után bekövetkezik a halál.  No, ez nem volt a kalkulációban. Divatba jött az ilyen-olyan egyenlegkészítés. Most arathatnak a statisztikusok. Ki milyet tud kreálni – hamisítani? –, amivel elkápráztatja a nagyközönséget? Mert ez bizony milliókra vonatkozik, a lépték igen nagy, szokatlanul az. Analógiákat keresünk, de nem nagyon találunk. A spanyolnátha. Igen, talán.  A járványtörténészek – és az őket követő zsurnaliszták – persze kiolvassák azt, amit kell, de túl messzire nem jutunk a következtetések által.

Néha eszembe jut: mikor lesz vége? És hogyan? Milyen adatok kellenek ennek az őrületnek a befejező színjátékához? Lesz visszatekintés, utólagos magyarázat, vádaskodás? Bizonyára. Ki kit marasztal el? Persze, lesz megbocsátás is. És az újrakezdés diadalünnepe. Hogy ezt is túléltük… Már akik. Egy Hamvas-idézetet találtam, ami ide illik: „Az ember önmagának is kívánhatja javát. És ez a kívánság, ha elég erős, teljesül. Igen, a kívánság szemben áll a szükséggel. A vágy szemben áll az anankéval. Többet akar…, mint amennyit az ananké engedni hajlandó. A Vágy a lehetetlent akarja. És tud olyan lenni, hogy a szükség törvényeit áttöri.” (Fák) Ez tetszik nekem. Ezért imádkozom én is a pápával, hogy a szükség törvényeit áttörje az ima könyörgése. A szükség megolvad a szenvedély tüzében. Ebben is lehet bízni. Ilyenkor járvány idején.

CÍMKÉK: