Fábián István versei
Kéredzkedő
PETŐFI, 2023
Látod, hazugság lettél te is.
Ha tehetnék,
föléd hánynák a földet is.
De lobog az a nádas azóta:
a szájszegletekben szétcsorgó nóta
mint a keleti gyilkos szél, hamis.
Nem hagynak halni sem,
csak szétázott kotta légy és
becsapott szíveken
átkozott művér, gyolcskötés.
x
A VONAL
Csak a fekete,
csak a fehér.
Indulat
fojtott
fehérben:
tussal karcolt
sötét telér.
A vizek mélye
a hold
tüdejével
egyetlen
világ-
lódulással
egybeér.
Állok éjfélben
holdezüst
homokpadon:
az ismeretlen,
ki egyszer
elszámol
mindenér’.
Akiben
kérések lenti
parazsa
izzik,
akiben fehéren
pilinckázik
a fönti dér.
x
SÉTA. PAD FELÉ KÖZELÍTŐ.
Ha lent van is, az ég magas
Osztovits Leventének
…gazba dőlt, vízparti pad. leülsz.
árad, apad: úszik a szép idő:
látod, valaki jött, leült,
látod, valaki arra járt, leült,
látta az időt, mikor leülsz.
árad, apad a szép idő:
látod, valaki jön, látod, leül,
látod, valaki ideér, leül
x
A TANÍTÓ
Kalász Istvánnak
elmentünk arrébb
aztán visszaléptünk
néztük onnét
ami itt van
innét
a kétvégű végtelent
kincsünk elpattant
nyaklánc odafönt
szétrobbant ablakban
pattognak gyöngyeink
kanálishoz mélyülő
udvarunkba esnek
idelent egybefont
ujjaink kosara nyitatlan
és az apró dolgok
rettenetébe zárva
látjuk az édenből
sohamár nincsen kiút
pattognak széthullt
gyöngyeink
a püffedő málló vakolat
alatt púposan járkál
a semmi-idő
megint és megint
tükröket zártunk
magunkra
a fölcsorbult
foncsor rései
hasítanak
mindannyiunkra
létünk vakfoltjain
virágzanak a salétromos
múlás térképéi
szabadságunk
a repedések engedte
lélegzet sípolása
ázunk mindennapjaink
szeles megállóiban
fehér arcok bámulnak
iskolák meszelt síkjaiból
míg teremtett végteleneinkben
fázunk fázunk fázunk.
x
ÜNNEPLESŐKRŐL
Petőfi és a kétszáz éves zaj
Országod szétrúgták, mint a pelyvát,
lúgozott szavak, ferde jelentések
lélegeztetik lobogód selymét.
Végső, egyetlen futásod az örök jelenlét.
Forog július tele a világgal szemben,
szemed hasítják rohanó nádak,
Sebedből nyíló virág a szabadság:
szétpergő rózsa szédülő egekben.
Örökségem ez alkonyfényű nyár,
vágtass az én időmnek háttal,
ahol már semmi árulás nem ér.
Eltűnni nem tudsz: még vár dal,
tinta, papírlap fehér.
Az angyalok mindent fotografálnak,
szavaid végleg megtartanak:
Értelme leszel minden meghalásnak.
