Fábián István – Mohai V. Lajos: kettős:pont
Két szemlélet összeszikráztatása, kettős séta a mélységek fölött. Merítkezés a másikban. És mindkét alkotó őrzi a magáét.
A múltkor csinos kis kötetet hozott a posta. Már a címe is elbűvölt: kettős: pont. És a szerzők: ahogy címből sejthető: ketten vannak. Fábián István és Mohai V. Lajos. Fábián István az általam nagyra becsült szerzők egyike, grafikus, aki ír. Vagy író, akik grafikákat szerkeszt. Mohai V. Lajos viszont csak ír, prózát, verset, kritikát, tanulmányt és jelen van az irodalmi publicitásban. Az egyik jeles Kosztolányi szakértő, hogy a klasszikusoknál maradjunk, de a kortárs magyar irodalomnak is kiváló szakértője. Ezt legutóbbi kötete: A szabadon és kötelezően bizonyítja fényesen. Krúdy Gyula, Kertész Imre, Mészöly Miklós, Mándy Iván mind értő figyelmének centrumába kerültek, és oly „fiatalok” is, mint Almási Miklós, Keszthelyi Rezső, Báthori Csaba. Tőzsér Árpádot az ő elemzései által kedveltem meg.
Fábián Istvánt grafikáiért tartottam nagyra, de aztán felfedeztem a verseit is. Mind a kettő terén élményszerűen dolgozik. De nézzük Mohai vallomását is e tárgykörben: „A költő rajzait és a rajzoló költő verseit vettem szemügyre, és igyekszem körvonalazni Fábián létről szerzett tapasztalatait, ahonnan a művész intuíciói származnak, ahonnan rajzainak titkai …erednek. …A most drámáját foglalja magába a dárdavasként zuhanó jelen. A zuhanás észlelete a rajzokon is megjelenik, mint a tragédia képe, mint a veszeteség állapota.” Íme, egy gyors és találó jellemzés.
De lássuk most Fábián megközelítését: „Mohai Lajos hűlt világban jár, hűlt helyeken, de pontosan leírja, kik élnek, éltek az esedékes „máskor-ban” ugyanitt, ezen a helyen…” Fábiánnak fontos a pontosság. És szerintem is egyik meghatározó eleme Mohai V. Lajos prózájának. Íme, egy kis előzetes, így is lehet egymásra hangolódni.
Fábián István Mohai módszerét veszi szemügyre: apró képek tűnnek elő tolla nyomán, a nagyapa katonaköpenye, mely beteríti Közép-Európa e történelmi szegletét, és a kisfiú elsiratja a szeretett embert. Közben a gyerekkor véget ér. És a nagyanyja kapcsán elmulasztott utolsó óra, örök adósság, amely a főhőst elkíséri. És a kanizsai Hidegház elnyeli a közeli rokonokat és emlékeket. Ha műfaját nézzük Fábián megközelítésének, akkor „ráérzésekről” beszélhetünk. Mohai kalandozása Kafka, Kosztolányi, Krúdy nyomán megérkezés is: a széljárta őszbe, a hűség elkötelezettségébe. S Fábián megfogalmazása a halálról: „a személyes lét lassú fogyatkozása”, vezet el Mohai elhalt kutyájához, a Dalmatához, amelynek vesztét az író mélységesen meggyászolta. A „feltétlen szeretet elvesztése” önvádat fakaszt, egészen addig a felismerésig: „A halál helyett nem jön más.” A képek távolodnak, de nem vesznek el. A budai és tallinni séták kanizsai dimenziót nyernek, s rabul ejtette a szerzőt szülővárosában érzett hontalanság. Az elmúlás írójának nem marad más, mint a melankólia. Fábián versben is reflektál Mohai szövegére: Tétel címmel írt Ingeborg Bachmann versciklusára. S kiemeli a lényeget: „állócsillag parázslik talpunk alatt.”
Másik írása a Szeptember végén áhítat című kötetében tesz elemi felfedezéseket. A gyerekkori Éden zsugorodni kezd, a helyén hagyott üresség csak a megbántottságot hívja elő az emlékezetből. A Bátyám hazavitte a halált, melyben a két katonakabát emléke összekapcsolódik. „Vannak Mohai V. Lajossal közös útjaink, s az ő szövegeinek a szövete ismerős táj számomra. Közös felettünk az üres, örökké bádogszínű Ég…”– írja Fábián, a lezárható pontot keresve. S a Család című vers a végső készülődés díszleteit tárja elő: „Kertemet készítem őszre, télre, / talicskázok életre-halálra”…S nem tudjuk meg, megölt-e a szikrázó körte vagy elrohadt?
Mohai római és budai pillanatait veszi elő, innen jut el a vallomásig: „Tanulhattam tőle kollegiális szeretetet, önzetlenséget, arányérzéket – és (más alkotásaiból meg) munkaszenvedélyt.” A Kert ismét visszatér, ezúttal Fábiánék kertje. A jellegzetes villaépület körül, ahol az avart elégetik, a füst kavarog. Az író szívesen lerajzolná álmait, ha tudna rajzolni. Ám a kanyargó füstoszlop a kanizsai grundra irányítja az emlékezés útjait, ahol találkozhattak is volna. Mohai itt fogalmazza meg a „tartozás törvényét”: „Odatartozunk valakihez és legbelül érezzük…”. És az Édeni, kert című vers felidézi a mesés hangulatot, a sohasem múló gyerekkor villózásait. A költő rajzai, a rajzoló költő versei című írás közvetlenül is reflektál a kettősségre: a rajzokra és versekre. Mohai észreveszi: a művész „komor tekintettel dolgozik”. (Találó az oldalra beszerkesztett rajz, Fábián portrészerű szempárja.) E fekete-fehérség lakonikus beszéd, törtség, elhallgatás, már-már eszköztelenség. A másik, amit Mohai észrevesz: „mindig valamiféle veszélyeztetett léthelyzet jelenik meg munkáin. Ezért a tört figurák sokasága, ezért a riadtság, a szorongás, szorongatottság légköre”. Innen van az egzisztenciális meggyötörtség, amely a lírikus költészetében is megjelenik. Hivatkozhatunk Mohai Madárúton-átiratok soraira, a költő József Attila idézésére, Vörösmarty koponya-látomásaira. Fábián egy helyütt azt írja: „erősek vagyunk, emlékezők”. Mohai idézi azt is: „egy angyal kísérlete voltam”. Ez a művész legszebb öröksége. Mohai alkalmi versei itt sajátos vallomások. Az októberi kertből jeladás jön (Az őszök jötte), „Maradásra a gyerekkor int, /ezen dőlt el felnőttségem (A mint B),Vörösmarty sóhajtása: „A pohár keserű. /Az ember sárfia.” József Attila „lágy üteme” óriásit döndül az erdőmélyi alkonyatban. Mohai egy alkalommal tükröknek látta Fábián rajzait. Utolsó versében, a Tükörképben e jellemzést az abszurditásig fokozza:
Törött tengelyében
pörög egymaga –
Kire hasonlít ő?
Rá vagy magára?
Két szemlélet összeszikráztatása, két barát szellemi érintkezése, kettős séta a mélységek fölött. Ez a kettős: pont. Merítkezés a másikban. És mindkét alkotó őrzi a magáét. Ebben a felszabadult kettősségben.
Szólhatnánk még Fábián István remek illusztrációiról, melyek nem csak gondolatilag, hangulatilag is szervesen kiegészítik a szöveget. Így kínálva a teljesség élményét.
