Fábián István versei
A redőnyfejű ember
Földközi kikötő
megjön Hemingway
Bikák dögölnek, halnak halak.
Halállal jelöl porond,
rendházban húzó árny-alak
földszintmagasból udvarra ront,
és kivont pincekulccsal rémít kölkeket.
Homok issza a szomjas, sűrű vért,
szomját oltja a hűlt homok, ahogy
isten tölti a lelkeket
elérve a vékony telért, ahol
fölfénylik légző horizont,
ahol megépülnek múló templomok,
kikötőkbe süllyedt kártyavárak:
halálra horgonyzott fáradt
hajók, kik dőlő oldalukról
halakra rozsdát szitálnak:
ember jövőjét rajzoló romok
idők végtelenjére kiszögezve.
Soha már nem mozduló hajók
hajló ég alatt fúlni valók:
a Tenger tüdeje megszakad.
Gyalogangyal
darázskirály, a képzelt személy,
kit magába mart az éj
lezárt arcodra nyitsz,
állva magaddal szemben.
folyók égboltja záródik
záródó szemedben.
szárnyadtól lódult az ég.
a veszted ez.
sosem volt semmi láz elég.
a veszted ez.
jártad éveid át meg át,
tört redőny mögött hallgató
pusztult szobát,
sűrűdik árnyad, az átható
padlásfényben száll a por,
már nem kaszáról, késről
szállnak a szikrák: életre
vetélt e furcsa kor.
felhők közt éltél, nem itt,
tudtad, minden vonásnak vége lesz.
égre karcoltad képeid.
nem vártál többet. s a vége ez.
Létra kerettel
Szabó János alkotására
gyönge létra fut föl
súlyos aranykeretbe:
vékony ága-gallya
minden létezésnek.
a fönti lég nehezebb,
mint bármi lenti kő.
az életünk: kivárni,
míg a könnyűség
a semmi időből kinő
és attól lesz égi szép,
hogy ketrecébe zárva
mezítelen létéből kilép.
