Fábián István versei
Kolumbusz a pápánál kilincsel
ESTE
vízen lassuló ég:
mélységek bőre kékség
borzong, fehérül.
hullámzanak a lusta felhők:
tükör a világ, fölszáll, lehull,
magába mindig visszatérül.
gondolj így a múló időre,
egy nyáreste volt a minden:
az arany napfényben fölizzik,
átfut kényelmes sebeinken,
azután lassan elsötétül.
visszatalálunk addig a vízig.
SZÜLETÉS
ahogy ver a vér az érben
ahogy semmit soha nem kértem
(csak a halottnak szabad kérni)
csak a sárba hullt idő tud megérni
mint őszi kertben guruló körte
ahogy az óra mánusa jár körbe
úgy kell a bolygók csendjébe
hűvös illatú elhagyott lépcsőházba
foncsorát vesztett rozsdás tükörbe
a könyökhajlatban lüktető lázba
visszaférni
megtérni istenek nélküli hitre
némán kegyetlen jönni világra
születni minden múltat megsemmisítve
azután csak egyetlen élet van hátra
BOLOND VAGY
J. A. parafrázis
bolond vagy
rakod a fényes késeket
sötét fiókba
bolond vagy
kanalak villák sorakoznak
aprócska
lelkek az ólba
bolond vagy
vártad a kertben
pittyegő madarat,
a fák alatt fölgyűlő sarat
a madarat kit végül
az engedő földben
eltemettél
bolond vagy
egy üres dobozt
kulcsra zártál
s most őrzöd
benne a hiányt
a madarat
akire sose találtál
AZ ABLAKNAK VERŐDÖTT RIGÓ
a lelkiismeretről
Ami maradt,
bámulod a némult
madarat.
nézed arcodat
ében,
krátermély szemében.
ő szemedből olvassa
már odaát
utolsó egyszervolt dalát.
VAKÜTÉS
az elherdált nemzedék
mi volt? titkos, vértelen sebek,
belülről rontó képzelet.
mi volt? a szív néma zúzódásai,
testedben elfogyó Hold,
odabent varasodó szép hegek.
mert volt szépség épp elég,
szerelem, igazzá bár sosem vált mesék,
de voltak a szabadság felhőrajzai,
égre karcolt jövő, égető láz
és voltak rendőrütlegek.
voltak semmik és lélegző legek,
voltak döghúsra szálló legyek.
léted ócska borokkal fizették,
anyád és apád hallgatása voltak
a napjaidon végigcsorgó festék.
most itt állsz, az egyre távolodó
Nap fényében sűrűdő halálok
feketelyukká gyűlő fókuszában.
te magad vagy, ki ott áll veled
mindenek sorsával szétkuszáltan.
Hát ez volt: vértelen sebek,
miket arcod már végleg elfed, takar,
voltak látatlan vakütések.
ami van: mégis bujkáló mosoly,
már semmi nincs későn. se túl hamar.
