Beszélgetés Bánki Évával
Bánki Éva író, költő, tanár, irodalomtörténész, 1966-ban született Nagykanizsán, ma Budapesten él. Középkori világirodalmat (lovagregényeket és trubadúrokat), galego költészetet, kreatív írást és műfordítás-történetet tanít a Károli Gáspár Református Egyetem Világirodalmi Tanszékén. Alapító-szerkesztője az ÚjNautilus kulturális portálnak. Számos könyvet írt, a közelmúltban a Jelenkornál jelent meg az Esőváros című regényének második, átdolgozott kiadása, ennek kapcsán beszélgettünk.
Bánki Éva Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó
Az Esőváros volt az első regényed, az első prózai köteted. Milyen érzés újra kézbe fogni a könyvet, ami nem csupán külalakjában, de tartalmában is változott?
Mit mondhatnék? Hatalmas boldogság volt. Ezt a regényt egy könyvkiadóban, akkori munkahelyemen írtam éjszakánként. Elképesztő volt a trubadúrok és a középkori álomvilág után elmerülni a paraszti múltban, a családom történetében. Nagy öröm újra kézbe venni.
Miért érezted fontosnak átdolgozni a szöveget, esetleg vannak jelentős, lényegi változások, és most nem a kihagyott fejezetre gondolok?
A szerkesztőmnek igaza volt, a számozott fejezetcímek helyett sokkal jobbak a külön-külön címekkel ellátott fejezetek, ahogy abban is, hogy nem lehet egy műfordítást a fordító nevének feltüntetése nélkül, közölni. A megírás körülményei miatt maradtak a szövegben névtévesztések, sutaságok, ezeket, természetesen, javítani kellett. Ezek jó és szükséges, de nem túlságosan látványos beavatkozások voltak.
Amikor a regény íródott, Magyarország és egész Közép-Európa bizakodva tekintett a jövőbe, az emberek bíztak olyan fogalmakban, mint a demokrácia, a vélemény- és szólásszabadság. Ennek a letéteményese, garanciája a Nyugat volt, legfőképpen az USA, ez sajnos mára nagyon megváltozott. Talán ennek is köze van ahhoz, hogy az új változatból kimaradt a Petőfi Amerikában című fejezet?
A fejezet nem azért maradt ki, mert aktualizálni szerettem volna az Esővárost. A regény, természetesen, azt tükrözi, ahogy 2002-ben éreztem és gondolkodtam. Bár, az talán elgondolkodtató, hogy a Petőfi Amerikában-fejezet azért nem sikerült vagy sikerülhetett elég jól, mert ennek az utópiának már a maga korában, a kétezres évek elején sem volt létjogosultsága. A regény főhőse, Béla nemzeti szabadelvű eszméket vall, szerinte lehetséges a nemzeti függetlenség és a haladás együttes képviselete. Ha a huszárok kalandjai Petőfinél a forradalom hazájában, Franciaországban érnek véget, akkor értelemszerűen Amerikába, a mitikus Fehér házba kell eljutnia az én XX. századi hőseimnek. Béla úgy érzi – ahogy nagyon sokan éreztük így a kilencvenes években –, hogy a rendszerváltás a régi, reformkori utópia diadalát hozza el.
Vajon beteljesedhet egy utópia? Neked milyen utópiád van?
Én is alapvetően a XIX. századi szabadelvűség pártján állok. Pedig a fogyatékosságait, tévedéseit, sőt bűneit is jól ismerem. A klasszikus liberalizmusnak (mely ma már nyomokban is alig lelhető fel) egyik legnagyobb hibája, hogy nem számolt az emberek boly-természetével, és azzal, hogy az emberek tulajdonságai, ún. „embersége” is folyamatosan változik. A testükhöz való viszonyuk, sőt az intelligenciájuk. Ennek ellenére én még ennek az elsüllyedt világnak a polgára vagyok.
Viszont az új kiadásban benne maradt a Petőfi Oroszországban című rész, amely napjaink történéseit figyelembe véve, akár még problémás is lehet. Vajon, az általad megjelenített Petőfinek, mi lenne a véleménye a kulturális eltörlésről?
A regény világában a mindent uniformizáló és elszürkítő társadalom, vagyis Oroszország a múlt. Ma nem vagyok abban biztos, hogy ez a múlt tényleg „elmúlt”. Oroszország nem sokat változott, és a szabadság, különösen a véleményszabadság eltörlése ma sem csak az oroszoknak vonzó. De amit most gondolok erről, az már szétfeszíti az Esőváros világát. Ez egy parasztregény, melynek értékrendjét a lehető legtermészetesebben, meghatározzák a parasztos egyértelműségek: a jó, a rossz, a múlt, a jövő élesen szétválasztható benne. Hogy mit gondolok Petőfiről? Nyilván egy, huszonhat éves korában meghalt, XIX. századi fiatalember állásfoglalásait nem lehet a mi korunk véleményeivel szembesíteni. Petőfi nem mint költő vagy politikai gondolkodó van jelen a szövegben, hanem mítoszként jelenik meg. Ma kevés szupertehetséges fiatal gondolná, hogy a világ radikális megváltoztatásának az a legegyszerűbb módja, ha lírai költőnek áll. És én is nehezen tudnám Petőfit a mai kortárs irodalmi életbe belesimuló figurának elképzelni. Petőfi számomra, és a regény szereplői számára is, az elpusztíthatatlan személyességet jelenti. Azt a fajta individualizmust, amit a XX. században oly sokan és sokféleképp próbáltak felszámolni.
Petőfinél maradva, számos, mai irodalmár nem ismeri el a tehetségét, azt is mondták már, ha ma élne, nem lenne sikeres költő. Említetted, hogy nem tudod őt elképzelni belesimuló figurának, de vajon napjainkban, hogyan fogadná őt a szakma, vagy az olvasóközönség? A vezető folyóiratok közölnék a verseit? Kapna-e Petőfi Sándor József Attila-díjat?
Vicces kérdés ez, és én vicces tömörséggel válaszolok: kapna. Több mint harminc éve, vagyis amióta bölcsészkarra kerültem, figyelem a kortárs irodalmat. Preferenciái sokszor megváltoztak, és én inkább tétovaságot, mint biztos meggyőződést látok a kritikusi ítéletekben. Iszonyú nagy igény lenne a spontán alanyiság, és a Petőfire jellemző intellektuális kíváncsiság, kezdeményezőkészség ötvözésére. Hogy ezt a kettőt valaki olyan természetes módon kapcsolja össze, mint ő tette. De visszatérve a belesimuláshoz. Idősebb politikusok vágyálma, hogy „csillogó szemű Petőfik” (mégpedig így, többes számban!) hallgassák a köztereken a megmondásaikat – ez a március 15-ei, ünnepi publicisztikák szokványos toposza. Én nem nagyon hiszem, hogy eljő az az idő, mikor Petőfi így, önmagát megsokszorozva, millió és millió másolatban tükrözi vissza mások gondolatait…
Esőváros az Dunaszerdahely, az autonóm polgárosodás szimbóluma, de napjainkban, sokkal inkább, a magyar nemzeti autonómia szimbóluma, a Szlovákiában élő magyarság kulturális és tényleges központja. Vajon a Tormák és a Bujdosók szívesen élnének a mai Dunaszerdahelyen?
Én kétféle Dunaszerdahelyt ismerek: egy unalmas, kopott, panelházakkal teli kisvárost, ahova rokonlátogatóba érkeztünk, és egy fantasztikus világvárost, amiről nagyapám mesélt. Csakis a távolság és a nosztalgia változtathatta ilyen álomvárossá Dunaszerdahelyt. Én is többször elgondolkodtam, mi lett volna a Tormákkal, ha nem telepítik ki őket. A harmincas években nagyapám tervei között szerepelt, hogy szerencsét próbál, és a gyerekek taníttatása végett Prágába költözik, ahol géplakatosként el is tudott volna helyezkedni. Ezeket a terveket a bécsi döntés, majd a kitelepítés keresztbe húzta. Nagyapám istenítette Dunaszerdahelyt, de nem hiszem, hogy amennyiben Csehszlovákiában maradhat, Dunaszerdahelyen temetik el.
Hozzád melyik család áll közelebb, a Tormák vagy Bujdosók? Melyik szemlélet hasonlít inkább a tiédhez, és miért?
Nyilván mind a két világnak örököse vagyok. Nemcsak biográfiailag, hanem szellemileg is. Ha bántanak, ha félek, ha megsértődöm, akkor rögtön kitör belőlem a Bujdosó, tehát másra sem vágyom, mint elzárkózni, begubózni, álmokba menekülni. De ez egy degenerált viselkedés. A begubózásnak biztosan van valami köze a depresszióhoz. Anyai őseimet tényleg Bujdosóknak hívták, és én sokat töprengtem ezen a néven, és magán a bujdosás fogalmán. Mennyire magyaros viselkedés ez! Vándorlás helyett elbujdosni… A németek vándorolnak, a magyarok elbujdosnak. Én úgy gondolom, a portugál az egyetlen európai nyelv, ahol ezt a depressziós „elkullogást” megfelelően vissza lehet adni. Én is tudok bujdosni, de nem szeretek… Vagyis nem szeretem magamat, amikor bujdosni szeretek…
A regényben fontos szerepet kap a misztikum, a szellemek, a túlvilág. Ez főképp a Bujdosók kapcsán jelenik meg, de szeretném tudni, a te életedben milyen szerepet játszik a földöntúli. Hiszel a szellemekben, a túlvilágban?
Nem tagadom, hogy istenkereső vagyok, az életemben buzgón vallásos és Isten ellen lázadó korszakok váltakoznak. Az én nagyszüleim a hajmeresztő babonáik vagy az ezoterikus kilengéseik ellenére is ragaszkodtak a tételes valláshoz: a katolicizmus érzelmes puhasága amolyan ellensúlyt képezett a totalitárius eszmékkel vagy a felvilágosodás ridegségével szemben. A szemükben a katolikus azt jelentette: független, szabad ember. Az én számomra is van a vallásosságnak efféle, politikai aspektusa: a hit azt is jelenti, nem vagyok mások által teljességgel uralható vagy „kiszámítható”. Logikusan gondolkodó ember vagyok, anyám kiskoromban azt képzelte, matematikus leszek, de mint másoknak, nekem is voltak természetfölötti élményeim. Egyébként pont halottak napján kezdtem el írni a regényt, akkor ezt úgy tekintettem, megszálltak az őseim…
Az Esőváros egy összetett családregény, amely két család sorsán keresztül mutatja be a magyarság XX. századi történetét, esetleg várható a folytatása, elgondolkodtál már ezen?
A Bujdosókkal szemben a Tormák nagy individualisták voltak, de azért a közösségi érzés is erős volt bennük. Nagyanyám tanítónői oklevelet szerzett, egy időben kalapot, kosztümöt hordott, de ha Pozsonyban rákérdeztek, ő bizony parasztasszonynak vallotta magát. Csakazértis. Ezt a fajta, életformán és gazdasági érdeken is túlnyúló sorsközösséget a kommunizmus brutálisan felszámolta, a rendszerváltás utáni évek pedig nevetségessé tették. Ma, parasztok még vannak, de parasztság természetesen nincs. Ám, mi van helyette? Én értelmiségi vagyok? Igen, minden tekintetben, de ha az utcán rákérdeznének, nem tudnám olyan gyorsan és derűsen rávágni, mint nagyanyám: igen, az vagyok, mi más lehetnék. Mert rögtön eszembe jutna, hány divatos eszmével nem értek egyet, hogy hány barátom van, és mennyiben számíthatok rájuk… nem érzem azt a nagy összetartozást, ahogy talán nem érzi más sem. Tehát nem gondolhatom, hogy az én sorsom „tipikus”, vagy hogy megragadható lenne olyan mitikus módon, ahogy a Tormák vagy a Bujdosók története. Nincsenek már Európában hagyományos életformák, ezért is olyan nehéz manapság lázadni vagy különbözni.
