Meghalt Lator László Kossuth-díjas költő
95 éves volt. Költészetének kulcsszavai közé tartozik a sötét, a fény. Kiadatlan versei fölé ezeket írta. Egy régi kritika újraközlésével adózunk az emlékének.
A látvány és a látomás
Lator László: Sötétben, fényben. Kiadatlan versek, 1946-1950, Bibliotheca Hungarica. Budapest, 1994.
Máig őrizte, négy évtizeden keresztül Lator íróasztala a tényleges pályakezdés verseit, a világ szeme elől elrejtve, titokzatosan. Érdemes elidőzni a ténynél. A költő munkássága meglehetősen kis terjedelmű; kötetei nagy időközökkel követték egymást, a költemények születése között – a tartalommutatók szerint – többszöri évkihagyás. Persze, mindez csakis a legkülső körön jellemezhet írót, de jellemezhet. Ahogy, a leglényegesebb mondanivaló felé közelítve, látható az is, hogy Latornál a költői gondolat a hagyományos verskeret fegyelmező, formulázó regulája ellenére túlcsap az élménylíra sablonján: egy tágas poétikai felfogás eredetisége tárul föl benne. Költészetének kulcsszavai közé tartozik a sötét, a fény.
Kiadatlan versei fölé ezeket írta. A Lator-versnek erős, szembeszökően erős az élményvilága, komplex képei mögött fölgyülemlik valami fogalmilag körülírhatatlan. Ez az érzetből, az érzékelés dinamikájából származik, de sohasem vetődik pőrén, csupaszon az olvasó elé. Átfesti, fehér izzássá alakítja Lator magas rendű intellektuális készsége, képessége. Így válik lírája valódi költészetté. Van okom azt állítani, hogy a Sötéten, fényben harmincegy versében a költő az önálló nyelv és világkép megteremtését elvégezte már.
Amikor Lator László első, tegyük hozzá, igen-igen megkésett kötete, a Sárangyal 1969-ben végre napvilágot látott, egyöntetű volt a felismerés: jelentékeny költő lépett a színre. Roppant művészi fegyelem, nagy poétikai iskolázottság és összefogott mondanivaló jellemezte a Sárangyal költészetének feszített tempójú, jelentős verseit, így az 1949-1956 közötti periódusból a Már látod című rapszódiát, későbbről pedig a Pompeji, a Fehér-izzáson szénsötét, a Fa a sziklafalon és az Ó micsoda édeni tájon címűeket. Tudni lehetett róluk, hogy egyszer elfoglalják méltó helyüket a Nyugat utáni líratörténeti korszakban. Hogy Lator saját költészetében nem lett volna meg az előzményük? Aligha volt hihető.
Az egymásra torlódó élmények dús közegében a létezés csodáját megszólaltató költő hangját kifinomult, karakterisztikus és egyéni költői képeinek sodrása már-már elementáris látás, éles kontúrokkal dolgozó képmetszés jellemezte, a verselemek elrendezettségét a mindenkor jelen lévő művészi erő, végső fokon intellektualizmus határozta meg. Sok tökéletesre csiszolt példa hozható föl a Sötéten, fényben terméséből is; hozzá még a Lator-vers visszatérő motívumainak forrásvidékére is fény vetül. E korai költészet már azt mutatja, amit a későbbi, hogy a lét ámulata Lator igazi mondanivalója, ennek lírai kifejlése nála felfedezés egyszersmind, tehát magatartásforma és közelítésmód.
Bizony talány, hogy a költő miért tartotta vissza a Sötéten, fényben nagyszerű lírikumát; mindenesetre e mostani fölfedés a pálya alakulástörténete igazításra szorul. Az olvasó élménye viszont gyarapodott, hiszen Lator életművének hasonló arányú bővítésére a korábbiakban nem számíthatott.
(Első megjelenés: 1995. március 5. Népszabadság)
