Elérhetetlen föld
Fél évszázaddal ezelőtt jelent meg az Elérhetetlen föld című antológia.
Péntek Imre
1968 ősze lehetett. A régi ELTE BTK Pesti Barnabás utcai épülete előtt. Egy szemüveges fiatalember fotózkodott itt, egy utcai mérlegen állva. A fotóst Cservenka Ferencnek hívták, a „műtárgyat” Molnár Imrének. Az Elérhetetlen föld című antológiának készítették a portrét, s ahogy a dolgok álltak – nem jól –, a fotók elkészültek időre, az antológia, amelybe szánták őket, még sehol. Gyorsan bevallom, a huszonéves fickó én voltam, és hosszú hetek után sikerült találkoznom Cservenkával a fotó elkészítése végett, aki némileg elcsodálkozott kívánságom hallatán. Hogy a mérlegen állva. Az arcomon átszellemült mosoly, a háttérben a számsor. Valami olyasmit mondtam neki: Majd meglátjuk, mennyit nyomunk?
És 1969 decemberében megjelent az Elérhetetlen föld. Nagy sikernek számított, hisz mi a szerkesztést nem engedtük át a lektoroknak, magunk döntöttünk a csapat összeállításáról és a tartalomról. Czine tanár úr csapatát bemutatták a tévében, s akár örömmámorban úszhattunk volna, három év halogatás, elutasítás után. S Nagy László előszava sem volt akármi: „Etikus költők, felelősségvállalók”. Ilyen szavakat nem szoktak használni – főként nem hatvanhét-hatvannyolcban –, s költőavatásunknak ez adott – valljuk be –, szokatlan perspektívát. S a bevezető utolsó mondata: „Én a jövőre nézve is: hiszek az ő erejükben.”
Ez az előlegezett bizalom nagy lendületet adott, de nagy teher is volt. Közben én is nevet változtattam, Molnárból Péntek lettem. De már ez is régen történt.
S eltelt ötven év, én úgy érzem, nem vallottunk szégyent, megfeleltünk a Nagy László-i bizalomnak. Azóta sok mindent összeírtak rólunk, az antológiáról. Azt a vállalást, amit költő mentorunk akasztott a nyakunka, s persze, örömmel vettünk magunkra, nem csorbították az évek. Mindegyikünk megtette a magáét. Küzdött a változásért, az irodalom eszközeivel, a rendszerváltozás előtt, s utána igyekezett helytállni, ki-ki tehetsége szerint. Három Kossuth-díjas, egy Széchenyi-díjas, négy József Attila-díjas alkotóra futotta.
S eljött az idő, amikor felidézzük a múltat. Lett új antológia. Hasonmás kiadvány is készült. Egy évforduló a kortárs irodalomban. Természetesen örülünk neki.
A mérleg, amire annak idején ráálltam, megfelelő súlyt mutat. Hozzá tudtuk tenni a magunkét a magyar irodalom élő és viruló szövevényéhez. Talán ez a legfontosabb.
