2020
Ami tegnap beláthatatlanul messze volt tőlem, az mára beláthatóan közelre ért hozzám; későn jöttünk rá, hogy a baj velünk is megtörténhet.
Az élet nem veszíthet az értékéből, bármi történik is. Most napjaink-éjeink kimondott és magunkban elsuttogott fohásszal telnek; fogyjanak el minél előbb a rossz hetek, a megmérgezett hónapok körülöttünk, és az árnyékokkal terhes külvilág szabaduljon meg az újsütetű démonoktól. Lesz elég gondunk a régiekkel is.
Ez nem lehetetlen kívánság.
Nehézség, hogy a mi köznapi fölfogásunknak is megvannak a gyengeségei, amit nem tudunk levetkőzni. Lassan érzékeltük, észleltük, hogy a betegség hatalmas, eddig soha nem tapasztalt árja ostromolja az emberi létezést, mégpedig országhatároktól és földrészektől függetlenül, tengereken, hegyeken áthajolva, küklopszi erővel szorongatva a Földünket. Ami tegnap beláthatatlanul messze volt tőlem, az mára beláthatóan közelre ért hozzám; későn jöttünk rá, hogy a baj velünk is megtörténhet.
Sokáig nem láttuk, vagy fölényesen elhárítottuk magunktól a veszély lehetőségét is. Előnyös képet igyekeztünk festeni a saját helyzetünkről, különb erőnkről. Megingathatatlanok maradtunk, mert önvédelmi rendszerünket addig-addig finomítottuk, amíg a valóságos vészhelyzetekben már nem is jelezhet a mutató. A poshadt víz észrevétlenül a bokánkig, majd a térdünkig szökött föl, mostanra már lassan a mellünkig ér, és holnapra, holnaputánra elnyelhet minket, mindegyikünket – ez a baljós látomás kísért világszerte, fölborítva az életünk kiismert és megszokott medrét.
Ez a vírushalál ismeretlen nyelven beszél számunkra, nem értjük még.
Nehéz búvóhelyet találni előle; erőlködünk, de minden pillanatban ránk zárul a félelem lakatja; egy komor, elsötétített szobában járunk, ahol a lábunk képtelen kitapogatni a padlón a szilárd pontokat.
