Dragomán György: Rendszerújra
A gyűjtemény címében fellelhető két szó egybeírása egy időben mégis két alternatívát mutat: egy szerkezetbe való visszavonhatatlan bepréselődést, vagy az egyén azon útját, melynek feltételezett legvégén fáradhatatlanul az újra- és újraküzdés egyetlen lehetősége áll fent.
„Képzeljük el, hogy egy fal nélküli vaksötét térbe keskeny, de annál vakítóbb fénysáv hasít bele. Camus hősei ilyen fénysávban élnek.” – kezdi Mészöly Miklós A világosság romantikája című esszéjét. Ennek apropóján gondolkodni Dragomán György új novellagyűjteményéről: sziszifuszi munkát előidéző fénypontkeresés, másrészről a megvakítás és megvakítottság látni vágyásának elkerülhetetlen tapasztalata. Gondoljunk csak a 2018 októberében megrendezett Margó Irodalmi Fesztivál keretein belül debütáló Rendszerújra címadóként szolgáló novellájára. Bizakodván kutatva a szóban forgó írás szabatosan megkomponált rendszerarchitektúrája után, ütközőponthoz érkezünk. A Black Mirror brit antológiasorozat első évadának második része (15 Million Merits) jelképrendszerével (hazafipont, figyelmeztető sípolás stb.) szoros azonosságot mutató textus – bár a klasszikushoz mérten egy másik értelemben vett – „mindentudó” elbeszélőjének perspektívájából jeleníti meg a mindvégig határozott névelővel ellátott rendszert, paradox módon inkább teremt nézőpont- és elbeszélőhiányt („ébreszt a kontaktlencsém”, [68.]; „vészfeliratok cikáznak a retinámon”, [71.]), mintsem a hatalom bármilyen módon megmutatkozó identitását. A Rendszerújrában – értem ez alatt az egészben részt vevő egyet, a novellát magát – olvasható történések, cselekvések folyamát ez a számunkra ismeretlen – nyugodt szívvel mindenhatónak nevezhető – Uralom vezérli, így a névtelenségig személytelenített narrátor kizárólag harminc emeletnyi magasugrás révén nyerheti el tiszta öntudatát.
A disztópikus jövőképre, szűkebb értelemben pedig a kibertechnológiára összpontosító Dragomán-novellák egyik legsajátosabb védjegye, hogy elbeszélőik e környezetben élnek, ezért elsődleges értelemben vett látómezejük úgynevezett közvetítő dimenzióként működik, s mint ilyen, az olvasó ezen szférából „szemléli” az objektivizált létvergődést, a megfigyelő és megfigyelt szerepköreinek váltakozását, illetve hogy az utóbbi hogyan vonja maga után az irányító és irányított már-már követhetetlen egymásba forradását. Mint például a Vattacukor című írásban: „Ha bekapcsolnám a látványfidet, láthatnám a feleségemet, úgy, ahogy a szeretője látja” (73.). Ebben az esetben, noha ismételten középponti szerephez jut a fent tárgyalt Uralom, a Rendszerújrában jelentkező totalitárius hatalomgyakorlása csökkenni látszik, mintegy engedélyezi, hogy maga a – szintén névtelen – narrátor élhessen a döntéshozás lehetőségével. Ennek összefüggésében egyrészt fontos rögzíteni, hogy Dragomán György új könyvének vonatkozásában nem kizárólag a kiberhatalom az, amely egy idegen világ kellékévé redukálja a különböző novellákban fellépő emberi karaktereket (ennél sokkal többről van szó), másrészt a Rendszerújra biotechnológiai és biopolitikai olvasata révén óhatatlanul is relevánssá válik a kérdésfelvetés: készen állunk-e arra, hogy a valósághoz való viszonyunkat egy mesterségessé alakított észlelésen keresztül tapasztaljuk?
Ezt a Valhalla című írás is tematizálja, melyben már tulajdonnevek is szerepelnek, korántsem véletlenül. Anya-elbeszélője immáron kívülről látja fiát, ahogyan ő a csápkábel túlsó oldalán lévő harcmezőn éli mindennapjait. Több okból is meghatározó ez a mű: részint egymás mellé rendeli az emberi (anya: Marika néni) és a transzhumán (fiú: Petike) létdimenzió válságnarratíváit, sőt azoknak az egymásba történő betüremkedését is, azonfelül pedig kellő figyelmet szentel a naturalisztikus pontosságú testábrázolásnak, mely az öregedést, a testanyag rongálódását és rongálását veszi alapul. Az emberi test mikroszkopikus elbeszélése másutt is felszínre kerül, s némelykor úgy tűnhet a Dragomán-novellák befogadójának, hogy a kimerevítés technikájával áll szemben: „szinte lefoszlik a hús a csontról az arcán” (140.); „tejszőke haja mintha lobogott volna a szélben” (250); „Sarolta tenyere érdes volt és páfrányszagú” (251.).
A fotográfia médiuma explicit módon is teret kapva, a Rendszerújra egyik legjelentősebb írásában, a Gát ciklus Szívesség című novellájában jelenik meg. Így szól a szövegrészlet, mely kiindulópontként szolgálhat: „Újra exponált, a nő hátradőlt, nem tudhatta, hogy nincs mögötte korlát, ahogy esett, Csekics doktor egymás után háromszor megnyomta a gombot” (40.). Újra előbukkan Albert Camus, pontosabban a Közönye (L’Étranger), és részünkről érkezhet a kérdés, melyet többek között Kertész Imre, de Esterházy is intertextualizált korábban: Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre? Mert tagadhatatlan, hogy Csekics doktor karaktere láthatóan közelít Mersault idegen, önnön világában (is) abszurd hősként mozgó szerepvállalásához. Ugyanitt érdemes beszélni a Rabság ciklus kulcsfigurájaként felbukkanó börtönigazgatóról.
Kerüljünk közelebb a kezdőmondatként idézett mészölyi felvetés aktuális relevanciájához, s kezdetben – hogy a most elgondolt egység fény-képét hangsúlyozzuk – igyekezzünk nyugvó szó szerintiségében érteni azt. Míg Mészöly a camus-i regényvilágokhoz kapcsolódó „fénybe-vetettségről” ír, s az azokban megjelenő szereplőket lemeztelenítő fénysávról, addig a börtönigazgató köré szüntelenül (határ)falak tornyosulnak: „Az igazgató a sötétbe bámul. (…). Akit eleget tartanak bent, az örökre elfelejti a fényt.” (138–139.); „A tükörfalú cellába zárt foglyok egy végtelen tükörfolyosó rabjai, önmaguk végtelen számú másolatával vannak összezárva” (144.). Mészöly Miklós után szabadon: nemfénybe-vetettség, de sötétség és zártság, tükörrabság, ez minden, amivel számolhatunk, tehát újra a látás és látottság szabályozásának problematikájával. Fontos, hogy ezt a ciklus teljes egészében az igazgató perspektívájából mutatja be a szerző, de felmerül a kérdés: egyáltalán mikor és milyen módon jut(hat) szóhoz az alárendelt a Rendszerújra esetében? Hiszen a Beavatkozásban olvasható testi erőszak elleni verbális ellenállás ugyancsak közvetett úton, a hatalommal rendelkező „orvoson” keresztül jut el hozzánk: „Nagyon kérem, ne próbáljon ilyen görcsösen ragaszkodni ahhoz a rögeszméhez, hogy maga nem beteg. (…). Fölösleges kiabálni.” (195.); az Átváltozás című novella féregtestű naiv Gregorja egy börtöncellában találja magát, s éppen a beszédhez, a megszólaláshoz való bátorsága („meg akart szólalni, el akarta mondani” [152.]) miatt pusztul el. A fentiekben felmerülő kérdés valamiképpeni megválaszolására a Riport, illetve a Csendkirály című novellákat hívhatjuk segítségül.
Míg az előbbi központi tárgyköre egy menekült férfi abszolút elhallgatása, ezenfelül önszántából történő megmagyarázhatatlan éhezése, addig az utóbbi címében szereplő gyermekjáték elnevezésének konnotatív értelme kér figyelmet. A Riport – jóllehet, nem annyira kézenfekvően, mint az Átváltozás – Franz Kafka azon elszeparál(ódot)t Idegen embertípusát eleveníti fel, mellyel Az éhezőművész című elbeszélés olvasása során is találkozhatunk. Ezen novella a kafkai hagyománykövetésen túl a Herman Melville teremtette Bartleby-szindrómát is felidézi: „I would prefer not to” („Inkább nem tenném”), így a szabad akarathoz és (bizonyos értelemben véve) a szólásszabadsághoz, de a két aspektus összefonódásaként a nem-beszédhez való jogot nyomatékosítja. A Csendkirály ezzel ellentétben a megszólalásért való küzdelmet írja le, s itt a címadó tulajdonnév birtokosa egy olyan akusztikus belső figura, melynek hatalmában áll teremtőjét irányítani: „Ha megmozdítom a nyelvem, felébred, felébred és beszélni kezd, legyél csendben, mondja, hallgass, mondja, ne beszélj, mondja.” (227.); a hozzá kapcsolódó aktusok (felébred, mondja) ismétlődése a (gyermek)elbeszélő tudatának térhódítását jelölhetik.
Dragomán György prózaművészete nem nélkülözi a gyermek-narrátor szerepeltetését (A fehér király, Máglya vagy az Oroszlánkórus egyik-másik elbeszélése), a Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent novelláskötet első írása, de a további textusok is ezt a tendenciát erősítik. A Menedékbe bár beszűrődik néhány mesei attribútum, ugyanúgy hirdeti azt az általános tragikumot, mely egy mindenhol megbúvó és jelenlévő hatalmi mechanizmust feltételez. A Rendszerújra paratextusa (szabadulástörténetek) a legkevésbé sem értelmezhető a mindenkor pozitív végkifejlettel záruló mesék gyűjtőneveként, hiszen aligha olvashatunk ki- vagy megszabadulásról. Éppenhogy a folyamatok és nem kimenetelük az, amelyek magukban hordozzák egy hatalmi gépezet „önző”, fotoszintézisszerű működését, melynek megvalósulásához mindvégig szükség van az emberi, esetenként állati test és az elme felhasználására, kivéreztetésére. A gyűjtemény címében fellelhető két szó egybeírása egy időben mégis két alternatívát mutat: egy szerkezetbe való visszavonhatatlan bepréselődést vagy az egyén azon útját, melynek feltételezett legvégén fáradhatatlanul az újra- és újraküzdés egyetlen lehetősége áll fent. Jóllehet, a Dragomán-kötetnek csak néhány értelmezési irányvonalát sikerült bemutatni, annak tér- és mélyrehatóbb vizsgálatot igénylő testnarratívái ugyanekkora jelentőséggel bírhatnak.
Dragomán György: Rendszerújra. Magvető Könyvkiadó, 2018, 257 oldal, 3699 Ft
