Dióhéjban

|

A giccsember portréjához

Vajon miért nyilvánul meg időről időre szakmai és olvasói érdeklődés Kosztolányi Dezső Nero-regénye iránt, miben áll a Nero, a véres költő művészi hatása?

Kosztolányi Dezső         Székely Aladár felvétele, 1935

„A művészetről és a művészéletről való kaján és szemérmetesen-büszke tudását beleömlesztette a véresen-fájó dilettantizmus regényébe s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét.”

(Thomas Mann levele, München, 1923. május 23.)[1]

Vajon miért nyilvánul meg időről időre szakmai és olvasói érdeklődés Kosztolányi Dezső Nero-regénye iránt, miben áll a Nero, a véres költő művészi hatása? Ebben a rövid írásban ehhez szeretnék néhány támponttal hozzájárulni.

Ahogy az Esti Kornél mind a tizenhét fejezete valami módon szembesít önmagunkkal, egyebek mellett az alteregó-fikció pozíciójának meghatározásával, a létezést állandóan átható és kísérő iróniával, a nyelv mélységeinek (és sekélyességének) szinte fölismerhetetlen csodájával (itt szándékosan használom a Kosztolányitól származó ellentétpárt, szembeállítást), vagy a szerepjátékok kitágításával, úgy a Nero arra felelhet, hogy egy kor hogyan sajátíthat ki egy személyiséget, hogyan pusztíthat el egy költőt, egy uralkodót, és egy fékevesztett  zsarnok hogyan sajátíthatja ki, törheti darabokra a saját korát. Kiváltképp, ha útjában nem áll senki és semmi. A történelem szeszélyes és tragikus zajlása Kosztolányi előérzetét igazolta.

A kor és a kor szülöttjei is mind-mind önzők; a művészet helyébe a művészet imitációja lépett, a hanyatló császárkor, a kor, saját ösztöneit követve dilettánsokat és zsarnokokat erőszakolt rá önmagára.

Kosztolányi a Nero, a véres költőben az emberi lét alapproblémájának mutatta be a rossz (érték)körét.

Kosztolányi látta, érzékelte, hogy ez Európában számottevő magatartásformává válhat – és nemcsak a művészetben.

A Nero-regényről való irodalmi párbeszédnek új lendületet adhat az a kidolgozásra váró értékelméleti/filozófiai szempont is, amely Hermann Broch giccsember-fogalmával közelítené meg Nero regénybeli személyiségét. A giccs fogalmát fejtegető tanulmány annak az előadás- és tanulmánysorozatnak a része, amelyikkel az osztrák író Az alvajárók (1931–32) című monumentális regénytrilógiáját próbálta megértetni és népszerűsíteni. „Broch nagy író volt és nagyon kreatív gondolkodó, aki mindig egyre újabb gondolatokba kezdett, de a korábbi ötleteit nem mindig zárta le teljes egzaktsággal, ezért nem könnyű pontosan értelmezni, miközben zsenialitása megkérdőjelezhetetlen – írta kérésemre Kiss Endre. Hermann Broch szerint az ember „élete minden pillanatában egy adott értékrendszeren belül él, ez az értékrend pedig nem szolgál mást, mint azt, hogy elfedje és fékezze mindazt az irracionalitást, mely a földhöz kötött empirikus élet hordozója.”[2] Plasztikus képest festhet Neróról az giccsember-fogalom is, amelyet Hermann István vázolt föl 1971-ben: „Általában a giccsember látásmódja mindig földhözragadt és éppen ezért kozmikus. A kozmoszt is földhözragadtan fogja fel, és nagyon könnyű számára a szemlélődő utazás a kozmoszba. A szemlélődés és az, hogy a szavak elsősorban szemléltetésre valók, a giccs alapvető talaját jelentik. A szemléltető-szemlélődő gondolatvilág felöleli mindazt, ami közönséges, triviális, és éppen ezért alakul ki az a közhelyszerű felfogás, mely szerint a művészet lényegét és alapját hangokban, hasonlatokban, színekben kell látni.”[3]

A feladat tehát adva van; Hermann Broch nyomán újabb rétegei tárulhatnak föl a Kosztolányi-regénynek. A „giccsember”, a „kerti törpe” iránti szükséglet erőteljesen jelen van a 20. század első felének történeti, szociológiai, pszichológiai (és üzleti) világában. Kiss Endre Broch rendszerének néhány vonását fölvázolva, levelében a következőket írta az etika és esztétika viszonyáról: „Nagyon nagy elmélet rekonstruálható a minden valódi esztétikumban rejlő kötelező etikai hányadról. Tárgyilag az etikai részesedés elsősorban a »megismerés« fogalmában jelenik meg, ami köznyelven az írói becsület és bátorság. De nagyvonalúan és helyesen, Broch nem akarja konkretizálni egyiket sem úgy, hogy egy-egy konkrét etikai rendszer vagy megismerési figura megjelenhessen. Mindenhol másképp jelenik meg, de ha nincs, észrevesszük. A giccs ezért »erkölcsi«, s mint ilyen »parttalan«, azaz minden giccs, ami nem valósítja meg a megismerés kötelességét, és ezért erkölcstelen. Broch itt az esztétika, etika, megismerés rendszereit kapcsolja össze.”

Valószínűleg ez a nyomvonal kecsegtet majd a legtöbb új momentummal a Nero, a véres költő teljesebb megértését illetően.

[1] Kosztolányi Dezső Összes Művei, Kritikai kiadás, s. a. r., kísérő tanulmány, jegyz. Takács László, Kalligram, Pozsony, 2011, 15.

[2] Hermann Broch, Die Schlafwandler. Idézi Széll Zsuzsa, Válság és regény, Magvető, Bp., 1970, 49–50.

[3] Hermann István, A giccs, Kossuth, Bp., 1971, 64.

CÍMKÉK: