A korai esszéváltozatról
Az irodalom az élet átalakíthatóságának lehetősége.
Tandori Dezső 1938-2019
Tandori Dezső azok közé a klasszikusok közé tartozott, akinek az esszéírása, vers- és költészetmagyarázatai az értelmezés és önértelmezés szerves egységében vannak jelen.
Ő művészi gyakorlatában maradéktalanul kiaknázta e két terület kölcsönhatását, értekező prózát írva sem mondott le saját írói-költői világképének kitágításáról, korai esszégyűjteményében, az 1981-ben megjelent A zsalu sarokvasa című kötetében látható, hogy számára az irodalom az értékek felkutatásának intézményét, és az élet átalakíthatóságát jelenti; olvasói figyelmét is erre hívja föl. A művészi jelrendszerek folyamatos újraírása nélkül alig képzelhető el alkotói munka: ezért a világ megismeréséhez a kulturális örökség minél tökéletesebb földerítése szükséges. Az irodalom esetében – a könyv fülszövege szerint – az alkotóművész esélye nagyobb, mint a filológusé, mivel az előbbi „átéli a világirodalom bizonyos töredékeit”, a specialista illetékessége azonban nem terjed ki az olvasásmódok valamennyi területére: az író továbbírhatja az irodalmat, a filológiai tevékenység viszont általában alkalmatlan erre. Ebből a kettősségből következik, hogy Tandori olvasása, magyarázata a szövegre, a szöveget létrehozó írói technikára irányul elsősorban; teljes életművek vizsgálatakor pedig a művészi tehetség önismeretére (mint például a legnagyobbak egyikénél, Weöres Sándornál), s a belőle következő lehetőségek kiaknázásra kíváncsi.
Most dióhéjban a magyar költő- és íróelődökről írott dolgozatait veszem szemügyre. Kosztolányi-kettőshangok: Kosztolányi életművéhez csakis előítéletektől mentesen lehet közelíteni, mivel Kosztolányi stilizáló alkat volt, akit a műfaji követelmények (például a hírlapi tárca) gyakorta gúzsba kötöttek. Tandori kétféle kettőshangzatot fedez fel. Egyszerűsített fogalmazással élve: egy műfajra és egy nyelvre vonatkozót. Az előbbi szerint a prózai művek alkotója néha teljesebben mutatja a lírikust, mint a költői szövegeké. A nyelvre vonatkozó kettősség a költői létszemlélet kifejezéséhez felhasznált nyelvi anyag esetlegességeit célozza meg. Tandori ez utóbbival foglalkozik részletesen. Kosztolányi költészete átvilágítja századunk líráját: feltehetően ebből a tényből kiindulva fogalmazódott meg Tandoriban a Szép Ernőről és az elfeledett Nadányi Zoltánról szóló dolgozat ötlete. Az előbbit az választja el a Nyugat első nemzedékének legjobbjaitól, hogy nem teremtett új világképet; néhány megrendítő eredetiséggel rendelkező verse azonban e nemzedék számos vívmányát előlegezi. Ezért Szép Ernő még akkor is megéri a felfedezéssel járó fáradságot – mondja Tandori –, ha ő sokszor megelégedett szokványos költői fogásokkal. Nadányi költészetének éltetője a szerelmi érzés. Életműve a mértékletesség és az egyszerűség fogalmaival jellemezhető. A Kassák Lajos matériái című dolgozat kiragadott példákkal azt a folyamatot szemlélteti, amelyben Kassák – távolról sem egyszeri alkalomként – az avantgárdtól messze eső költői iskolák eredményeit alkotó módon továbbfejlesztette.
Jékely Zoltán lírája (akárcsak Ottlik Géza prózája) a legbensőbb szívügyei közé tartozik Tandorinak. Jékely költészetének eredetisége mellett három tanulmány is síkraszáll: Éjfél című versének magyarázatához a költői eszköz, a költői anyag és a költői magatartás fogalmaira hivatkozik az elemző. A szövegelemzés rétegei akkor válnak érthetővé, amikor látjuk, hogy a vers mögött ott áll a XX. századi költészet gazdagsága. Jékely Weöressel együtt (ezt a Tapéta és árnyék vizsgálata és Az állandóság felé című tanulmány is megerősíti) a teljes magyar irodalom anyagával dolgozik, s a két költő már az indulás pillanatában önálló líratípust képviselt.
Tandori addigi munkásságának szempontjából akkor tudjuk felmérni elődeiről írott dolgozatait, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy ő is a költői nyelv, a költői és irodalmi szemlélet gyökeres átalakítói, megújítói közé tartozik irodalmunkban, de épp ezért mozog otthonosan a prózában is; nagy kedvence (tanítómestere) Ottlik Géza. Az Ottlik-regényekről szóló írások legnagyobb érdeme az, hogy Tandori mindkét mű, a Hajnali háztetők és az Iskola a határon világképét a szerkezettől teszi függővé. Gondolatmenetéből óhatatlanul következik az a megállapítás, hogy a Hajnali háztetők sem töredékes mű. Tandori arra is figyelmeztet, hogy Ottlikról csakis rövid történeteinek elemzése után alakítható ki a teljesebb kép (ahogy ezt az irodalomtörténet-írás később megfogadta): A hegy lelke című korai elbeszéléséből például Ottlik világképének folytonosságra lehet következtetni. Örkény István egyperceseinek kiindulópontjául Tandori szerint az ötletesség szolgál, döntő szerepet azonban a szerkesztés kap bennük, mert a gondolat és a nyelv egymásra rétegezettsége révén hullik ki belőlük minden esetlegesség; a műfaj így teremti meg saját olvasásmódját.
A könyv megjelenésekor azt írtam: „Idézőjel, gondolatjel, zárójel: Tandori esszéműfaja írásjelekkel teletűzdelt próza”. Ma sem tudnék máshogy, máshogyan pontosabban fogalmazni.
(Tandori Dezső: A zsalu sarokvasa, 1981.)
