Mán-Várhegyi Réka: Kókusz Franci, a fodrász titkosügynök
A gyermeki logikához, nyelvhez közelítő szövegnyelv és e műfaj találkozása komikumot szül, ennek érvényesítése kidomborítja a legújabb kémfilmek, kémtörténetek „abszurd elemeit”.
A 86. Ünnepi Könyvhéten mutatták be Mán-Várhegyi Réka Kókusz Franci, a fodrász titkosügynök című gyermekkönyvét, melyet Rödönyi Csilla illusztrált. A hat fejezetre osztott „miniregény” egy hiánypótló könyvsorozat része, melyet abból a célból indított el a Babilon kiadó, hogy a „kisiskolás gyerekeket bevezesse az olvasás világába.”
A meseregény helyszíne a Pintyőke utca, ami a klasszikus Futrinka utca világát idézi, ahogyan a hagyományos történetmondás keretei között a mesei hagyományhoz való viszonya is azonos: relatíve konzervatív szemlélet leple alatt törekszik valami egészen újat mondani. Így a szórakoztató, bájos, de mégis első látszatra kissé idejétmúlt tucatmeséből egészen modern gyermekkönyvet hozott létre a szerző, a társadalmi normákat feszegető elemekkel tarkított kisregény gyermeknyelven is megtalálta a klasszikus, konzervatív mesehagyomány keretei között a maga kiskapuit.
A történet egyik főhőse, Kókusz Franci, egy mindenki által elbűvölőnek tartott agárlány, fodrászszalont működtet a Pintyőke Sándor utcában, délutánonként pedig megrohamozza a helyi könyvtárat detektívregényekért. Látszatra életében a legnagyobb izgalom és kihívás az, hogy hogyan varázsoljon divatos frizurát egy víziló fejére. Ártatlannak tűnő hóbortja azonban árulkodó jel: csak kevesen tudják róla, hogy valójában titkos ügynök.
Mán-Várhegyi itt a krimi- és kémregények műfajával, a modern kémfilmek világával játszik el és teszi fogyaszthatóvá a legkisebbek számára, kiaknázva a műfaj népszerűségét eredményező elemeket, egyben ki is parodizálva azokat. A gyermeki logikához, nyelvhez közelítő szövegnyelv és e műfaj találkozása alapvetően komikumot szül, ennek érvényesítése kidomborítja a legújabb kémfilmek, kémtörténetek „abszurd elemeit”, amelyekben legalább annyi a ráció, mint a gyermeki fantázia tündérvilágában. Ennek egyik legjellegzetesebb példája a tudós teknős, Lola találmányokkal teli műhelye, ahol a James Bond-filmekhez hasonlóan elképesztőbbnél elképesztőbb képességű tárgyakat fabrikálnak hétköznapi dolgokból, csak míg Bondék esetében minden tárgy hétköznapiasan néz ki és célzottan a bevetések hatékonyságát szolgálja, addig itt – a rajzok és a szöveg tanúsága szerint – e gyűjtemény minden eleme feltűnő, és csak néhány darabja készült különleges bevetésre:
„A patája közelében az egy macskasimogató. Ez itt egy teregetőgép, az pedig ágybevető gép. De van táncológép is, meg követőlámpa, sőt követőtakaró is. – Grand Lola lelkesen mutatta a találmányait. – Ez a kedvencem. Egy automatikus hulahoppkarika! Ez egy festményfestő gép. És ez a lötty egy rendkívül hatékony hajgöndörítő szérum. Francika is használja a fodrászatban.” (48.)
A komolytalanságot tovább fokozza a tény, hogy a megoldandó rejtély egy gonosz víziló által ellopott süteményrecept körül körvonalazódik, s annak visszaszerzése a cél. Kókusz Franci az akció kivitelezésében hamar segítőtársra lel új szomszédja személyében, noha eleinte igen bizalmatlan Praliné Zsorzzsal, a csokoládéguruként számontartott lóval. Praliné Zsorzsról hamar kiderül, hogy saját receptjét szeretné visszaszerezni a vízilótól – aki mellesleg a város polgármestere.
A kémtörténetek világával drasztikusan szembemegy a sztori végkifejlete is, ahol nem az erő és nem is az ész győzedelmeskedik, hanem az érzelmek, méghozzá Praliné Zsorzs érvelő, őszinte meggyőződéséből eredő véleményének hatása által. Annak a nézetnek az erős sugalmazása, hogy megfelelő kommunikációval mindent meg lehet oldani (és általában, mindent így is kéne), kicsit visszaveszi a történet erejét. Az ötlet jó, de a kivitelezése valahogy mégsem illeszkedik szervesen a történetbe, a már a jó útra tért, gyakorlatilag mestercukrásszá lett víziló „víziója” lényegében egy rosszul sikerült túlzás. Abból a szempontból azonban mindenképpen érdekes, hogy Mán-Várhegyi ezzel a gesztussal gyakorlatilag negligálja az erőszakot és a morálisan megkérdőjelezhető elemeket és tetteket, amelyek „a cél szentesíti az eszközt” elve mentén működnek: hiszen Franciék lebuknak, így nem esnek a lopás bűnébe, még akkor sem, ha tettük indokolható volna, mivel az akció a jogos tulajdonosoknak való visszaszolgáltatás céljából zajlana le. A víziló önként mond le a receptek megtartásáról és megsemmisítéséről. Ez egy olyan konzervatív gondolkodás látszatát kelti, amely nemcsak a legújabb, hanem a klasszikus – a népmesék és a XIX századi műmesék ugyanúgy nem nélkülözik az erőszakot vagy a morálisan megkérdőjelezhető tetteket a pozitív hősök oldaláról sem – mesei hagyományokkal is szembemegy.
Amivel Mán-Várhegyi Réka igazából különlegessé tudja tenni ezt a kis mesét, az a jól eltalált karakterábrázolások és ezzel egyetemben a szereplők egymáshoz való viszonyának, egymásról alkotott véleményének kialakítása. A karakterek összetettek, s önmagukról, de a másikról alkotott, formálódó véleményükben is igazolódik az, hogy a látszat néha csal. Az aprócska Loláról, az öreg teknősről Praliné alig hiszi el – s vajon ki hinné – , hogy egy éles elméjű, kreatív és kissé hiperaktív feltaláló. Vamp Ödön pedig ártalmatlan vámpír házmesterként nem a káosz, hanem a rend ura, s exvérszivóként a titkos ügynökkel együtt gyanús alaknak titulálja a zongorázó, csokifaló lovat – aki hogy is ne lenne furcsa, de a Pintyőke Sándor utca világában mégis teljesen átlagos lakónak számít. A gyanakvást még inkább elmélyíti Praliné azon megjegyzése, hogy ideges lesz a hangoskodó, rohangáló kutyáktól – ami igen érzékenyen érinti az agárlányt. A bizalmatlanságot szülő első találkozásból bajtársias viszony kerekedik, a regény zárójelenete pedig többet is sejtet puszta baráti viszonynál:
„Ettől a naptól kezdve Praliné Zsorzsot mintha kicserélték volna. Ő lett a legvidámabb ló a földön. Hamarosan megnyitotta a saját csokiboltját, méghozzá Kókusz Franci fodrászata mellett. Valahányszor új csokikreációval rukkolt elő, mindig Franci volt az első, akivel megkóstoltatta. És amikor az agárlány délutánonként bezárta a fodrászatot, első dolga volt, hogy bekopogjon a csokiguruhoz.
– Kész vagy? – kérdezte, mire a ló fejébe nyomta a kalapját, felkapta a sétabotját, hogy néhány órára búcsút vegyen a fodrászszalonjától.
– Szép nap ez a mai – mondta Praliné.
– És még nincs vége – válaszolta Kókusz Franci, majd a lóba karolt, és elindultak hazafelé a Pintyőke Sándor utcán.” (60-61.)
Ezek azok a mozzanatok, amik a klasszikus állatmesék lehetőségeivel operálva igazán különlegessé teszik a meseregényt. A Pintyőke Sándor utcában semmi sem úgy van, ahogy a világ törvényszerűsége szerint lennie kellene. A szerző nem azt mutatja meg a megszemélyesített állatok világán keresztül, hogy milyen a mi világunk, hanem hogy milyennek kellene lennie. A főhősök nem az emberi társadalom és logika szabályait betartva viselkednek, tetteik és céljaik, valamint az eszközök, amelyekkel azokat elérik, ellentmondanak a modern világban való boldogulás és sikeresség módjainak. Mindenki különc, bogaras, de emiatt nem periférikus helyzetbe kerülnek a szereplők, ellenkezőleg, ez által válnak különlegessé, szerethetővé és a mesebeli világ értékes tagjává. Ebben a megszemélyesített állatokkal teli világban az emberi társadalom jelenbeli normáinak, működésének helyessége kérdőjeleződik meg. Agárlányoknak agárfiúkkal kellene kart karba öltve az utcán sétálniuk, nem lófiúkkal. Nincs ebben semmi „természetes”. Itt azonban mégis az, és ez így van jól.
Mán-Várhegyi Réka: Kókusz Franci, a fodrász titkosügynök (Rödönyi Csilla rajzaival), Babilon Kiadó, 2015
