Bodrogi Csongor: Még mosolyog a rég letűnt fény
Megismerve a szerző munkáit, tapasztaltam, hogy igen figyelemreméltó tehetség érkezett az irodalomba, aki rendelkezik mindazzal, amire – az én szemüvegemen keresztül legalábbis — szüksége van az irodalmárnak: olvasottság, mértékletesség, szerénység.
Vajon miért „elfogultan”? Mit akar ezzel mondani a jegyzetíró? Miről szól majd ez a néhány bekezdés? Ezeket a kérdéseket nemcsak reménybeli olvasóm tehetné föl a cím láttán, hanem maga a jegyzet írója is; vajon miről szólok a közönségemhez Bodrogi Csongor első tanulmánygyűjteményének bemutatásakor? Arról a bízvást nevezhető különös helyzetről, hogy ez a könyv talán már azelőtt megszületett, hogy a szerzője tudott, tudhatott volna róla.
A történet jó másfél éve egy hideg, celofános téli szombat délelőtt kezdődött a Krisztina körúti Csészényi Kávézóban. Bánki Évával azért ott találkoztunk (és nem az Astoria kávéházban), mert Eszternek, a kislányának a közelben volt rajzórája. Évával egy városból származunk, Kanizsáról, bárcsak a fővárosban ismertük meg egymást jóval később, mint kellett, vagy lehetett volna. (Ez nyilván önös szempontom). Beszélgetéseink természetesen az irodalomról, és egymás munkáiról szóltak és szólnak azóta is; Éva még kéziratban ismerte az Utószó a magyar költészethez című verseskötetemet, aztán, hogy megjelent (valamennyi idővel a találkozó előtt) ott a Krisztinában azt mondta, hogy van valaki, akinek erről a könyvről írnia kell, sőt neki kell írnia róla. Ott hangzott el Bodrogi Csongor neve. Évától – aki ismeri, tudja — távol áll, hogy a levegőbe beszéljen.
Nem is beszélt, mert a kötet akkor már Bodrogi Csongor íróasztalán volt. (Ez a momentum is jellemző a kanizsaiakra.)
Aztán, úgy adódott, hogy megismertem a szerző Mindannyiunk kertjében című elemzését az Utószóról. A kanizsaiak szeretnek hangosan és sokat beszélni és nem áll távol tőlük, hogy elragadtatásukat fölfokozott módon fejezzék ki. Mit mondjak: elámultam.
Meglepetésemnek (és ámulatomnak) egy másik oka is volt; elmondom. A magyar irodalom pozsonyi őrszemétől, öreg barátomtól, Tőzsér Árpádtól a következő levelet kaptam 2021. december 11-dikén; kis részletét idemásolom:
„köteted minden látszólagos könnyedsége ellenére is nehéz olvasmány, s hivatásos versolvasóink, kritikusaink számára valószínűleg könnyebb halandzsa-könyvekről halandzsázni, mint a Biblia lovasainak dobogását hallgatni és értelmezni. Nem mindennapi kötet, nem csak a költészetünkhöz szolgáló Utószó”.
A dolgok csak megérnek, és összeérnek, gondoltam (néha valóban összeérnek az idők és terek). Az irodalom hosszú táv, idézem gyakran magamnak, és lám bizonyság erre: Bodrogi Csongor mintha meghallotta volna Tőzsér Árpád szavait.
Azonban itt többről, sokkal többről volt szó, mint a saját kötetemről. Mert később, megismerve a szerző munkáit, láttam, tapasztaltam, hogy igen figyelemreméltó tehetség érkezett az irodalomba, aki rendelkezik mindazzal, amire – az én szemüvegemen keresztül legalábbis — szüksége van az irodalmárnak: olvasottság, mértékletesség, szerénység. Persze, mindenekelőtt tehetség, ami az irodalom, az írott szó szeretetével, és az élmény varázsával párosul. Ezért úgy gondolom, hogy Bodrogi Csongor már az első, igencsak kiérdemelt tanulmánykötetében érett és felnőtt szerző. Az érettségről mindenkit meggyőzhetett az eddigi, folyóiratokban, internetes porálokon nyújtott teljesítménye, és meggyőzhet ez a világos szerkezetű, egyedi észjárású kötet, melynek középpontjában Kosztolányi Dezső nagy életműve áll.
Ezeket a dolgozatokat olvasva az járt az eszemben, hogy Kosztolányiról mindig lehet új mondanivalója a történésznek. Példa rá Bodrogi röpke dolgozata, mely Kosztolányi (fönnmaradt) első versét boncolgatja. Ezt ötéves korában, 1890-ben írta: „Magunk vagyunk,/ég a házunk./Kék az ablakunk”. Az elemző a megidézett csodáig jut el, ahol „az ég magát a kéklő égboltot jelenti”. Ami annyit tesz – mondja Bodrogi –, hogy: a mi házunk az ég! (Kosztolányi kiapadhatatlan forrása magyar irodalomnak, irodalmi emlékezetnek – és az elemző elmének.)
Visszatérve a szerzői alkathoz: a felnőtt jelző talán magyarázatra szorul; számomra az felnőtt irodalmár, aki önhittség nélkül, de nem kishitűen teszi a dolgát. Tudja, hogy dolga van, és a dolgát csak ő végezheti el, szorgalommal, kitartó munkával. Bodrogi Csongor tisztában van a feladatáról. Ezt éreztem szombatonkénti Astoria kávéházbeli beszélgetéseink alkalmával, ahol egy rendkívül érzékeny és művelt író személyisége bontakozott ki előttem, amit szerencse-javamnak gondolok. E beszélgetéseknek, remélem, nem tévedek — köze lehet e könyv létrejöttében. (S talán továbbiakéban is.)
Nagy szavak ezek? Igen is, nem is, mindenesetre Bodrogi Csongor e kötetbe gyűjtött munkáit olvasva helyénvalónak éreztem mindezt elmondani.
Bodrogi Csongor: Még mosolyog a rég letűnt fény. Tanulmányok, esszék, kritikák Kosztolányiról és másokról. Budapest, Könyvpont, 2023.
