Nem vagyok alkalmas a személyes vallomásokra

|

Beszélgetés Simon Mártonnal

„A világ nem miattam kell, hogy szép legyen. A világ nélkülem is kurva szép.” – Ősszel bemutatott új kötete, a Rókák esküvője kapcsán Simon Mártonnal beszélgettünk.

Simon Márton         Fotók: Slezák Zsuzsa /Jelenkor Kiadó

 

Nemrég a Rókák esküvőjéért megkaptad a Horváth Péter-ösztöndíjat. Számítottál rá? Még nagyon friss az élmény, sikerült már elhinni? Mit érzel most?

Nem számítottam rá, nem mertem előre beleélni magam. Amikor kimondták a nevem a díjkiosztón, szabályosan sokkot kaptam, alig tudtam összeszedni magam, hogy felálljak a székről. Mostanra azért elhittem, persze, készülök Berlinbe, Stuttgartba, az egészre, amit ez jelent. Nagyon várom.

Aki ismeri a munkásságodat, annak nem kell bemutatni, hogy honnan jönnek a költészetedben a japán motívumok. De én és lehet, hogy velem együtt sokan nem tudják, hogy maga az írás hol gyökeredzik?

Az írás kamaszkoromban jött, mint talán mindenkinek. Szerintem ez az olvasásnál kezdődik, én pedig rengeteget olvastam már akkor is, ami inspirált. Tinédzserként szabadverseket kezdtem íni, ezek, mi tagadás, nem sikerültek túl jól, majd egy idősebb barátom tanácsára szonettekkel próbálkoztam. Azok, ha lehet, még rosszabbak lettek. Talán két-három év próbálkozás után kezdtek sikerélményeim lenni, és végül emiatt fogalmazódott meg bennem, hogy költő szeretnék lenni. Úgy tűnt, hogy költőnek lenni az igazán valami… De ez nyilván elég naiv közelítés volt még. Amikor egyetemre kerültem, lassan kiderül, hogy mit jelent mindez, hol kéne publikálni, mit illene elolvasni. Valahogy így volt, de biztosan volna erre szabatosabb, szebb, jobb válasz is.

A kettőnk közötti kontextusban csak válaszok vannak, amikről nem kell eldönteni senkinek, hogy jók vagy rosszak-e…

Írás közben éreztem először, hogy tényleg értek valamihez. Noha ez nem jelentette azt, hogy tényleg értettem hozzá valaha.

Örömet okoz az írás?

Persze, abszolút.

Vannak az új kötetben olyan versek, amik különösen közel állnak hozzád? Te is jónak érzed, és szereted őket? És van-e olyan, amit a kötetbe szántál, de aztán mégis a fiókban maradt?

Összesen harminchat vagy harminchét szöveg van a kötetben. Ez majdnem hetven szövegből lett így összeválogatva. Hogy én mit szeretek ebből az anyagból, az mindig esetleges, szubjektív. Esetenként: indokolatlannak tűnő és furcsa. Például a percepciómat nagyban befolyásolja az is, hogy tudom, mit mikor írtam. Konkrét pillanatokra emlékszem, kiindulópontokra, élményekre. Még nagyon közel érzem magamhoz ezeket a szövegeket. Mostanában kezdem elengedni őket. Számomra ezek néha inkább még történetetek, amiknek szöveges nyoma van. Persze túlságosan sosem szabad szeretni a saját szövegeid, az eleve egészségtelen. Szerintem objektívebb mércék alapján nem ezek a legjobb versek, de nekem a Türkiz belépő, és az Ezüst című szöveg pillanatnyilag a kedvenceim. Az Ezüstben benne van Godzilla is, ami fontos ütőkártya.

 

„Ezüst

Mint két szárny fesztávolsága

egy darab papírra fölírva,

olyan vagy.


A mélység egy bálna szemében,

ami kilóra beárazva fekszik

a halpiac pultján.

 

Mint a szél.

Mint egy magasba emelt kéz.

Tarkóra nyomott fagyos kólásdoboz

 

a kánikulában. Néma kristálycsillár,

maréknyi,
földre szóródott kukoricapehely.

 

Hegesztőpisztoly végén a láng.

Mint egy lobogó, ezüst szoknya.

Mint az ezüst.

 

Amikor annyit mondok,

kedves dolgok jutnak eszembe rólad.

ilyenek szoktak. Ezeket nem mondom el.

 

Azt sem tudom, ezek kedves dolgok-e

Arra tartogatom őket,

hogy ha egyszer majd tényleg eljön, itt lesz,

És elkezdi lerombolni a várost,

hatalmas lábaival autókat tipor szét,

karmaival emeletes házakat tép ketté,

 

a parkok fáira tüzet fúj,

és robbanások mindenfelől,

és vadászgépek húznak el felettünk,

 

és a föld újra és újra megremeg,

és az üvöltésektől betörik az ablak,

ahogy pikkelyes háta megáll az erkélyünk előtt,


mi pedig az üres kádban ülünk már,

a fürdőszobában, áram híján gyertyafényben,

kabátban, kezünkben egy fél üveg borral,


akkor tudjak majd mondani

valamit, ami.”

 Hogy születnek a versek?

Sokat jegyzetelek, és ha alakulni kezd, hogy milyen szöveget szeretnék, idővel már ennek tükrében figyelek a körülöttem levő dolgokra, az engem érő hatásokra is. Ebben a kötetben például a hosszú szövegeket leszámítva mindig pontosan tudtam előre, mit szeretnék írni. Ez amolyan tervezett véletlen, ami nyilván paradoxon – vagy oximoron? – is…

Iamyankkal együtt léptetek színpadra a Margó fesztiválon. Tökéletes harmónia volt köztetek, nagyon összeálltak az ütemek és a rímek. Számodra milyen volt a közös munka? Előre tudtad, hogy vele szeretnél dolgozni, vagy ez egy hirtelen döntés volt?

Yankot Valuska Laci ajánlotta nekem. Alapvetően az volt a koncepció, hogy olyan kötetbemutatót csináljunk, ami nem olyan, mint egy kötetbemutató.

De nem is lett olyan, mint egy kötetbemutató!

Hála Istennek!

Mindenképpen elektronikus zenét szerettem volna, ezért gondoltam, hogy a sok felmerülő névből Yank lesz a megfelelő választás. És nagyon hamar, már az első találkozáskor megtaláltuk a közös hangot. Felhasználtuk több régi trackjét is, amiket szerettem, és kísérteties módon szinte minden számban pont jó helyen, pont ott voltak a váltások, ahol a vers is megkívánta, vagy éppen ott ért véget, ahol a szöveg. Elképesztő volt az egész.

Mik az eddigi visszajelzések? Gondolom túlnyomó részt pozitívak, de hogy kezeled a negatív kritikákat?

Persze, nagy többségükben pozitívak. Volt, persze, akinek nem tetszett, amit én egyébként nemcsak tiszteletben tartok, de természetesnek is. Nekem sem tetszik egy csomó minden, szerintem ettől még nem történik tragédia. Nem vágyom mindenki tetszésére, sem olyan babérokra, amiket nem érdemlek meg.

Az első köteted, a Dalok a magasföldszintről is nagy siker volt, és a megjelenése után felkapott egy olyan mainstream hullám, ami azóta is a felszínen tart. Mára elég mélyre sikerült bevésni a neved a kortárs költészetbe. Mit jelent ez számodra?

Zavarba ejtő. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ilyen sokan szeretik, figyelik, mit csinálok. Mindenemet az írásnak köszönhetem, legyen szó szellemi és materiális javakról egyaránt, jót, rosszat, életet, mindent.

Mennyire határozza meg a költészetedet a te magánéleti boldogságod vagy szomorúságod?

Hatással van rá, de hát ez természetes. Viszont nem éles ez ennyire, mélyen és magasan lenni is kell, mert muszáj. Inkább a szellemi hatások erősek, amik ezekkel összeadódnak. Ha valaki megkérdezi, mi volt, amikor ezt vagy azt a verset írtam, nem tudnék kizárólag arra gondolni, hogy milyen volt épp a hangulatom, napom, szerelmi életem stb. Hogy miket olvastam vagy milyen filmeket néztem épp, szerintem néha sokkal fontosabb. Nehéz ezt úgy felvázolni, hogy sokan próbálnak összeolvasni engem a verseimmel és/vagy a Facebook-oldalammal, ami meg nyilván teljes nonszensz.

Az a legfurcsább, hogy én már ehhez nem is kellek, mégis rám hat vissza. A versből persze én beszélek, de a versbeli beszélő nem én vagyok. Ez nekem szerzőként is, magánszemélyként is nagyon fontos különbség. Nem vagyok alkalmas személyes vallomásokra. Nem is célom az ilyesmi.

Működik-e terápiaként számodra az írás?

Egy adott mértékig igen, könnyebbséget ad. De nem tudnám kijelenteni, hogy minden vers felold bennem valamilyen szorongást vagy negatív élményt.

„Szeretnék lenni, de nem

 

Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd,

amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül,

egyszer. Amikor néhány napja véletlenül

összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre,

a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni

próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen

érdektelen dologról. Ha jól emlékszem nem

válaszoltam, de azért hazafelé eszembe jutott,

hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy

egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?

Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám.

Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala

ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment

egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle,

csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz,

hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz,

vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy

másik plédbe csavarva, közhelyeken rágódva.

Olyan csöndben, mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves süket,

polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes,

és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.”

(Dalok a magasföldszintről)

Mi az, ami jobban inspirál? A negatív tapasztalatok, vagy a boldog időszakok?

Sokáig a fájdalmakat könnyebb volt leírni. Most már azt tudom mondani, hogy a boldog időszakok is legalább annyira inspirálnak, mint a problémáim. Sajnos nem annyira egyszerű ez, hogy a költőnek muszáj szenvednie, és ettől automatikusan hatalmas gondolatokat fog papírra vetni. Szerintem az emberiség nagy része szenved és szorong nap mint nap, súlyos, traumatizált, fájdalmas és feloldhatalan helyzetekben kínlódik. De ebből nem lesz azonnal költészet.

Miből lesz költészet szerinted?

Kell feszültség és érzelmi töltet, de mondatok nélkül semmi nincs. Ha megnézzük az érett József Attilát, aki talán a legnagyobb „szenvedőnk” volt, a szövegeiben nincs még egy felesleges vessző sem. Kevés erősebb, szorongatóbb, fájdalmasabb költői életművel lehet találkozni, mint az övé. De őt sem a szenvedése tette korszakos költővé, hanem a szövegei.

 

A rókák esküvője jelenség, amit mi inkább úgy emlegetünk, hogy veri az ördög a feleségét, egy olyan határvonal, amin joggal tartózkodhatunk, de a határon túli világba már nem léphetünk be. Van ennek egy kissé misztikus és spirituális töltete is. Te mennyire vagy nyitott a természetfeletti dolgokra?

Semennyire. Rengeteg lenyűgöző dolog van a minket körülvevő világban, titokzatos, mély értelmű és szép összefüggésekkel, de ez nem spiritualitás. Ennek ahhoz szerintem semmi köze. Ez tény, ez van, nekem pedig annyi a dolgom, hogy figyeljek rá nagyon, és lehetőség szerint ne erőszakoljam meg hamis jelentésekkel egyfajta rossz beidegződés miatt, ami a kultúránknak tagadhatatlanul sajátja. Ez a fajta eltévelyedés – legyen mégoly jószándékú is néha – engem csak feldühít és lelomboz. A világ nem miattam kell, hogy szép legyen. A világ nélkülem is kurva szép.

Neked mitől szép az élet?

Az írástól, és mindattól, amit az írásnak köszönhetek.

CÍMKÉK: