Premier – Részlet Bérczes László új kötetéből
Kiosztom-begyűjtöm a premierajándékokat. Tétova, magyarázkodó mondatkezdések, hogy „nem is tudom…”, aztán puszik és ölelések, fogalmunk nincs még a járványról, de már elhangzik a szó.
Biztos, ami biztos, délután kiballagok a vasúthoz, hogy a kora reggeli vonatra megvegyem a jegyet. A premierajándékok becsomagolva, a virágok vízben-vödörben, üresen ásít rám a nap. De nem süt, mármint az a másik. Szürke, lucskos idő, kerülgetem a tócsákat, már nem tél, még nem tavasz, márciusi átmenet. A jegypénztáros nem fog tudni magyarul, tapasztalatból tudom, de segítőkész, és biztosan hív majd valakit. Úgy is van, két nő vonogatja a vállát a kisablak mögött, egy román és egy magyar. Nem a kommunikációval van baj, hanem az információhiánnyal. A pillanatokon belül bekövetkező általános és világméretű nemtudás első megnyilvánulásai ezek a vállvonogatások. Nem tudják megmondani, jár-e reggel a Szatmárnémeti–Debrecen vonalon közlekedő, mondjam inkább: poroszkáló személyvonat. Majd valamikor éjszaka vagy hajnalban jön a telefon, ezt mondják, lezárják-e a határt, vagy sem. A koronavírus első napja ez, mellesleg péntek, 13. Nem mellesleg Az ügynök halála bemutatója. Jegyet nem kapok, visszaslattyogok. Másnap hajnalban telefonon érdeklődöm, de nem veszik fel, nem szokták. Két és fél hónapos próbaidőszak után összecuccolva kitaxizok, de felkészítem magamat arra, hogy esetleg vissza kell majd taxiznom. Nem kell, jár a vonat. Mögöttem egy bemutató, ami… Ami nem történt meg. Ami megtörtént.
A vasútállomásról visszaérve hat órakor besétálok a színházba, ahogy ilyenkor szoktam. Kiosztom-begyűjtöm a premierajándékokat. Tétova, magyarázkodó mondatkezdések, hogy „nem is tudom…”, aztán puszik és ölelések, fogalmunk nincs még a járványról, de már elhangzik a szó. A színház becsülettel felkészül: egyrészt sztrímelni fognak, sőt, állítólag három kamerával fel is veszik az előadást, másrészt nem engednek be nézőket. Vagyis hát. Lázmérés van, és így ül be kábé harminc-negyven színházi dolgozó és hozzátartozó a hátsó sorokba. Azért a hátsó, hogy a sztrímelésben vagy miben ne látszódjanak. De mielőtt „felmegy a függöny” (nincs függöny), a művészeti igazgató megkér mindenkit, hogy az előadás alatt ne reagáljon. Ez a kérés valószínűleg a világ számos országában-színházában elhangzik most, hiszen ezekben a napokban elkezdődnek a sztrímelések, és ha behallatszik egy nevetés vagy bármi életjel a nézőtér felől, kiderül a szabályszegés. Lehetséges persze, hogy ez csak Közép- és Kelet-Európában történik így, mi szeretjük a kiskapukat-rókautakat. Elfogadó-beletörődő rezignációval veszem tudomásul a felhívást, a könnyek kicsordulása nem hallható, de az leginkább akkor lehetséges, ha lehetőség van a nevetésre is. Márpedig ahogy szoktam, rágyúrtam az utóbbira is. Nevetni viszont tilos. Kanadában nem voltak rókautak. Eszembe jut a számomra felfoghatatlanul merev és szigorú szabálykövetés, a hátam közepére sem kívánom. 2019 áprilisában következik az első összpróbánk, mármint Kanadában, a telefonommal csinálok néhány fotót, Balázsnak szánom, a díszlettervezőmnek, Diana, a stage manager a fülembe súgja, valószínűleg nem akar nyilvánosan ledorongolni, hogy ezt nem szabad. Fotózni. A stage manager ügyelő és asszisztens egyszerre, de több ennél: a próba őrző-védője. Kezdetben Dianáról egyetlen szó jut eszembe: kápó. Nem mondom ki, és jól teszem, ugyanis időközben megtanulom-elfogadom: csak a dolgát végzi, tökéletesen. Az első napokban a próba végén elkezdek egy mondatot, ő az órájára néz, és közbeszól, nincs tovább. „A mondatot még befejezhetem?”, kérdezem. „No, I’m sorry”, ezt mondja Diana. Lassan értem meg, hogy ez a dolga: védi a színészek érdekeit, akiknek jár két teljes óra pihenő, hiszen utána egy másik darab másik próbáját kell kezdjék, halálpontosan.
Ő is lassan érti meg, hogyan kezdem én a próbát. Halálpontosan, de beszélgetéssel. Látszólag nincs köze a próbálandó jelenethez. Rácsúszni szeretek. Oldani, személyes történeteket elsztorizni, észre sem venni, hogy már benne is vagyunk. A jelenetben. Diana türelme elfogy: kopog-csörömpöl, aztán be is szól: „Tessék elkezdeni a próbát!” Ránézek, és elcsodálkozik: ez a jámbor, szelíd, ártalmatlan magyar meg akarja őt ölni. „Hiszen már javában próbálunk, Diana, dear.” Lassan, de megtanuljuk egymást, és megismerek egy remek humorú, maximalista nőt – de a szabály az szabály, akkor is, ha nem Dianának hívják a stage managert. Például tilos felvenni az előadást. A színháznak egyetlen produkciójáról sincsen épkézláb felvétele. Erre fogom rá, hogy elmarad színházi pályafutásom gigantikus csúcspontja: a 2020-as MITEM-ről kérik, hogy küldjek felvételt, és ha olyan, meghívják. Meggyőződésem, hogy olyan. Van-e rendező, akinek nincs ilyen meggyőződése a saját előadásáról? Különben tényleg olyan. De tényleg. Máskülönben a felvétel hiányára és a járványra hivatkozva mondhatom azt is, hogy meghívták volna, de elmaradt a MITEM. Merthogy 2020-ban aztán tényleg elmaradt. De az még egy hónap múlva marad el, mert még csak 2020 márciusát írjuk, most is külföldön rendezek, igaz, magyarul.
Péntek, 13. Ez a szám diákkoromban a kedvencem volt, például iskolapadomra rászögeztem egy vasúti fülkéből leoperált 13-as alumíniumlapocskát – de ezt már a padba rajzolt, sőt vésett öt Rolling Stones-portré mellé. Ez a hatvanas évek gimnáziumi padsorában nem akármi volt, magam sem értem. A büszkélkedésből mindenesetre gyorsan visszaveszek, mert még olybá tűnhet, hogy egy renitens, lázadó fiatalemberről van itt szó. Hát nem. Egy bátorságról fantáziáló, tudatlan és jámbor gyerekről beszélek, aki ’68-ban fülét a luxemburgi Top Twentyre tapasztotta, és közben semmit, ahogy mondom, semmit nem érzékelt a csehszlovákiai bevonulásból. A világ dolgai iránt különösebb érdeklődést nem mutató, színtelen-szagtalan eminensről beszélek, akinek még hosszú haja sem volt. Rárajzolta Jaggeréket a padra, és borzasztóan elégedett volt magával, miközben irigykedve hallgatta Vass Paja csajozós sztorijait, és ugyanezzel az irigységgel bámulta Bleszity Janit a szünetben, amikor az röhögve előresöpörte az órákon füle mögé rejtett haját. Ezt persze elég volt egyszer megcsodálni – a valódi csoda minden szünetben az egy osztállyal alatta járó igazi bombázó, Zétényi Lili volt. Akit ez a, mondjuk hát ki, „tulajdonságok nélküli fiatalember” még csak megszólítani sem mert. De nagy merészen rászögelte a 13-as lapocskát az iskolapadra.
Akárhogyan is, ez a szám végzetes csalódást hoz nekem ebben a 2020-as évben: elmarad nyáron a 13. Ördögkatlan is. Ezt még nem tudom ezen a márciusi pénteken, amikor is egy Romániánál szabálykövetőbb országban talán én, a rendező sem nézhetném meg saját bemutatómat. De ami maga lenne a tragédia: Marica, Cini felesége sem ülhetne be a mellettem lévő páholyba, hogy megnézze férje visszatérését a színpadra. Cini, Czintos József évek óta nem lépett színpadra. 74 éves, Marica is akörül, fél évszázada együtt élnek, összetartoznak. Nem tudom, egy évvel ezelőtt Cini gondolt-e arra, hogy valaha is színpadra lép még az életben. Nem létezik, hogy nem gondolt, hiszen Színész, minden porcikája színészből van. Ugyanakkor vannak elhatározásai, jók vagy rosszak, mindegy, azokhoz tartja magát. Nem könnyű ember. Makacs, önfejű, öntörvényű. A szatmári színházzal, melynek világéletében tagja volt, azaz szintén úgy fél évszázada, nem harmonikus a kapcsolata. Talán nem hívják, és ő sértett, talán hívják, de nem méltó feladatra, talán méltó feladatra, de nem jól szólítják meg, nem tudhatom. Nem könnyű őt jól megszólítani. Ha megkérdezem, dörmög, dohog, méltatlankodik, elégedetlenkedik, önmagát felturbózva hamarosan kiabál. Mióta ismerem, egy szar román blokkházba zárva perel a világgal. Gigantikus energiák tombolnak egy lakótelepi dobozban. Még a Ceauşescu-időkben Calibanként látom először Parászka Miklós rendezésében. Döbbenten nézem, hogy itt és most, vagyis ott és akkor ezt is lehet. Bátor, szép előadás, jutalomjáték a finoman, árnyaltan, bölcsen játszó Ács Alinak, a legendás Ali bácsinak – de én igazán a féktelen játékkedvvel, valószerűtlenül természetes színpadi jelenléttel, félelmetes őserővel és a clownok megfoghatatlan virtuozitásával játszó Calibant, azaz Czintost jegyzem meg magamnak. Aztán Árkosi Árpival hívjuk, amikor már hívni lehet, és Szegeden játszik jelentős szerepeket – nagyszerűen. A kilencvenes évek elején vagyunk, úgynevezett dramaturgként körözök a színpad körül, tanulom a színházat.
1994-ben nagy levegőt veszek, megszólítom Cinit, szerencsére jól. Vele és Fülessel megrendezem életem első kőszínházi munkáját. Szinte bújva, titokban, ha nem sikerül, sem látja senki, gondolom nagy bátran. Sikerül. Emigránsok a szatmári Stúdióban. A nagy Budapestre is eljutunk vele, és még Törőcsik Mari is megnézi, sőt nagyon meg is dicséri. Látom magam előtt, ahogyan az a kicsi, verebecske asszonyka ölelgeti a kétméteres, hatalmas férfit, és közben elcsodálkozom: miért is? Marival még alig ismerjük egymást, hol van még a későbbi barátság, aztán a könyvünk meg az ördögkatlanos védnökség?! Hopp, megvan, az évszám és a helyszín segít: a Thália Stúdiójában vagyunk, ami akkor egy pillanatra Művész Színház néven fut, és Mari az igazgató. Szóval hivatalból van jelen, na jó, nem baj. Még a POSZT-válogató (akkor még nem POSZT-nak hívják), maga Jancsó Miki bácsi is elvándorol Szatmárnémetiig, és egy whisky mellett kedvesen és szeretettel simogatja a boldog tök kezdőt, engem: „Lacika, ez sokkal jobb, mint amit Marosvásárhelyről beválogattam, de az érdekesebb, furcsább.” És az utcáról jött rendező úgy örül, hogy közben elkeseredik: már az első munkájával a legjobbak közé képzelte magát. Kifelé kishitűnek és szerénynek mutatkozik, de belül forr benne a nagyravágyás. Jófajta, de veszélyes kettősség: segít, mert fegyelmez és mert energiával és ambícióval tölt fel, viszont megtéveszthet, és ha nem érkezik a jogosnak vélt siker, sebeket okoz és sértetté torzítja az embert. Ambíció és sértettség együtt – bizony rossz iránytű. És ha követjük, még ha kielégülünk is útközben, sok kárt okozhatunk. Vajon tudom-e uralni ágáló kielégületlenségeimet? Észreveszem-e, amikor bajaimat a világra vetítem? Amikor döntéseimet a sértettség motiválja? Másoknál észreveszem, még szép.
Mióta a kis Bessenyei a művészeti vezető, minden évben felhív, hogy mennék-e Szatmárra rendezni. Csűröm-csavarom a választ, de végül mindig nemet mondok. Nem nagyképűségből. Tapasztalatból tudom, hogy az én elviselhetetlenül lassú, rákészülős tempómban egyet szabad rendeznem egy évadban. Ez a lehetőség pedig adott a Bárkán, majd Kaposvárott. Nincs miért mennem. Vagyis persze, Czintosért igen. De ő haragban van a saját színházával, inkább Csíkszeredába jár el vendégnek. Bessenyei kitartó, ami jólesik, mindig húzom is az időt a válasszal, végül már kezdem ezért utálni magamat: „Mit riszálod magad, ha tudod, hogy nem mégy?!” Elkerülendő a következő kínos helyzetet, még mielőtt felhívna, 2019 januárjában Facebookon megírom neki, hogy nem tudok menni. István, mint ezt később túlságosan is megtapasztalom, figyelmetlen, szertelen, feledékeny. Fél év múlva ártatlanul hív, mennék-e. „Nem kaptad meg a levelem?”, kérdezem meglepetten. „Milyen levelet?” Hirtelen nem tudom, mit mondjak. Kaposvárt már otthagytam, Kanada után nincs munkám, és különben is pocsék ez a viselkedés: ő kitartóan hív, én meg játszom a nagy rendezőt. Mi lenne, ha bedobnék egy olyan ötletet, aminek semmi realitása? „Czintossal lehet?” István óvatosan-visszafogottan fogalmaz, de érzi az esélyt is: „Cini bácsit nagyon tiszteljük, és örülünk, ha visszatér közénk, kérdezd meg.” Ebben maradunk. Azt tudom, Cini évek óta nem lépett színpadra, sem Szatmáron, sem másutt. És még sok mindent tudok: hogy mindjárt 74 éves, férfi színészek ilyenkor már általában képtelenek nagy szerepet eljátszani. Nem fog az agyuk, nem bírják fizikailag. Márpedig Cinivel nagy szerep, vagy semmi. Egyik amerikai klasszikus (Tennessee Williams) után jöjjön a másik: Arthur Miller. Az ügynök halála. Egy ember elköszön az élettől. Na igen, de azt is tudom, hogy sok évvel ezelőtt Cini játszotta már Willy Lomant. Kassán történt ez, ahová egy-két évvel ezelőtt egy McDonagh-darabba hívtam – de nem jött. „Öreg vagyok én már az utazgatáshoz, Lacikám.” Szóval ezt is tudom. Meg azt, hogy Czintos József zseniális színész. Évekkel ezelőtt felhívott Mácsai Pali: „A Terápia forgatásán találkoztam egy fantasztikus pasassal, Czintosnak hívják, kiderült, hogy te sokat dolgoztál vele. Mit szólnál, ha javasolnánk Kossuth-díjra?” „Már írom is a javaslatot, Pali.” Egy darabig minden évben felterjesztjük, hiába. Saját színházára fúj, a kassai meghívásra még nekem is nemet mond, tulajdonképpen semmi értelme, hogy felhívjam. Akkor is rossz kosarat kapni, ha az nem a személyemnek szól. Csak azért telefonálok, hogy Bessenyeinek mondhassam: én megpróbáltam. Hívom, kérdezem: „Cinikém, mit szólnál Szatmáron Az ügynök…” Nem tudom befejezni a mondatot, rávágja: „Rendben!” Akkor ezt megcsináljuk. 2020. január 6-án, hétfőn olvasópróba, március 13-án, pénteken bemutató.
1994-ben, az Emigránsok próbaidőszakában minden reggel kilenckor találkozunk a hídnál. Mindketten a Szamos túloldalán lakunk, ő rögtön a híd lábánál, én odébb egy négyemeletes blokkban, mindegyik épület tök egyforma. Olyanok, amilyenek nálunk is épültek a hatvanas években, csak itt, Romániában, minden építmény olyan, hogy lehetetlen eldönteni, félig elkészült vagy félig lepusztult. Tulajdonképpen félig készülnek el, addig, hogy rá lehessen fogni: beköltözhető, aztán átadják sorsát az Időnek. Az pedig lassan, de kíméletlenül teszi a dolgát. Az ezredforduló tájékán készült nagy román filmek mind ebben a közegben játszódnak, nekem Pintiliétől A tölgy a kedvencem, már csak Maia Morgenstern miatt is, de ilyen például a Lazarescu úr halála vagy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap is. A lépcsőházban nem ég a villany, tök sötétben botorkálsz, de a korlátba nem kapaszkodsz, mert az lifeg, és te lezuhanhatsz, a csap nyüszít-böfög, de vizet nem ad, vagy ha ad, az sötétbarnán kirobban, majd nagy cuppanással kileheli a lelkét, és csepeg az idők végezetéig stb. A lakásra, ahol az Emigránsok két hónapjára elvackolódok, épp ezért nem emlékszem, hisz pont olyan, mint bármelyik másik. Arra viszont igen, hogy gyönyörűség kilépni a szabadba, mert megcsap a közeli kenyérgyár mennyei illata. Bekúszik a gyerekkor, ahogy a hétmérföldes dunna alól kikukucskálok, hallom, hogy szólít hajnalban a mama, a nánai nagymama, „kisfiam, hozom a libazsíros cipót”. Felülök, nem fázom, hisz egész éjjel dolgozott a kemence, kenyérillat járja át a tisztaszobát, erről képzelődtem már akkor, amikor este a dunna alól lestem a mamát, ahogy dagaszt könyékig a teknőben. Harapok a tört-tépett friss, meleg cipóba, csak az evés van és a kenyérillat, majd visszabújok a nehéz dunna alá, jóllakottan, elégedetten, boldogan visszaalszom. Kilépek a román blokk kijáratán, pontosabban átlépek az ajtókereten, ugyanis hiányzik az üveg, és battyogok a Szamos-parton. Cini már ott áll, a csoda vigye el, soha nem tudok előbb érkezni, a biciklijére támaszkodva rikolt felém: „Elaludt a gróf úr!” Nevetünk, indulunk a színház felé. Idilli séta, mondhatnám – de nem mondom. Cininek minden szembejövővel, autóssal, kerékpárossal, gyalogossal baja van, és ezt ő folyamatosan a világ tudtára adja. Teszi ezt egy kétméteres, százharminc kilós medve hangerejével. Én meg fel nem fogom, mi baja az emberiséggel, magával a teljes és végtelen világegyetemmel.
Ez nekem, meghunyászkodó társnak eleinte kínos, titkon jelezném is, ha tudnám-merném, hogy „kérem szépen, nekem nincsen közöm ehhez az artikulátlanul üvöltöző vademberhez”. De valójában nem áll le vitatkozni, nincsen konkrét konfliktusa senkivel, ő csak közlekedik. Tolja a bicajt és üvöltözik, én pedig rájövök, hogy ezt a mintegy másfél kilométeren át tartó kajabálást a Czintos-féle közlekedési járműzajnak tekinthetem. Megérkezünk a próbaterembe, ami maga a Stúdió, ahol Jancsó Miki bácsi is üldögél egyszer majd, ott még ledorongol néhány embert, azt, aki épp szembejön, de ez már a lassuló-fékező jármű elcsendesedése. Kezdődhet a próba. Két évre rá A gondnok-ot próbáljuk. Most is vele, most is a Stúdióban. De a Szamoson innen lakom, Tomival és Misivel, Cini egyedül érkezik a próbára. És az első fél óra az ő üvöltözésével telik. Pár nap múlva rájövök, miért, igaz, megoldani nem tudom a helyzetet. Legfeljebb nem veszem komolyan. Könnyen mondom, engem, magam sem értem, szinte mindig kihagy – viszont a próbakezdésre már egy-két áldozatot nap mint nap eltakarítunk: kellékest, asszisztenst, öltöztetőt… mindazokat, akik bemerészkednek. Mi is a titok nyitja? Cininek ez a bemelegítés. Létszükséglet és szakmai „kötelesség”: dolgozik az adrenalin, és ki kell csapódjon, hogy a próbát felesleges feszültség nélkül, kizárólag a dologra magára koncentrálva elkezdhesse. De miért az elcsúszás?: Cini autót vett, azzal jár a próbákra. Az Emigránsok-ra fél óra alatt értünk be, azalatt kipróbálta a hangját, és lecsillapodott. Most autóval öt perc alatt megérkezik: a feszkózsák még teli van. Az áldozatok nem Szatmárnémeti vétlen, de sértetlenül továbblépő lakosai, hanem a munkatársak. Cininek elmondom a megfejtésemet. Bólogat és kacag nagyokat. Amikor az Ügynök-öt próbáljuk, taxival jön-megy. Másként nem tud. Bottal lebotorkál ugyanazon blokkház ugyanazon lépcsőin, mint negyedszázaddal ezelőtt, bepréseli magát a taxiba, és természetesen elsőnek érkezik a próbára. Száz méterről hallom a hangját, sztorizik vagy veszekszik, szinte mindegy, és így vannak vele a szatmári színészek is: hallgatják „Cini bácsit”, örülnek, hogy egy színpadon vannak vele. Hivatalos hierarchiától, ezer szempontot figyelembe vevő díjkiosztásoktól függetlenül létezik egy titkos értékrend, biztatom most magamat ezzel a fogalmazással, mely értékrend megsúgja: kivételes személlyel hozott össze bennünket a sors. Ez többek között értelmet ad a szónak: tisztelet. És a többinek is: önvédelmi reflexekből épülő irigység, féltékenység, értetlenség és érzéketlenség. De most, este hét óra hétkor, amikor elkezdődik a premier, mindez nem számít. Átkukucskálok a mellettem lévő páholyban ülő Maricához, igen, ott van, látja, ahogy egy öregember belép a színpadra, aki, tudhatjuk, utoljára életében, húzza maga után a lerobbant autót is megjelenítő széket. Nem köszönök be Maricának, rossz érzés, de a páholyban magamnak akarom ezt az estét. Az előadás megtörténik, nagyon szépen. Taps nincs, nem lehet. Hátul megszeretgetjük egymást, a büfében premierbuli lesz, a többiek arra kérnek, vigyem fel Cinit. Bekopogok, megölelem, kérdezem. Ha nem baj, nem megyek fel, mondja. Nem sértett, nem bánatos, csak elfáradt.
Eljátszotta Willy Lomant, jól, ebben elfárad az ember. Covid van, ő is, Kovács Éva is, aki Willy feleségét játszva gyönyörű-türelmes társa volt, nagyon idősek már. Mire a Covid elmúlik, ha egyáltalán, ők már nem lesznek hadra foghatóak. Cini és Marica hazataxiznak, lepihennek. Én hajnalban ki az állomásra. Járnak a vonatok, indulok haza. A vonaton Háy János Elem című darabját olvasom, az következik, az Ügynök nincs. Később aztán folyamatosan kérem a színháztól a felvételt. Két év múlva megkapom. Cini néha felhív, megnéztem-e már. Ő már igen, és elégedettnek tűnik. Jó érzés. Ígérem neki, de nem bírom rávenni magamat, hogy megnézzem. Mert mindegy, mi lesz az osztályzat: nem történt meg, amiért ezt az egészet csináltuk. Hogy Cini az ő közönségétől elköszönjön, és az ő „Kossuth-díját” ezen az esten átvehesse. Miközben megtörtént az előadás, én végignézhettem a rendezői páholyomból, és megélhettem azt, hogy az élet káprázat és az élet semmi.
Bérczes László: Kötőszavak. Európa Kiadó, 2023.
