Balaskó Ákos: Tejsav
Egységes versnyelven szólnak a szövegek, melyeken felismerhető Balaskó kézjegye, már előző kötetében is felfedezhető, jellemző megoldásai. A kiégésre, égésre, hamura, ködre utaló metaforák több átlényegülésen keresztül, különböző alakokban végigkísérik, átszövik a költeményeket. Mégis valami hiányérzet tapasztalható a kötet elolvasása után.
Balaskó Ákos második kötetében főképpen a kiégést, a megfáradást járja körül, jobban mondva ez a jelenség nyomja rá bélyegét a versekre, mintha a lírai én többnyire ezt a kondíciót mutatná, ezt érezné és éreztetné megszólalásaiban („Részvét vagy szánalom nélkül, / csak felismerni próbálta a lehetséges / veszélyforrásokat egy hófehér csontig / kiégett test fölött˝ [75.]). Bármiről is szóljanak az egyes szövegek, leggyakrabban romlást mutató jelzők túlburjánzását, fáradt, túlhajszolt alakokat látunk (például a Szürkületben: „Az Old Spice-felhő / helyére a fáradás savanykás szaga úszott˝ [9.], „salétromos falak között / üszkös csontig égve˝ [10.] vagy a címadó versben: „Túl sokat fogja tartogatni altatás után, / egészen, amíg a görcs, egy preparáció drótjai, / karrá nem feszíti a bőrét˝ [61.]), ahogy a kimerültség fogalmát idézi meg a kötetcím (Tejsav) is.
A tejsav olyan vegyület, amely például az izommunka során termelődik, túlzott megerőltetés esetében pedig felhalmozódik, ezáltal elnehezíti, akadályozza az izmokat a további erőkifejtésben, konzervál. Érdemes külön figyelmet szentelnünk a címbeli összetétel első felére, amely játékba hozza a kötet egy hangsúlyos tematikáját, a gyermek születése utáni, kilátástalannak tűnő fáradtságot a családban, vagy konkrétabban akár a szülés utáni depressziót, annak közös megélését (Hangszálcsomók, Tejsav, Sebbimbó stb.). Nem véletlen talán, hogy már a címben feltűnik ez az utalás, előbbi a kötet egyik legsokszínűbben, legtöbb oldalról körbejárt témája, egyben egyik erőssége. Az összetett szavak a költő kedvelt, gyakran használt sűrítő eszközei, költői játékai; a négy cikluscím közül kettő is ezt támasztja alá (fékszomj, katángoázis). Némileg disszonánsnak érződik a címek egyik-másikában megfigyelhető (szó)játékosság, hiszen a humor semmilyen más formában nem jelenik a szövegekben, ahogy a nyitóversben is csak száraz iróniával találkozunk („óránként csak 20 áldozatot választ az éhhalál (…) istenverte nyári tábor˝ – [7.]). Az összetett szavak alkotása, úgy látszik, muszáj kérdése Balaskó számára a kötetben, túlzott válogatás nélkül, míg a lírai alanyok egyaránt szenvtelennek mutatkozva konstatálják a külvilág legmegrendítőbb, de leghétköznapibb dolgait is, mégis jelzőkkel bőségesen ellátva, olykor még a jelzőket is összetett szavakba zsúfolva jön létre szólamuk.
A kötet verseire az irónia helyett inkább jellemző a súlyosságra törekvő megszólalásmód. A Tejsav korunkra jellemző traumákat vagy hétköznapi eseményeket és élethelyzeteteket, mint például a harmadik világbeli éhezés (Tükörreflex), falusi elszigetelődés (Békefalu), a vidék pusztulása (Folyószakasz), a világ pusztulása (Canaries in the coalmine), a munkahelyi beilleszkedés (Szürkület), a családi viszonyok (Győzelem), a gyermekvállalás (Fjara) vagy az anyaság (Hangszálcsomók) egyaránt traumává emelve, (néhol túlzónak érezhető) drámaisággal ábrázol.
A Tejsav versei nem mutatnak merőben újat a szerző első kötetének (A gépház üzen) verseihez képest, legalábbis hosszúságukban, tagolásukban már ránézésre is hasonló, hol rövidebb, hol hosszabb (jobbára szabad)versekkel szembesülünk, mindössze egy-két kivétellel (Safe space, Menhely, Mindenkorban, Honvágy). Az egyetlen zárt forma, melyet alkalmaz a szerző, a szonett, de azt is dekomponált formában, rímtelenül, illetve kevesebbszer rímelve, mint a klasszikus szonettképletekben szokás (pl. Kialvatlan). A versek sorai gyakran áthajlásokba fordulnak, leíró prózai mondatokhoz hasonlítanak („ahol a Föld mágneses mezejének / alig mérhető irányváltozása˝ – [37.]). Líraiságukat egy-két visszatérő, Balaskó eszköztárában már előző kötetében is megtalálható elem kölcsönzi, mint a jelzőhalmozás, a jelzős összetett, hapax legomenonszerű szóalkotások (pl. „közönytekintete” [13.], „fénydamilja” [11.], „rozsdaajtón” [14.], „tükörszilánkmélyben” [15.], „görcsálom” [71.]) vagy a gyakran előforduló alliteráció („megmentettem minden menthetőt˝ [12.]), olykor a hangulati, hangulatfestői értékkel rendelkező mássalhangzók halmozott előfordulása, például a Tükörreflexben megfigyelhető a csonthalmok rémes koppanását idéző „k” hangok halmozása (gyerekkoponya, klasszikusan komponálj, keselyűszemek stb.). Balaskó tudatos költőnek mutatkozik, kiforrott költői eszköztárat használ, ráadásul zeneiséget is tud csempészni prózaszerű mondataiba. Csak néhol, egy-egy sor erejéig bukkanhatunk figyelmetlenségekre; melyek főleg szórendi hibákban („van kiket gyűlölni együtt” 10.) vagy klisésebb trópusokban („lehelleted egy üldözött állaté” 14.), esetleg mesterkélt stílustörésekben (mint például: „kamuindokok bádogzaja” [9.], ahol, noha a kontextus nem indokolná, aktuális szleng és klasszikus jelentések feszülnek össze, zavaró módon) nyilvánulnak meg.
A verssorok között vendégszövegeket is találunk, olykor egy részlet teljes verset is alkot (pl. CV), melyek teljes listáját gondosan feltünteti a szerző a kötet végén, illetve kurziválással jelzi is őket a versszövegekben, a könnyebb felismerhetőség jegyében. Posztmodern gesztusként is felfogható például Tóth Árpád Esti sugárkoszorúja egy versszakának „ismeretlenként” (Unknown: 1945. aug. 6.) való beemelése, azonban nehéz megtalálni az új kontextus létrehozta, új helyi értékét Balaskó-verseként.
Szimpatikus szándék, hogy a költő egy egész világnézetet; a kiégett versbeszélők nézőpontjaiból szemlélve felépülő világ teljes látleletét igyekszik feltárni olvasói előtt. Ezzel nagy rizikót vállal, hiszen a rengeteg érintett témát össze kell fognia valaminek, hogy az (koncepcionálisan) több legyen versek puszta gyűjteményénél, hogy darabjai erősítsék egymást, ne csak következzenek egymás után, különálló egységekként.
A kötetben ez jobbára meg is valósul, egységes versnyelven szólnak a szövegek, melyeken felismerhető Balaskó kézjegye, már előző kötetében is felfedezhető, jellemző megoldásai. A könyv négy ciklusra tagolódik, a ciklusokon belül pedig laza tematikus egység tűnik fel. Ezeken túl a kiégésre, égésre, hamura, ködre utaló metaforák több átlényegülésen keresztül, különböző alakokban végigkísérik, átszövik a költeményeket. Mégis valami hiányérzet tapasztalható a kötet elolvasása után. Bár a versek egységesen magas színvonalat képviselnek, talán alapvetőnek tűnő, több szövegben direkt módon is verbalizált traumatikusságra („mint emlékek hege közül a traumák” [7.]; „Emléktraumák vízjele tapad” [22.]), súlyosságra való törekvésük miatt nem rajzolnak ki dramaturgiai ívet, végig egyazon érzelmi síkon mozognak, így maguk is kissé gépiessé válnak.
Könnyű elveszni e költészet sokszor biztos kézzel (kevés megbicsaklással) használt, gazdag eszköztárában, talán a néhol megfigyelhető, túlzott sűrítés miatt, viszont a versek nagy részében teljes allegóriát olvashatunk, így a szöveg végére legtöbbször elvarródnak a metaforaszálak, és logikusan összeáll az egyes versekben épülő képrendszer. Gondolhatunk akár a Tükörreflex szemlélőjére, ahogy a mű végére maga is keselyűvé lényegül át, és válik az általa készített fénykép elemévé.
Van valami ellentmondás a szenvtelenséget mutató, kiégett lírai én nézőpontja és a túlhajtott, patetikus jelzők és témák között, melyek nem kerülnek összhangba, s ez a disszonancia könnyen mutatkozhat akár mesterkéltnek is. Talán éppen az együttérzőbb látásmód és láttatás, emberibb, a versbeszélő és a témája közelsége hiányzik ezekben a versekben, melyek jó érzékkel, magas színvonalon működtetett és válogatott eszköztárral felépített szerkezetek ugyan, de az olvasóra tett hatásuk változó, olykor akár elidegenítő. A sok nézőpontváltás során a Testtáj vagy a Búcsúkémia személyesebb hangvételű megszólalásmódja jelentette számomra a kötet csúcspontját, ahol a tökéletes, szenvtelen kép- és helyzetleírások a maguk tragikus értékminőségével együtt átérezhetővé, átélhetővé válnak pusztán egy-egy a szöveg végén jól elhelyezett szubjektív, magánjellegű megszólalással, például ekképpen: „Milyen kíméletlen akarat, mennyi / önfeláldozás szükséges, hogy a kúszógyom így / fojtogathasson egy ablaktokot. / Nem tudom, meddig bírom még így látni magam” (21.).
Balaskó Ákos: Tejsav. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 79 oldal, 1990 Ft
