Bakonyi István: Péntek Imre költői útja
Hazája, otthona a magyar irodalom, a magyar nyelv, a magyar kultúra. Ezt táplálja, gazdagítja, nemesíti műről műre, rossz pillanatainkban ad vigaszt, mint a humoros Arany János.
Életrajzot, írói pályaképet, életrajzba ágyazott műbemutatást írni nehéz feladat. Kivált még nyitott életmű esetében, kivált, ha a „munka hőse” majd olvassa azt, amit papírra vetünk; „Gondolta a fene”, mondhatná (esetünkben Péntek Imre) a mi jó Arany Jánosunkkal; a fáradozás azonban megéri a kockázatot. Örülök, hogy Péntek Imre költői útja munkára fogta Bakonyi Istvánt; és az eredmény sem maradt el: rokonszenves tárgyilagossággal, az író iránti tisztelettel vezeti végig olvasóját Péntek Imre költői útján. A tárgyilagosságot és a tiszteletet azért hangsúlyozom külön is, mert Bakonyi István meglehetősen közelről figyelte e költészet alakulását: életútjuk közös szerkesztői munka révén másfél évtizedig összekapcsolódott, másfél évtizedig látta Péntek Imre „köznapi énjét”, látta a költészetet létrehozó személyiséget, látta magánemberként a költőt. A monográfus rendhagyó bevezetésében föl is fedi, hogy nem tudta elhagyni gondolatai formálása közben a költő iránti elfogultságát; könyvét olvasva, helyesen, engedett ösztönének, azt a belső hajtóerőt, amelyet ez az elfogultság táplált, jól kamatoztatta.
És ehhez a tárgyilagossághoz és tisztelethez önfegyelem is társult abban a nem részrehajló irodalomtörténészi gyakorlatában, ahogy elénk tárja a kritikaírás Péntek Imre-recepcióját. Nem tolakszik mások elé, hanem idéz, közread – a kritikai fogadtatás bemutatásával pedig a ma olvasója utólag is ráláthat azokra a műmegközelítési szempontokra, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években dominánsak voltak, ahol az esztétikai minőség mellett, de olykor inkább helyette, más elvárásokat kértek számon az alkotókon és alkotásokon. Emlékezhetünk arra, hogy a kor számon kérhette az irodalmon például a hazafiságot, az internacionalizmust, a társadalmi elkötelezettséget; a kultúra irányítóinak kívánalmai között szerepelt a „valóságirodalom” – noha épp a valóság arcainak bemutatásától tartották többnyire távol, hatalmi szóval, a műveket. A „szocialista realizmus” korszaka volt ez, amely a hetvenes-nyolcvanas években aztán lassan kiürült. A hetvenes években induló költők közé tartozott Péntek Imre is, előtte azonban helyet kapott az 1969-es Elérhetetlen föld című antológiában. A „kilencek” közös névjeggyel, a népi-nemzeti tematika megújításának céljával, az illyési „költő felelj!” lírai realizmusával, hagyományos költői tárgyak kikölcsönzésével léptek az irodalom világába. Péntek Imre úgy hozott létre önálló alkotói individuumot, költői személyiséget, teremtett saját autonómiát, hogy a másfajta, szabadabb, dísztelenebb képvilággal, iróniába, humorba mártott líraképzésével is az Elérhetetlen föld körén belül maradt. A Péntekre ható költői mintázatokat Bakonyi István munkája igen precízen fejti föl. Úgy gondolom, hogy a költőnek rá kell lelnie azokra a pontokra, ahol termékeny feszültségben állhat a hagyománnyal, miközben merít belőle, újraformálja önmaga és az olvasója számára. Péntek Imre pályája erre és a tágabb horizont szemrevételezésére is jó példa.
Péntek Imre költői pályájának tétje, már az első kötetében ott van, megismerhető; címe, Éjféli pályaudvar számomra a legjobb, a költő és a világ kapcsolatából legtöbbet kifejező magyar verseskötetcímek közé tartozik. Péntek Imre pályáján azt a helyi értéket jelöli, mint például Tandori Dezsőén a Töredék Hamletnek. Vagyis minden készen állt benne abból, ami később következett, és az is, ami a későbbi termékenység megalapozója, talapzata lett. Tele volt szabad vegyértékekkel, melyek aztán mind hatásosabban érvényesültek Péntek Imre költői világában. Van más egybeesés is Tandori és Péntek között: talán érdemes lenne elgondolkodni azon a tényen, s e tényt irodalomszociológiailag kibontani, hogy mindkét költő 30 éves korában adta/adhatta ki az első verseskötetét. Közös pont bennük, amit a kritikusok Péntek Imrének szemére vetettek, Tandorinak azonban nem: a clownság, egy tudatosan elképzelt versbeli magatartás, szemléleti pozíció. A bohóc mint a művész önarcképe meghatározza az egész 20. század kultúráját, okairól könyvtárak szólnak, a minta pedig shakespeare-i. (A „bohóc” itt, természetesen, művészettörténeti értelemben használatos fogalom, jelölés.)
Továbbmegyek: a munka olvasása közben előrajzolódtak azok az irodalomban használt fogalmak is, amelyek köré az irodalom akkori (hatvanas-hetvenes, de valamennyire még a nyolcvanas évekbeli) épülete épült, például a „szerep” kategóriája. Péntek Imre esetében a „szereptelenségé”, amelyet kritikusai sokszor fölróttak neki, és ezt még – meglátásom szerint – Bakonyi István is szemérmesen kezeli a könyvében; vagy a nemzedék megjelenésének kritikai toposza, a „rajban kirepülni”. Persze, számomra és talán mindnyájunk számára ezek a kultúrában kitűzött karók azt jelentik, hogy abban a történelmi periódusban az alkotó öntörvényű kibontakozása elé akadályokat állítottak; kliséket, sztereotípiákat, gondolkodási rámákat, ezeket pedig csak nagy nehézségek árán lehetett szétfeszíteni – vagy az elvárások szabályai szerint könnyebben érvényesülni.
Péntek Imre debütáló kötete az 1974-es Éjféli pályaudvar volt; a legutóbbi címe: Emlékpróba. Bakonyi István szerencsés kézzel kalauzolja végig e kötetvilágokon is az olvasót. Az Elérhetetlen föld és az Éjféli pályaudvar megjelenése között fél évtized telt el, fiatalembereknél (kivált a pangó Kádár-korszakban) ez nagy idő volt; a mi költőnkben azonban megvolt a türelem, a figyelem és a szorgalom. Ahogy egész életét is a türelem jellemezte, aminek nem mond ellent, hogy „sokfele bolygott, és hosszan hányódott” az országban, belakott, majd elhagyott városokat, elment valahonnan és visszatért ugyanoda. Közben mégsem vált hontalanná: hazája, otthona a magyar irodalom, a magyar nyelv, a magyar kultúra. Ezt táplálja, gazdagítja, nemesíti műről műre, rossz pillanatainkban ad vigaszt, mint a humoros Arany János, ahogy költőnk 70. születésnapjára írt laudációjában Szörényi László állította róla. Hozzátenném ehhez még azt, hogy Péntek Imre eredendő szerénysége, alázata, mintaadása az irodalom sokféle értékének és érdeklődésének az el- befogadásában, sokunknak lehet követendő példa.
Bakonyi István: Péntek Imre költői útja. Coldwell Art Könyvkereskedelmi Bt, Budapest, 119 oldal, 2018. 2 356 Ft
