Angyalok sehol
Pieter Bruegel: Hal, 1557
Sor. Nagy sor a halas pult előtt. Egyetlen kiszolgáló küzd a kérésekkel.
– Ne hazudj, mert szájba ba..lak.
– Nem hazudtam, apa – bugyogva törnek elő a szavak. A fiú talán tízéves, hallókészüléke drótjai végén kis korongok tapadnak a koponyájára.
– Mért mondtad, hogy ugyanaz volt?
– ’Uzsonna’, azt mondtam, ’uzsonna’ – kásás már a hang, kövér cseppek gyűlnek a szemében. Sír. A kiterített halak felé mutat.
– Beszélj érthetően.
– Mi történt? – érkezik oda az anya.
– Apa nem értette, mit mondok.
– Mondd még egyszer.
– Anyu, apa nem értette, hogy nem azt mondom, hogy ’ugyanaz’, hanem, hogy ’uzsonna’.
– Tessék? Figyelj, kicsim, artikulálj. Két napja újra nem artikulálsz. Beszélj tisztán – mondja és megsimogatja a fejét.
– Mi van, most bőgsz? Bőgj, bőgj, mint egy lány.
Szüleire néz, csak tátogni tud. Nincsenek szavai. Könnyei lassan elapadnak.
Angyalok sehol.
Jézus, ne gyere hiába.
